2011. szeptember 13., kedd

Samu találkozásáról Lackóval, a monyófickóval

Samu, a vén vízimonyó rosszkedvűen kelt. Valahogy sehogy se állt össze a megszokott reggeli világ. Nem hallatszott a kutya jókedvű ugatása, sem Kicsisüsü és Nagysüsü locsifecsegése, sem a kisfiú csacsogása és jókedvű kurjantgatása, amivel az utóbbi időben ébresztgetni szokta őt. Ráadásul az volt az érzése, bárhogy fordul, a bal lábára billen.
- Már késő, szólalt meg mellette egy vékonyka hang.
Samu a hirtelen hangtól úgy megijedt, hogy kukra szökött. Egy smaragdszőrű, csillogó orrú kölyökmonyó üldögélt a csatorna szélén és lógatta bele a lábát az alatta elterülő nagy világba.
- Ki vagy te és mit csinálsz és vigyázz, mert leesel és mi késő és ki vagy te és mit képzelsz, izé? - hadarta egyszusszra a vénmonyó, miután kissé magához tért az ijedtségből.
- Lackó vagyok, a monyófickó és lógatom bele a lábam a reggelbe és eszem ágában sincs leesni és késő előkotorni a jobb lábadat, úgyis láttam, hogy ballal keltél, és mondtam már, hogy Lackó vagyok, a monyófickó és azt képzelem, hogy sokat és mi az az izé?
Samunak pár percébe tellett, amíg felfogta Lackó válaszát. Csak nézte ezt a szemtelen monyófickót és nem értette saját magát, mert egyre nagyobb melegség és gyöngédség árasztotta el a szívét. Hogy lehet valaki ennyire beképzelt, és mibe zöldülhet így bele, és különben is, ékszernek képzeli az orrát, hogy úgy csillogtatja? És meghibbantam én, hogy ennek ellenére úgy érzem, szeretnivaló, morfondírozott magában. Végül aztán mégiscsak elővette legmogorvább hangját és megszólalt.
- Az izé, az izé. Tudod... Na, pont az, felelte a kikerekedő szemeknek. Most, hogy már elmagyaráztam neked részletesen az izét, elmesélnéd te is, hogy honnan pottyantál ide hozzám?
- Méghogy hozzád! - csattant fel Lackó. - Jó vén lehetsz, ha nem tudod, hogy a monyóknál nincs olyan, hogy nálam és nálad, mert mindenki mindenkinél van. Csak vendégeskedés van, semmi több. Látom, te elég hanyag vendég vagy magadnál, né, milyen rendetlenség van.
Szó, ami szó, nézett körül megszeppenve a vénmonyó, jó nagy összevisszaságban hevertek a száraz levelek, dióhéjak és egyéb kerti szöszmöszök a csatornának azon a részén, ahol ő leginkább szeretett tanyázni.
- Nem is álmodtam arról, hogy vendégem lesz. Vagyis, hogy még valaha ketten leszünk vendégek itt, szabadkozott Samu és próbált visszaemlékezni, mikor volt nála utoljára vendégség. - Honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Süsüék mondták, felelte a monyófickó. - Éppen arra motoroztak, amerre én vándoroltam, egy vágottszemű, kis embergyereket kísértek valahová. Ők mondták, hogy itt laksz, és azt is, hogy nem volt idejük elbúcsúzni tőled. Megkértek, nézzek be hozzád és adjam át üdvözletüket, pár hét múlva jönnek vissza.
- Pár hét! - kiáltott fel Samu, - az rengeteg idő, bele fogok zöldülni a várakozásba!
- Nem baj, legalább azt fogják hinni rólam, hogy a fiad vagyok, vigasztalta az öreget Lackó, de közben kajánul vigyorgott.
- Nem fogják azt hinni, morogta Samu, - mert látszik az orrodon, hogy apád a huncutok nemzetségéből való, az én családomban pedig senki nem volt huncut, még egy szikumát sem.
- No, nem baj, majd én megtanítlak, határozta el a monyófickó. Az egyik legjobb módja a huncutkodásnak, ha utánozni kezdjük az embereket. Mert olyan ember nincs, akibe ne szorult volna egy kicsi huncut. Nos, mit szoktak az emberek csinálni?
- Nekem a múltkor azt mondta a Vágottszemű, hogy össze szoktak törni dolgokat.
- Hm, ez hihető. Mert nézd, még a kutya is utánozza őket, amióta megérkeztem, egyebet se csinál, csak töri össze a fogával a diókat. Gyere, keressünk mi is egyet, s törjük össze.

Hogy végül mit sikerült összehuncutkodni a két monyónak, amíg mi nem voltunk itthon, nem tudom. De ma reggel, amikor készültem bepakolni az óvodástáskába az uzsonnára előkészített almát, pusmogásra lettem figyelmes. Az egyik zsebben ott kucorogott Samu, a kopottlila szőrű vénmonyó és Lackó, a smaragdzölden ragyogó monyófickó, ölükben egy-egy dióval. Arról vitakoztak éppen, melyikük diója keményebb. Közben Samu néha rászólt Lackóra, hogy csendesebben kiabáljon, nehogy észrevegyék őket, kipakolják a táskából és a Vágottszeműnek erről a kirándulásáról is lemaradjanak.
Nem maradtak le. Miután elbúcsúztam a kisfiamtól és jöttem kifele az óvodából, a szekrények felől ismerős pusmogásra lettem figyelmes. Vajon hogy telik a két monyó első napja az óvodában?
(Bak Sára rajzai)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése