2011. szeptember 5., hétfő

arról, hogy micsoda lakodalom volt

nótázáskor lehullnak a leplek. csak a szív marad, ha szívből jön

nekieresztettük a hangunkat, hagytuk, mutasson meg, teljes belső ragyogásunk kifele, örömtől, bánattól fényes ékesen

aztán mondtam, fújjuk el a nótánkat, kérdeztem, kié mi, de nem volt senkinek nótája

nekem van, mondtam, az idén lett, a hallod-e te szelídecske, erre sem kaptam választ, de rázendítettem a lelkem, s ahogy eleredt a hangom, rögtön rácsatlakozott a férfihang, tökéletes hasonmása az én hajnali, rekedező hangomnak

s bár eleinte én vezettem a nótát, gyorsan átvette az irányítást s nyitottunk, nyitottuk szánkat, szemünket, szívünket, s csuktuk a szemünk a hol összefonódó, hol egymáson hullámzó hangok gyönyörűségében, mert ezt nyitott szemmel nem lehetett kibírni, ezt a szétszakadást, ezt a feszítő erőt, s mégis egybefogót, mégis összekapcsolót

még soha nem nótáztam így párban, ilyen szabadon, ilyen szépen

és nótáztunk utána még sokat, mindenkivel, reggelig, utolsóknak sepertek ki a teremből, mégis, mégis, micsoda lakodalom volt, és milyen rövid

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése