2011. szeptember 15., csütörtök

az ajándékokról

„Földanya lábam alatt, Ég a fejem felett, én magam a tengely, én magam a tengely, gyökereim erősen, gyökereim erősen tartanak a szélben, tartanak a szélben indulásra készen, kalandok elébe, erővel testemben, békével lelkemben. Indulásra készen, szárnyaim erősen, lágyan és merészen, röpítnek az égbe, vizeknek fölébe, tengerek mélyébe, vissza le a Földre."
(Lovász Irén)

és akkor már csak olyan ráérerősen zenéltek. a szólistájuk már nem is énekelt. csak magukba, belesüppedve hanszereikbe, maguknak, mintha csak otthon. mi pedig összeölelkeztünk lent, páran férfiak és én. köztük a vőlegény is. és daloltunk, pont azt, hogy én vagyok az, aki nem jó. menj fel, menj fel a színpadra és énekelj a mikrofonba. dehogymegyekdehogymegyek. de igen, menj fel, én kérlek. s mivel ő volt a vőlegény, én pedig csak a vendég, nem tagadhattam meg kérését. s bár hangom a legdzsezzebb hajnali dzsezzül szólott, nekifogtam énekelni, hogy én vagyok az, aki nem jó.

és Istenem, Istenem.
egy pillanat alatt megváltoztam, megváltottam a sejtjeimet, és tüzet kaptak és bort és szabadságot és könnyből hajzuhatagot. és lent állottak és hallgaták. és együtt éltünk. szép volt. aztán mondták, még, még. és elénekeltem, hogy haza is kéne már menni. s amikor azt énekeltem, hogy valamennyi magyar lány piros pántlika haján, éreztem valamennyi magyar lány erejét, bennem lüktett a vérük, a szepségük, és csupa piros pántlika lett a világ.

és még mindig nem pakoltak le a színpadról. mondták a zenészek, még, még. de én annyira ledöbbentem, ettől, mindentől, hogy többé semmi nem jutott eszembe. csak álltam egy darabig, néztem, és hitetlenkedtem. és bizony mondom néktek, egyáltalán nem ezen a világon voltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése