2011. szeptember 28., szerda

az akaratról

szomorúsággal tölt el, amikor fanatizmussal találkozom. azt hiszem, a fanatizmusnál nincs keményebb fal. hiszen a fanatikusnak meggyőződése, hogy neki igaza van. ő az úton jár. vagyis, csak ő jár az úton, és csak az az út van, amelyen ő jár.

könnyen válhatott volna belőlem is fanatikus. hiszen erősen tudok akarni. a Kos jegyben születettek egyik életfeladata ez lehet, az énnek az erős akarását a magasabb akarat szolgálatába állítani (amikor először ütött szíven az, amit a Miatyánkban mondunk, az akkor volt, amikor felismertem, milyen hatalmasat kérek, milyen, az egom számára szinte elviselhetetlent, azt, hogy legyen meg a TE akaratod. akkora döbbenettel ébredtem ennek tudatára, hogy sokáig, nagyon sokáig nem tudtam elmondani ezt az imát. úgy éreztem, túl sok, és én túl kicsi vagyok ehhez. az még hagyján, hogy csak a mindennapi betevőt kérem, és az is, ami a megbocsájtásról szól, de az akarat kérdése, nos, az betette nekem a kaput)

gyakran eszembe jutnak azok az erős egyéniségű emberek, akik a Kos jegyében születtek. akikről tudok. József Attila, Hamvas, Bartók, talán még Csoma is. Amiért megszerettem József Attilát, az a hatalmas erő volt, amely az akarásából árad. de aztán egy idő után már őt sem bírtam olvasni. túl erős tükröt mutatott, hiszen a vágy a kegyelmi állapot után, az alázat után, az után, hogy tudjam azt mondani, a Te kezedbe teszem le életem, túl nagy belső harcokat szült, kínokat. nem jött ez az érzés, ez az állapot, ez a béke. nem kaptam meg ezt az ajándékot. csak kicsidenként, néha, villanásnyira, főleg akkor, ha a két kezemmel munkálkodtam, vagy, ha másokkal, másokért, közösségben voltam.

amikor egyedül maradtam, akkor olyan gyorsan pörgött az agyam, hogy abban minden volt, csak éppen fejet hajtani tudás nem.

ennek az erős akaratnak a következtében szavaim sokszor szentenciaként hangzanak. már csak ezért is vigyáznom kell a szavaimra (mert a szó hatalom, teremtés, varázsige, mert a szó éltet és öl, mert a szó rakoncátlan, kibukik gyakran, mielőtt észbe kapnánk, és sajnálja és megbánja a lelkünk, ami a szájunkból bánt. és ilyenkor eszünkbe juthatna, mosolyogni is tud a száj, de mosolyogni csak összecsukott szájjal lehet).

de van úgy, hogy amit a tegnap mondtam, ma már nem érvényes, ma már felülírom. hogy emiatt link alak lennék? igen, így is lehet értelmezni. de az, amit a tegnap mondtam, az egy bizonyos helyzethez, emberhez, érzéshez kötődött, és főleg a tegnaphoz. az, amit ma mondok, az ahhoz kötődik, ami ma történik, azzal van kapcsolatban, az élteti. ez nem jelenti azt, hogy azt, ami a tegnap volt, azt letagadom. nem. hanem az már bennem van. vállalom a felelősséget azért is, bár ma már lehet, hogy felülírtam. de minden, amit eddig gondoltam, éltem, éreztem, tettem, bennem van. részemmé vált. attól is vagyok ma az, aki, ami a tegnap voltam. és pont azzal, hogy szeretem és vállalom a tegnapi magamért a felelősséget, pont attól nem kísért, hanem szabad vagyok tőle. szabad a mára, az újra, a ma is felkelő és a fákat aranyba, zöld selyembe, őszi tarkába vonó napra.

furcsa és ijesztő látnom, milyen kevés választ el attól, hogy fanatikussá váljak. ez a kevés hajszálnyi vékony, leheletfinom, annyi csak éppen, amennyi elválasztja a tegnapot a mától. a múltat a jelentől, a holtat az élőtől.

az ego akaratát a Te akaratától.

2011. szeptember 27., kedd

2011. szeptember 19., hétfő

arról, hogy hol élünk, és hol halunk/hálunk

figyelem az embereket, szinte büszkén, kérkedve mesélik, hogy ők tulajdonképpen csak ott laknak, alszanak, ahol, de nem ott élnek. kapcsolataik, élményeik, életeik más városokban lakó emberekkel, más helyeken vannak. ezzel mintha lekicsinylenék, lenéznék azt a helyet és azokat az embereket, akik körülöttük vannak.

(emlékszem, valamelyik buddhista tanító egyik mondata egyszer nagyon megragadta a figyelmem, azt mondta, a cél, megtanulni együtt élni a szomszédainkkal, kijönni a szomszédainkkal. és szomszédok mindenhol vannak, ha itthon maradunk, cigányok vagy románok, vagy adventisták, vagy Jehova tanui, ha nyugatra megyünk, négerek és egyéb színesbőrűek és mindeféle vallásúak, ha északra, akkor az örökké zárt ajtók, stb)

nos, megtanulni együttélni a szomszédainkkal számomra azt jelenti, hogy ott élni és azokkal, ahol éppen, akikkel éppen. nem lenézni és megvetni és kirekeszteni, mert ezzel lenézzük és megvetjük és kirekesztjük önmagunkat saját életünkből. abból, ami éppen akkor van. kivetítjük valami szebbnek képzelt, távolabbi kapcsolatba (legyen az hely vagy személy) a jelenünket, kitelepítjük az itt és mostból.

szombaton még törtük a diót, együtt ettük az udvaron. amikor este elmentek, még kiabáltuk utánuk, jó éjt, aludjatok jól! vasárnap felhívott a felesége, azon a hangon szólt bele, amilyen hangja csak ilyenkor van az embernek. az éjszaka elment. már nem sírt, már csak szomorú volt, és fáradt, rettenetesen fáradt volt a hangja. ennyi.

aludj jól. aludj jól...

hol is élünk? és hol halunk/hálunk?

2011. szeptember 16., péntek

a reggeli levelekről

...ma reggel, miközben ültem a verandán, kortyoltam a kávémat és a szomszéd ház antennáin búgó gerléket hallgattam, néztem, azon gondolkodtam éppen, hogy minél inkább egyszerűsödik az életem és pártolnak el mellőlem bizonyos emberek és rengeteg tárgy, dolog, élmény, annál nagyobb a pazarság és a bőség. Tudod, mint amikor belenézel üres tarsolyodba, és pont attól, hogy üres, meglátod a tarsoly formáját, a szövetmintákat és a rajtuk átütő fényt :)

2011. szeptember 15., csütörtök

az ajándékokról

„Földanya lábam alatt, Ég a fejem felett, én magam a tengely, én magam a tengely, gyökereim erősen, gyökereim erősen tartanak a szélben, tartanak a szélben indulásra készen, kalandok elébe, erővel testemben, békével lelkemben. Indulásra készen, szárnyaim erősen, lágyan és merészen, röpítnek az égbe, vizeknek fölébe, tengerek mélyébe, vissza le a Földre."
(Lovász Irén)

és akkor már csak olyan ráérerősen zenéltek. a szólistájuk már nem is énekelt. csak magukba, belesüppedve hanszereikbe, maguknak, mintha csak otthon. mi pedig összeölelkeztünk lent, páran férfiak és én. köztük a vőlegény is. és daloltunk, pont azt, hogy én vagyok az, aki nem jó. menj fel, menj fel a színpadra és énekelj a mikrofonba. dehogymegyekdehogymegyek. de igen, menj fel, én kérlek. s mivel ő volt a vőlegény, én pedig csak a vendég, nem tagadhattam meg kérését. s bár hangom a legdzsezzebb hajnali dzsezzül szólott, nekifogtam énekelni, hogy én vagyok az, aki nem jó.

és Istenem, Istenem.
egy pillanat alatt megváltoztam, megváltottam a sejtjeimet, és tüzet kaptak és bort és szabadságot és könnyből hajzuhatagot. és lent állottak és hallgaták. és együtt éltünk. szép volt. aztán mondták, még, még. és elénekeltem, hogy haza is kéne már menni. s amikor azt énekeltem, hogy valamennyi magyar lány piros pántlika haján, éreztem valamennyi magyar lány erejét, bennem lüktett a vérük, a szepségük, és csupa piros pántlika lett a világ.

és még mindig nem pakoltak le a színpadról. mondták a zenészek, még, még. de én annyira ledöbbentem, ettől, mindentől, hogy többé semmi nem jutott eszembe. csak álltam egy darabig, néztem, és hitetlenkedtem. és bizony mondom néktek, egyáltalán nem ezen a világon voltam.

Márkus mesterről

Az este üldögélek a budin, a legszebb könyvemmel az ölemben. Somogyi Réka könyvét, az Árapály-Tengermadárt csak kicsidenként olvasom, amióta megértettem, micsoda kincs. Ebbe a kicsidenként hatalmas világba csöppen be Márkus. Igazából somfordál. A szeme huncut. Mint aki tudja, most valami nagyon edóba csöppen be, valami olyan időbe, amit szeretek kilopni magamnak, csak magamnak a nagy közös időnkből. Már olvastam fel neki ebből a könyvből mesét, meghökkent, csodálkozott, kuncogott. Most is úgy jön, hogy tudja, valamit ő is kap, egy képet, egy mesét.

De, miközben huncutul rámpislog és felváltva grimaszol és meresztgeti a szemét, egyszercsak megszólal: - Anya, nem látom a szememet. Nézünk egymás szemébe, egyformán elcsodálkozva. s lám, a mese nem könyvekből tiritarkít kifele, hanem szivárványhártyállik befele. Azt mondtad, nem látod a szemedet? - kérdezek vissza.
- Igen, azt mondtam, hogy nem látom a szememet, erősíti meg. - Anya, miért nem látom a szememet?
- Senki nem láthatja a saját szemét, csak ha a másik szemébe néz, mondom. Nézz a szemembe, látod benne a sajátodat?
Nézünk egymás szemébe, hosszan, csendben. Elmosolyogja magát. - Látom.
Aztán sűrű pillogtatásba fog. - Azért pillogtatok ilyen gyorsan, hogy hátha meglátom a szememet.
- És sikerült meglátni?
- Nem.

Ekkor szájtátogtatásba fog. Utánzom. Felkiált: - A saját szájunkat sem láthatjuk! Azzal belekukucsál a számba, körülkémlel, mint egy igazi fogorvos. Szörnyűlködő fintort vág, amikor felfedezi azt a fogam, amelyikből kitört egy darab.

Én pedig tátott szájjal, a budin ülve, kezemben az egyik legszebb könyvvel azon gondolkodom, hogy az ember nem láthatja a saját szemét, de még a saját arcát sem.

Csak "tükörben".

2011. szeptember 14., szerda

a gyomorban lakó félelemfarkasról

nem érem utol a tárgyakat, dolgokat. folyton jönnek, mennek. lehet, nem is az a cél, hogy megállítsuk őket, hanem, hogy mozgattassuk. nagy a jövés-menés, könyvek, kiscipők, ruhák, szőnyegek, osztováták jönnek-mennek, miként az évszakok.

és, ahogy a lélegzetvételnyi szünetekben, a nagyon pontosan megszervezett életemben helyére küldök egy-egy tárgyat, kezembe akad egy könyv, tenném is fel a polcra, de előtte még, mint mindig (csípem nyakon egy eddig nem tudatosult szokásos mozdulatom), felütöm találomra, beleolvasok

Visszatérés

Ahonnan megszöktél,
amitől a legjobban féltél,
oda kell visszamenni.
Megéletlenül nem maradhat
mögötted semmi.

(Prakash)

mennyit féltem. falt fel a félelem, apránként. apránként felzabálta az élni nem tudót, és akkor szemberöhögött, itt vagyok, csupaszon előtted, kívánságod, úrhölgyem, parancs, amitől féltél, nem kerülhetted el, mert minden energiád oda ment, minden figyelmed. annyira szerettél engem, legfőbb félelmedet, hogy még a lábujjaidat is megtöltötted velem. itt vagyok, beteljesedtem, most. magadra maradtál, egyedül neveled Őt, drága elsőszülötted, egyszülött gyermeked.

muszáj volt szembenézni vele. leülni és nézni. holt magam szembeültetni az élő félelemmel, azzal, ami belőlem nő ki és belőlem táplálkozik. és, amíg őt táplálom, addig én csak mind holtabb leszek, ő pedig mind élőbb.

a szembenézést nem kerülhettem el.

most ez van. szembenézés. és minél inkább állom a tekintetét, annál inkább fogy el, semmisül meg. nézem, tudom, egyetlen úr van, a változás, és ebben egyetlen állandó, mégis mozgó, lüktető elevenség, a szeretet.

s miközben hallgatom a házat, ahogy régmúlt időkről mesél, nézem a hold fényében a falra vetülő gyöngyörű fényeket, árnyakat, érzem, most már csak lopakodva mer néha bekukkintani hozzám a félelem. mert látom, annyira megváltoztam, látom a változásaimat a körülöttem levő embereken. látom magam a cselekedeteikben és a nem cselekvéseikben. mert senki nem az, aki, hanem mindenki az, akit beenged magába. és benézhetnek hozzám a félelmeim is, de vendégsébe nem hívom meg őket.

2011. szeptember 13., kedd

Márkus első ovis beköpéséről

kérdeztem, hogy szerette-e a gyerekeket az oviban?
azt mondta, nem csak a gyerekeket szerette, hanem volt ott sok kislány is, azokat is :))

Samu találkozásáról Lackóval, a monyófickóval

Samu, a vén vízimonyó rosszkedvűen kelt. Valahogy sehogy se állt össze a megszokott reggeli világ. Nem hallatszott a kutya jókedvű ugatása, sem Kicsisüsü és Nagysüsü locsifecsegése, sem a kisfiú csacsogása és jókedvű kurjantgatása, amivel az utóbbi időben ébresztgetni szokta őt. Ráadásul az volt az érzése, bárhogy fordul, a bal lábára billen.
- Már késő, szólalt meg mellette egy vékonyka hang.
Samu a hirtelen hangtól úgy megijedt, hogy kukra szökött. Egy smaragdszőrű, csillogó orrú kölyökmonyó üldögélt a csatorna szélén és lógatta bele a lábát az alatta elterülő nagy világba.
- Ki vagy te és mit csinálsz és vigyázz, mert leesel és mi késő és ki vagy te és mit képzelsz, izé? - hadarta egyszusszra a vénmonyó, miután kissé magához tért az ijedtségből.
- Lackó vagyok, a monyófickó és lógatom bele a lábam a reggelbe és eszem ágában sincs leesni és késő előkotorni a jobb lábadat, úgyis láttam, hogy ballal keltél, és mondtam már, hogy Lackó vagyok, a monyófickó és azt képzelem, hogy sokat és mi az az izé?
Samunak pár percébe tellett, amíg felfogta Lackó válaszát. Csak nézte ezt a szemtelen monyófickót és nem értette saját magát, mert egyre nagyobb melegség és gyöngédség árasztotta el a szívét. Hogy lehet valaki ennyire beképzelt, és mibe zöldülhet így bele, és különben is, ékszernek képzeli az orrát, hogy úgy csillogtatja? És meghibbantam én, hogy ennek ellenére úgy érzem, szeretnivaló, morfondírozott magában. Végül aztán mégiscsak elővette legmogorvább hangját és megszólalt.
- Az izé, az izé. Tudod... Na, pont az, felelte a kikerekedő szemeknek. Most, hogy már elmagyaráztam neked részletesen az izét, elmesélnéd te is, hogy honnan pottyantál ide hozzám?
- Méghogy hozzád! - csattant fel Lackó. - Jó vén lehetsz, ha nem tudod, hogy a monyóknál nincs olyan, hogy nálam és nálad, mert mindenki mindenkinél van. Csak vendégeskedés van, semmi több. Látom, te elég hanyag vendég vagy magadnál, né, milyen rendetlenség van.
Szó, ami szó, nézett körül megszeppenve a vénmonyó, jó nagy összevisszaságban hevertek a száraz levelek, dióhéjak és egyéb kerti szöszmöszök a csatornának azon a részén, ahol ő leginkább szeretett tanyázni.
- Nem is álmodtam arról, hogy vendégem lesz. Vagyis, hogy még valaha ketten leszünk vendégek itt, szabadkozott Samu és próbált visszaemlékezni, mikor volt nála utoljára vendégség. - Honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Süsüék mondták, felelte a monyófickó. - Éppen arra motoroztak, amerre én vándoroltam, egy vágottszemű, kis embergyereket kísértek valahová. Ők mondták, hogy itt laksz, és azt is, hogy nem volt idejük elbúcsúzni tőled. Megkértek, nézzek be hozzád és adjam át üdvözletüket, pár hét múlva jönnek vissza.
- Pár hét! - kiáltott fel Samu, - az rengeteg idő, bele fogok zöldülni a várakozásba!
- Nem baj, legalább azt fogják hinni rólam, hogy a fiad vagyok, vigasztalta az öreget Lackó, de közben kajánul vigyorgott.
- Nem fogják azt hinni, morogta Samu, - mert látszik az orrodon, hogy apád a huncutok nemzetségéből való, az én családomban pedig senki nem volt huncut, még egy szikumát sem.
- No, nem baj, majd én megtanítlak, határozta el a monyófickó. Az egyik legjobb módja a huncutkodásnak, ha utánozni kezdjük az embereket. Mert olyan ember nincs, akibe ne szorult volna egy kicsi huncut. Nos, mit szoktak az emberek csinálni?
- Nekem a múltkor azt mondta a Vágottszemű, hogy össze szoktak törni dolgokat.
- Hm, ez hihető. Mert nézd, még a kutya is utánozza őket, amióta megérkeztem, egyebet se csinál, csak töri össze a fogával a diókat. Gyere, keressünk mi is egyet, s törjük össze.

Hogy végül mit sikerült összehuncutkodni a két monyónak, amíg mi nem voltunk itthon, nem tudom. De ma reggel, amikor készültem bepakolni az óvodástáskába az uzsonnára előkészített almát, pusmogásra lettem figyelmes. Az egyik zsebben ott kucorogott Samu, a kopottlila szőrű vénmonyó és Lackó, a smaragdzölden ragyogó monyófickó, ölükben egy-egy dióval. Arról vitakoztak éppen, melyikük diója keményebb. Közben Samu néha rászólt Lackóra, hogy csendesebben kiabáljon, nehogy észrevegyék őket, kipakolják a táskából és a Vágottszeműnek erről a kirándulásáról is lemaradjanak.
Nem maradtak le. Miután elbúcsúztam a kisfiamtól és jöttem kifele az óvodából, a szekrények felől ismerős pusmogásra lettem figyelmes. Vajon hogy telik a két monyó első napja az óvodában?
(Bak Sára rajzai)

2011. szeptember 10., szombat

a vörösbegyről

Apám bejött, világított az arca. A szentek vagy őrültek arca lehet ilyen ragyogó, miután megszólítja őket az Isten.

Álltam, pipáztam. És, ahogy behajlított könyékkel fogtam a pipámat, a szárára rászállott egy vörösbegy. Hirtelen össze is rezzentem, és ő is megijedt, amikor észrevett, el is szállott rögtön.

Pár perccel később mesélem tovább anyámnak a kis vörösbegy találkozását apámmal. És máris ragyog az ő arca is, pont úgy, mint az előbb az apámé. Hozott a kis madár csőrében egy napnyalábot, odaejetette apám szemébe és íme, a fényvisszaverés játssza tovább magát, újabb és újabb arcokon, tekintetekben.

a könyvek vándorlásairól

azt írja a horoszkóp, ha egy kos nőt meg akarsz hódítani, ajánlj neki egy könyvet, vagy vidd el valami kiállításra, hangversenyre, vagy valami. kápráztasd el a szellemét :)

emlékszem, amikor először olvastam ezt, kezdtem hinni, hogy a horoszkóp is szólhat valamiről, ami néha bingó is lehet.

kavarogank körülöttem az emberek, csupa szín és illat és tánc. borzongató elevenség, szerethetőség, sebezhetőség. gyarlóság és bátorság és igaz pillanatok és játszmák. zsigerből érzett tudások, szívós szenvedélyek, őrületek és két lélegzetvétel közötti csendek, halálok. meghökkentő becherovkák, asszonyok, szépek, mosolyok. férfihangok, tekintetek, egek, csillagok.

és ebben a táncban a könyv az, ami valamiképpen mintha irányt szabna. ami mintha a barátságot kimondaná. megpecsételné. hozzák nekem a könyveket kölcsön, mert rám gondoltak, amikor kézbe fogták, és szerintük szeretném. adom a könyvet kölcsön, mert rájuk gondolok, amikor a kezembe fogom, és szerintem szeretnék. és lám, ebben a könyvekkel agyonszennyezett társadalomban is lehet értelme, szentsége a könyvnek. nem fennen hírdetett, szételemzett, kibevisszájára fordított, hanem csendes gazdagsága a pillanatnak, amikor a másikkal, akinek szánod, megállsz gondolatodban és odaadod azt a magad, amit benned a könyv megérintett és amit a másikkal közösnek érzel.

és lám, nem kell nagy könyvtár, hogy éljenek a könyvek, ehhez éppen elégségesnek bizonyulnak a hétköznapi barátságok is, amiktől még a rend-kívüliek is rendjén valók .

2011. szeptember 9., péntek

a mohóságról

olyan ősz illat lipinkázik a kerben, hogy száz orrlyukam nőtt, mégse elég

2011. szeptember 8., csütörtök

egy részletet, saját leveléből, mert haikea olo

...tudom, mi a bajom. rámszakadt a nagy egyedüllét. előre örültem neki, bele is fogtam ezer dologba. el is vállaltam mindenfélét. félúton elveszett az önbizalmam, h vajon meg tudom-e csinálni mindezt. mert túl messzire néztem. érted? elfelejtettem Momó öreg utcaseprőjének a tanácsát, mindig csak az előttünk levő lépésre kell figyelni.

lett sok meló. közben futott az agyam a jóga, a szövőszék és a mesék felé. de az, ami van, az a kongó ház, udvar. még sosem voltam egyedül, Márkus nélkül itthon. pár napot volt ő máshol, de akkor én vagy elutaztam valahová, vagy zsolttal voltunk ketten itthon. ez a bajom. furcsa, nehéz egyedül örülni ennek a pazar udvarnak, gazdag háznak.

és például nincs étvágyam. magamba erőltettem most is az ételt. bár reggel jógáztam, bő egy órát, még azért se lett étvágyam :( és, amikor eszembe jutott, milyen jó étvággyal ettem veled a zakuszkáskenyeret, csak még inkább nekikeseredtem. mindig is azt tartottam, hogy bűn egyedül enni, magadra főzni. és ez így van. nem nekem találták ki, az biztos. ember kell nekem, és gyermek, gyermekek. hogy legyen, akire főzni, akikkel együtt sírni, kacagni, akik mellé odabújni, akikkel együtt dobogni...

2011. szeptember 6., kedd

találkozásáról a minden értelmek akadémistáival

az este úgy csöppentünk, hogy egy olyan asztalhoz, ahol már hárman ültek, egyikük várta közülünk egyikünket, ezért

öregember, nagyokat vigyorog erre-arra, sunnyogva, aztán nagy kegyesen mellettem ülő barátnőm felé fordul, hogy ugye egyetemisták vagyunk, mit tanulunk
vicces kedvünkben viccesen mondjuk meg a nemet, hogy régen volt, amikor ilyesmikkel, rámszól, előbb a barátnőm, aztán én következem (már sejtem, hogy hajaj, mert velem így ne, akkor se, ha vénsége erre, szerinte, feljogosítja)
és amikor én következem, hogy mivel foglalkozom, ami nálam mindig is a vörös posztós kérdések közé tartozott, azt válaszolom, hogy inkább azt mondom el, mik a terveim, és mondom
látom rajta, a jóga szónál bekattan, gerinctelen tartása méginkább kígyószerűvé válik, teljes testén végigrándul az el nem fogadás
aztán valahogy ismét csak egyetemre terelődik a szó és valahogy az lesz a kérdése, hogy doktorizni szeretnék-e
mondom, Isten őrízz, most hagytam ott, eszem ágában sincs
látom, erre begerjed, feszegeti, mi volt a témám, tudom előre, ez sem fogja közömbösen hagyni, mondom, azért is
faggat, miért hagytam ott, de faggatása csupa vád, nem is érdekli, hogy miért hagytam ott, inkább az, hogy egyáltalán ott merészeltem hagyni, egy év után, hogy valaki ilyet merészel tenni, horribile dictu, és próbálja rámerőszakolni véleményét, hogy biztosan a tanár miatt
egy darabig győzködöm, hogy a tanárnak semmi köze nem volt ehhez, erre lelustáz, azt vágja a képembe, hogy lustaságból hagytam ott
aha, nem ismersz, fogalmad sincs, ki vagyok, mit csináltam, mit tudok, és lustának nevezel. ezt kikérem magamnak. gondolom, jó erdélyi szokás szerint, ha, tegyük fel, valaki stréberségből begyűjt három diplomát és mellé még a doktorit is és megveregeti a saját vállát, hogy milyen ügyesen kinyalt annyi segget, de, jelzem, stréber, akkor őt, például, szorgalmasnak és kitartónak titulálod?
igen, volt a válasz, lehet, hogy stréber, de hát kicsit strébernek kell lenni, de szorgalmasnak és kitartónak tartom, mert vannak, akik csak stréberek és nem szorgalmasak és nem kitartóak, de a dicsőséget bezsebelik, mondja felháborodva
nézem, még azért se fogom egy ilyen embernek megmondani a valódi okot, amiért otthagytam a doktorit, semmit nem értene belőle
erre vizsgáztatni akar
milyen misztikusokhoz tartozott Hamvas? tudod, vagy nem tudod
nem tudom, mondd meg te, vágom rá és előre tudom a reakcióját
örül, dörzsöli a tenyerét, már kiabál rám, akkor miért vágod ilyen nagy fába a fejszéd, ha még ennyit sem tudsz
ekkor már biztosra veszem, valami egyetemi tanárral akadtam össze
mondd meg, erősködöm, ő meg tekergőzik, mondják meg a többiek, az asztalnál ülők, még ők is tudják
nem, te mondd meg
a szufistákhoz, Hamvas szufista volt, ennyi, hangzik diadalmasan
ezen elcsodálkozom, mert én soha, sehol nem olvastam eddig, hogy Hamvas azt állította volna magáról, hogy ő szufista volt és ennyi
szúfi, hallottál róluk?
ja, mondom, rémlik valami Rumi, de ekkor már a hangulat olyan s bennem az indulat, hogy Rumi hajnalig foroghatna az erejétől
valami olyasmit mond, hogy nincs amit tárgyaljon, ha még ennyit sem tudtam
erre én, egy jó tanár így sose kérdez, hogy felteszi a kérdést, de az ő fejében már ott van egy jól kialakított válasz, amibe a kérdező lehet, hogy beletrafál, de az is lehet, hogy nem, s azokkal, akik így akarnak vizsgáztatni engem, nekem sincs amit tárgyalnom
felállunk barátnőmmel az asztaltól s azzal pákópuki
hátramaradt barátnőnk utánunk jön, tőle tudom meg, hogy valami nagy mukival találkoztam, aki valóban egyetemi tanár, nevét továbbra sem bírom megjegyezni, annyira nem érdekel

és az este folytatódik, másik helyen, az asztaltársaság másik fele utánunk jön, és az amúgy rendben lévő fiatalember, szerencsétlenségére, szintén azzal akarja kezdeni a velem ismerkedést, hogy megkérdi, mivel foglalkozom
közben megtudtam róla, író
összehordok valamiket, aztán, arra a kérdésére, hogy de igazán mit csinálok az életben, jó erősen a szemébe nézve mondom neki, gyakran vagyok boldog
és az ő reakcióját is sejtem, látom a szemében a felháborodást
erre ő, van legalább egy önálló gondolatod egy hét alatt?
nincs, válaszolom, én kizárólag csak híres írók Kossuth-díjas műveit olvasom

és a történet folytatódik, de most ebből csak ennyit

azt hiszem, nagyon szépen tükrözi dióhéjban, hol tart az erdélyi értelmiségi elit
kiakad attól, ha valaki tud kacagni és arra a kérdésre, hogy mit csinál az életben, azt válaszolja, gyakran boldog, ahelyett, hogy elmondaná, mit gürcöl, milyen fizikai vagy szellemi prostizással keresi ki a betevőjét, vagy vagyonát, kinek a szolgálatában vagy árnyékában szlalomozik át az életen
az ilyen csak egy felszínes kispiskipuski lehet, akinek fogalma sincs a mélységekről, se a magasságokról, se a spleenről, hogy aztán a világfájdalomról, amiről, ha más nem, Ady halotti maszkja igazán tanúskodhatna ragyogó szememnek, ne is beszéljünk
és, ha nem hatódom meg a nevektől és rangoktól, nem sunyítok és mondom, igen, felség, parancsára felség, mutassa a seggét, felség, tüstént felség, hanem ellentmondok, netán vitába szállok, netán visszavágok és szó nélkül hagyom a másikat, akkor csak egy szemtelen, tudatlan fruska lehetek, vagy netalántán őrült

Arlequin, ó te drága Arlequin

2011. szeptember 5., hétfő

ma, jóga közben, hallottam egy tücsköt beszélni álmában :)

arról, hogy micsoda lakodalom volt

nótázáskor lehullnak a leplek. csak a szív marad, ha szívből jön

nekieresztettük a hangunkat, hagytuk, mutasson meg, teljes belső ragyogásunk kifele, örömtől, bánattól fényes ékesen

aztán mondtam, fújjuk el a nótánkat, kérdeztem, kié mi, de nem volt senkinek nótája

nekem van, mondtam, az idén lett, a hallod-e te szelídecske, erre sem kaptam választ, de rázendítettem a lelkem, s ahogy eleredt a hangom, rögtön rácsatlakozott a férfihang, tökéletes hasonmása az én hajnali, rekedező hangomnak

s bár eleinte én vezettem a nótát, gyorsan átvette az irányítást s nyitottunk, nyitottuk szánkat, szemünket, szívünket, s csuktuk a szemünk a hol összefonódó, hol egymáson hullámzó hangok gyönyörűségében, mert ezt nyitott szemmel nem lehetett kibírni, ezt a szétszakadást, ezt a feszítő erőt, s mégis egybefogót, mégis összekapcsolót

még soha nem nótáztam így párban, ilyen szabadon, ilyen szépen

és nótáztunk utána még sokat, mindenkivel, reggelig, utolsóknak sepertek ki a teremből, mégis, mégis, micsoda lakodalom volt, és milyen rövid

2011. szeptember 1., csütörtök

az idő természetéről (5)

nézd meg ezt a képet, látod, a házszámok között van egy jel, egy lapát jele. régen minden házon volt valamilyen jel, egyiken egy lapát, másikon egy villa, harmadikon veder. ez azt jelentette, ha tűz ütött ki valahol, vagy valami más katasztrófa történt, mindenki ment a neki kijelölt szerszámmal és végezte a dolgát.
a közösségben.

tudta, egyedül nincs esélye, sem a segítségre szorulónak, sem neki. nem viselkedtek rákos sejtekként, akik csak a maguk javát akarva felfalják az egészséges sejteket, de közben tönkreteszik az egész szervezetet így önmaguk pusztulását is okozva. tudták ezt, mert a jelenben éltek. keltek a nappal, megetették az állatokat, figyelem, nem kómáztak órákat a kávék mellett és nyavalyogtak, hanem megetették az állatokat! utána ki a mezőre. és igaz, hogy keményen dolgoztak, de legalább nem kellett sem jógázniuk, sem terembe járniuk. mielőtt elkezdték vágni a rendet, elég volt egy kalapemelés Isten előtt, nem kellett fesztiválozni, tudta az Isten is, és tudta az ember is. és délben volt ebédszünetjük, ők szabdták meg önmaguknak, hogy mennyi. mindig akadt egy fa, ahol a szieszta is megvolt. az a falat kenyér, szalonna, hagyma nyugodtan csúszott le az ember torkán, utána a pálinka is, nem rugták ki érte a munkából. hőguttában soha senki nem dolgozott, akkor pihentek. aztán estig folytatták ismét. és ott volt nekik a Nap mindenestől, reggel a napfelkelte, este a napnyugta. aki nem költötte a napot soha reggeli mezőn, és nem altatta soha esti mezőn, nem tudhatja, mennyi erőt tud adni. egész napi munkához, estéli elcsendesedéshez.

keresem a helyemet, pontosan úgy, mint te is. kereslek téged, pontosan úgy, mint te engem. keresem azt a helyet, alkalmat, eseményt, amitől mi elindulunk egymás felé, amitől megfogjuk azt a szerszámunkat, ami nekünk van kijelölve, és elindulunk elvégezni közös feladatunkban a részünk.
legjobb tudásunk és legjobb akaratunk szerint.

nézem a házon a lapátot. intő jel. mindenütt ott vannak a jelek. csak az nem látja, aki nem akarja. és lehet, már az utolsó utáni pillanatokat éljük, mi berezelt földlakók, de mi van, ha mégsem. ha azzal, hogy meghalljuk az ébresztő mondatot, hogy "kelj fel és járj!", elindul a kéz, elindul a láb, kifele, a másik fele, és egonk erejét nem arra használjuk, hogy mind magasabbra fonjuk házunk körül a kerítést, hanem arra, hogy oltsuk a tüzet, ha éppen, vagy szítsuk a tüzet, ha éppen.

nézem a házat. mosolyog rám. talán az utolsókat. látja szememben a mindenfélét. ne búsulj, ragyogja, ilyen az idő természete.