2011. augusztus 4., csütörtök

a vendéglét szentségéről

mert itt van nekem ez a kert, amit még mindig nem fedeztem fel, ez a ház, amiben már három éjszakát aludtam, és még mindig tele van zeggel-zúggal. mi ez az áhítat, amivel ismerkedem minden szegletével, ha nem a vendéglét áhítata? nem arról van szó, hogy nem volt még saját házam soha, hogy már gyerekként azt hallottam, majd, ha saját házad lesz, ott azt csinálsz, amit akarsz, de itt..., hanem arról, hogy végül is az ember a saját házában is, a saját életében is, csak vendég. és itt a "csak"-ot nem pejoratív értelemben használom. hanem a legszentebb értelemben. ha úgy tudnánk élni együtt, hogy felfogjuk, mindig, minden helyzetben, a másik csak vendégünk, aki belép hozzánk egy ölelésre, egy csókra, egy gyermeki mosolyra, egy szülői bátorításra, egy kedves hangra, egy finom ízre...
ha így tudnánk, ha így

mennyi görcs és ragaszkodás és szenvedés mondaná állandóan azt, hogy huss.

csodaszép házba költöztünk. a ház kilencvenkilenc éves, én harminchárom, Márkus három

a mesék hozták nekünk ezt a házat, és Márkus, aki karácsony óta azt hajtogatta, hogy ő egy kutyust kér az angaltól. a kutyát is kaptuk a házzal. aki azt hiszi, én vagyok az anyja, vagy legalábbis inkább hozzá tartozom, mint Márkushoz. kicsit zizi, pont, mint Malacka, de azért szeretjük. ma reggel kávéztunk, Márkus itta a kakaóját, elmerengve nézte a kertet, míg egyszer csak azt mondta, azon gondolkodik, hogy mit kérjen az angyaltól. lehet, hogy egy macska jár a fejében. megvallom, az enyémben is.

minden, ami a szívünkben eleven képként ég, valóra válik. zöld verandás, fehér, falusi házról álmodtam és nagy térről, ahol kevés a bútor, magas a belső ég. mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez városon fog beteljesedni, tíz percre a központtól, mellé olyan kerttel, amilyet imádok. gyerekkoromban nem volt olyan bokor, eldugott kertrész, omló kerítés kucka, ahová ne bújtam volna be, ne fedeztem volna fel, ne lett volna mindegyik kis lombsátor egy egész világ maga. Márkus számára még nagy ez a kert, ő is lassan fedezi fel, barátkozik vele, lakja be. de tudom, emlékeiben paradicsomkertként fog élni. és emlékezni fog a verandán étkezéseinkre, hogy ő is segít teríteni, hogy szedi a virágot a vázákba, hogy rágcsáljuk a citromfüvet és egyéb ehetőket, hogy minden nap virraszt ránk valami új szépséget, valami új tanulni valót, valami friss fuvallatot.

még nem ültem ki Márkus lefektetése után a verandára. kidőlök én is, vele együtt. azt majd barátokkal, megbeszélni a bort, a gyertyát. de elalvás előtt gondolok a háziakra. azokra, akiknek köszönhetem mindezt a szépséget, gazdagságot.
akik szerettek itt lakni.
akik itt szerettek.
szívom magamba a ház szavak nélküli történetét, a sok mindent, ami mindenhonnan árad, és tisztelettel meghajolok előttük. megköszönöm ideiglenes örökségem. hogy vendég lehetek itt, ebben a házban is. hogy vendég lehetek itt, ebben az életben is. bárcsak egyre gyakrabban jutna ez eszembe, hogy vendég vagyok a saját életemben, hogy vendég vagy az életemben és még a sajátodéban is, még akkor is, ha ez neked sem jut túl gyakran eszedbe.

Köszönöm szépen az Életet. Egészségemre. Ámen.

4 megjegyzés:

  1. Edka, nagyon örülök nektek. Milyen jó lesz Márkusnak a kert felfedezése s neked a verandára kiülés este! Hallom a tücsköket! ;)

    VálaszTörlés
  2. hát este nem igazán tudok kiülni, mert altatáskor dőlök ki. de a reggelek.... hát azok csodálatosak :) a kávézásaink, a harmatos fűben jóga, a diófán lakó két gerle ébredése :) majd meglátod, ha itt is meglátogatsz :)

    VálaszTörlés
  3. Milyen szép. :) Egyik nap arra gondoltam, hogy a következö találkozásunkkor együtt fogunk jógázni. Vagy nálatok vagy nálunk a kertben. :)

    VálaszTörlés