2011. augusztus 14., vasárnap

Samuról, a vízimonyóról

Samu már olyan vén volt, hogy a testszőrzete kezdett lilára váltani (egyes vízimonyók így őszülnek) s a negyvenhét fogából már csak hét volt meg, de azért minden nap kötelességtudóan ellenőrízte az ereszcsatornát. – Hupsz, itt már megette a rozsda, jobb lesz gyorsan idekoppintani egy kis lyukat, hogy vegyék észre a ház lakói s javítsák meg, nehogy még kettétörje valami vihar - mormogta egy nyári reggel, s azzal kis fúrójával gyorsan fúrt is egy lyukacskát a bádogba.
Másnap, a szokásos délutáni záporkor a gazdaasszony kétségbeesetten állapította meg, hogy csöpög az ereszcsatorna. – Ennek is pont most kell csepegnie, amikor semmi pénzünk nincs - morfondírozott, miközben a lyuk alá rakott egy vedret - de legalább esővizet fogok s azzal öntözöm a virágokat.
– Jellemző - húzta fel az orrát a csatornalyukon kukucskáló Samu. – Mindig ezt hallom, hogy nincs pénzük. Nekem sincs, de nekem nincs is szükségem rá. A bundám nyáron hűvösen tartja a testem, megvéd a naptól, télen melegít. A szél mindig idesodor valami bogyókat, diót, mogyorót s azt a pár szemet jól be is osztom, még télire is jut, bár olyankor nem nagyon szoktam enni. De az emberek télen, nyáron esznek. Mindig csak eszenk. Vagy beszélnek. Lehet, attól félnek, ha nem jár állandóan a szájuk, beforr. Pedig én néha évekig nem szólalok meg, mégse forrot még be, csak a hangom lesz olyankor olyan, mint a repedt fazék. S még mire költik ezek a csórék a pénzt? – töprenkedett a vízimonyó, miközben ráérősen vakarta kopaszodó pocakját. – Azt hiszem kocsira, vonatra, repülőre, mert valamiért azt hiszik, direkt elbújt előlük valahová máshová az, amitől ők boldogok lehetnének. Pedig itt is felkel minden reggel a nap, épp a csatorna szegleténél. Azzal hátrafordult a monyó, hogy meggyőzödjék, véletlenül se beszél hülyeségeket. – Bizony, ott. És az eső is beleesik szépen a csatornába, és a mogyorófa és a diófa is integetnek minden nap a szélnek és nekem is néha. Bár lehet, hogy jobb lenne, ha lenne nekem is pénzem. Elutazhatnék valahová messzire, hisz itt úgyis haszontalan vagyok, hiába lyukasztgatom a csatornát, nem vesznek komolyan – s ahogy gyanakvóan szemlélte az éppen akkor fölötte elhúzó hangos repülőgépet, tekintete elkomorult.
Egyik délután azonban furcsa beszélgetés ütötte meg a fülét. Egy kisfiú ült a küszöbön két lénnyel, akik a süsüék fajtájából valóknak néztek ki. – Nini - képedt el Samu - nem is tudtam, hogy még vannak süsüfélék, valaki egyszer mintha azzal a hírrel jött, hogy már mind kihaltak. De akkor lepődött meg igazán a vén vízimonyó, amikor halotta, hogy a kisfiú süsüékkel diskurál és úgy is szólítja őket, hogy Nagysüsü meg Kicsisüsü. – De hiszen ez igenigen ritka dolog, hogy egy emberfióka láthatja a láthatatlan süsüféléket - újjongott magában – üknagyapám mesélte, hogy az ő szépapja idejében esett meg egyszer egy ilyen eset. Ám a nagy lelkendezésben nem kapaszkodott elég jól s egy nagyobbacska esőcsepp elsodorta, át a csatornalyukon, s lehuppant egyenesen a két süsü közé. – Szia vénmonyó – mondta neki kedvesen a kisfiú -, éppen most kérdeztem süsüéktől, hogy ők szoktak-e eltörni dolgokat, mert én biza szoktam. Te szoktál? – I-higen - , dadogta zavartan az ámulattól taligaszemeket meresztő Samu. Pedig valójában nagyon ritkán fordult vele elő, hogy eltörjön valamit, mert nem volt, amit. - Én Samu vagyok, a vízimonyó, ebben a csatornában lakom itt, fölöttetek és eddig még soha emberfia észre nem vett engem, pedig pontosan kilencvenkilenc éve lakom ebben a házban – hadarta egyszusszra, nehogy illetlennek tartsák, hogy becsöppen egy beszélgetésbe és még csak be sem mutatkozik. – Hm - ráncolta össze a homlokát a kisfiú – lehet, azért nem vettek észre az emberek, mert állandóan azt nézik, mit törnek el. Ma az én anyukám is szomorú volt, ezt akartam éppen elmesélni nektek, amikor idepottyant Samu - folytatta a gyerek süsüék felé fordulva - és ahogy a szemébe néztem, rögtön láttam, hogy valami láthatatlan dolgot tört össze, az fáj neki annyira. És mondtam neki, ne legyen szomorú, mert én is eltörtem a csuprot. Emlékeztek, amikor eltörtem a csuprot, hogy sírtam? És anya rögtön hogy megvigasztalt? – kérdezte a kisfiú a két kucorgó süsütől. – Emlékszünk - felelték süsüék kórusban - mi is segítettünk neked eltörni azt a csuprot. – Ááá, szóval ti voltatok azok! – kiáltott rájuk a gyerek.
A kiáltásra összerezzent a vén vízimonyó. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai. Arra gondolt, milyen szerencsés is ő, hogy kilencvenkilenc év várakozás és csatornajavítás után ilyen jó társaságba csöppent. Meg hogy milyen jó, hogy nem volt pénze és nem utazott el, mert most nem hallgathatná a kisfiú érdekes történeteit. S ki tudja, az is lehet, beveszik a csapatba és még mindenféle izgalmas dolgokat fognak összetörni együtt. Sőt, még az is megtörténhet, megkéri a kisfiút, kérje meg az anyukáját, írja le ezeket a kalandozásokat s aztán őszi estéken legalább lesz mit felolvasnia a madarknak, a bogaraknak, a fáknak, és örök barátjának, az esőnek.
Ma, miközben kisfiúnkat fürdettük, egy hosszú szőrű, békésen alvó vízimonyót találtam a hajában. Óvatosan a tenyerembe fogtam, kivittem az udvarra és a csatorna környékén kerestem neki egy kényelmes fekhelyet. Szerencsére nem ébredt fel. Mosolygott álmában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése