2011. augusztus 8., hétfő

dino

bár nagyon olyannak nézek ki, akinek pont ezekben a századokban, pont most, ebben az égigérő techtoronyban kell élni, mégis, sok mindenben egyre dinóbb leszek.

ahogy telnek az évek, egyre inkább erősödnek fel gyerekkori hajlamaim. fűszálakon keresztül szemlélni az eget, mozogni, hallgatni a tücsköket este, nézni a holdat, csillagokat, normálisan enni, normálisan aludni (ez most kivétel, direkt ügyeltem, ne aludjak én is el altatáskor), normálisan használni érzékszerveimet.

és sorolhatnám. de most a hangok bizgetnek. egyszer már írtam, hogy leszoktam a tévéről, mielőtt rászoktam volna. aki nézi a tévét, az nem hallja, mennyire idegesítő. de hallgasd csak egy kicsit egy szomszéd szobából, legtöbbször kiabálás, ricsaj, ideges, pattogó hangok jönnek át. a filmek sem kivételek. filmeket sem nézek, idegesítő hanghatások, felpuffasztott hülyeségek. s gáttá. futnak benne a képek, a zajok, letompítanak, meghülyítenek. nem láttam még egyetlen olyan embert sem, aki valóban kipihent lett volna, amiután széttévézte, mozizta a fejét. humbuk.

és a zenék. mindenki számítógépe, CD-tartója agyontömve zenével. ami állandóan megy. hogy nehogy véletlenül magadra maradj egy pillanatra is. amikor állandóan megy a zene, olyan, mint amikor állandóan járatod a szádat. pont olyan. lehet, hogy annyit sem mondasz, hogy mukk, de csak azért, mert arra is lusta vagy, inkább mondjon helyetted az a másik, ott, a CD lejátszóban, a gépen. hogy a fülek is kell élvezzenek? ja. hát menj el egy élőzenére. hogy arról ne is beszéljünk, hogy mikor énekeltél utoljára, csak úgy. hogy érezd a saját hangodat. ismerkedj vele. azzal az energiával, ami belőled közvetlenül megy át a másik emberbe. hogy érezd, hogyan rezegnek benned saját mély hangjaid, milyen szerveidet mossák, maszírozzák át. a magasak pedig hol csiklandoznak, játszanak pajkosan, derítik szívedet, még fennebb pedig a fodroztatják a mosolyráncokat.

most szívom magamba a csendet. csendterápia. a fák és a tücskök megszűrik a várost, késő is van. bársonyos, meleg, puha csend. világít hozzá a hold, takarja gyengéden a sötét. más, mint a reggeli csend. az fényes, és zöld, és harmatcseppek lipinkáznak rajta. és elfér egy polifomon. igen, ezért is szeretem a reggeli jógát. mert azt érzem, egy embernek egy polifomnyi hely is elég, ha rendes benne a csend és csendes benne a rend. mert akkor nem rászakad állandóan az ég, hanem kinyílik fölötte a tízezer méter, a kék, és akkor már mindegy, hogy körülötte mi van. lebegő polifom a tízezer mélységek és magasságok között. és akkor még nem is említettük azt, ami befele.

és arról is írtam már, hogy az ember nem éjszakai lény. hőböröghet tőlem bárki, bármennyit, én még éjszakai emberi lényt nem láttam, csak olyat, aki kisiklatta magát az emberi élet normális ritmusából, s aztán szajkózza önigazolását. volt ilyen szakasz az életemben, tudom, miről beszélek. de a melanin akkor is melanin. és nem hiába reggel kel fel a nap és nem délután.

még egy csomó minden zümmögne, de most ez a blog szóljon ennyiről, egy felháborodásról, egy nagy HAH-ról és pákópuki és gáttálimonáttá.

majd reggel nótázunk egyet Márkussal, a kicsidinoval, aki ma reggel az eltörött fakardján elgitározta Bettykutyának az apám fia volnékot, és délután, állítólag, elénekelte ezt a füvek közt lakó mohás kőnek is :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése