2011. augusztus 27., szombat

Az otthon virágporos melege

"Amikor virágok nyílnak a szívünkben, s úgy érezzük, hogy lelkünket a tenger hullámai simogatják, néha olyan meleg árad szét idebenn, akárha bennünk kelne föl a nap. Ilyenkor vagyunk otthon magunkban, s nyugodt léptekkel egyensúlyozunk a magasban kifeszített kötélen, amely az élet maga. Amíg biztosak lépteink, a fény arannyal ragyog be mindent körülöttünk. Ám ha elnehezedik lábunk, pislákolni kezd a fény, zuhanni kezdünk. A legtöbben leesnek ilyenkor, s csak kevesen kezdenek szállni, a mélység határtalan szépségével ismerkedve".
(Somogyi Réka, Zalai Károly, Árapály - Tengermadár)
egy könyv, amelyből naponta elolvasok egy mesét, megnézek egy selyemképet. az este úgy feküldtem le, hogy legszívesebben csomagolnám Márkust és eltűnnék vele a Föld színéről, valahová olyan messzire, ahol nem ér több fájdalom, keserűség, bántalom. Valahová, valahová... És akkor ma reggel ezt olvastam. Pont ezt. Intő jel, hogy minden helyzetben, ott, a valaholban is, mindig van valami nem akarom, hogy így legyen. el lehet előle menekülni, de nem érdemes. mert, ami elől menekülsz, olyan, mint a kutya farkára kötött konzervdoboz. rajtad csüng, nem menekülhetsz tőle futva, ráadásul még nagy zajt is csinál. de, ha megállsz, ott, ahol vagy, és türelemmel dolgozol rajta, talán sikerül lassan-lassan kioldozni, vagy legalább meglazítani a kötelet és lehull a doboz magától. vagy egyszerűen csak meglátod, nincs is doboz, saját félelmed csapta a zajt, nincs is kötél, csak saját szorongásaid fojtogatnak, nincs is Te, csak a lüktetésével állandóan más muzsikát játszó mindenség
ezt a tegnap reggel írtam. miután rájöttem, nincs, ahová menekülnöm, egyáltalán, a menekülés maga nem lehetséges, szépen becsomagoltunk és eljöttünk papóhoz és nanyóhoz és a gyermeksereghez, pont jókor, mert várt itthon a világ legfinomabb szílváslepénye :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése