2011. augusztus 22., hétfő

arról, amikor a verekedés ott kezdődött, hogy a fügefa visszaütött

Márkus csatlakozott barátjához, ketten tépték a fügefát. Jó móka lehetett, hogy belecsimpaszkodnak az ágakba és annyira ráncigálják, hogy sodródnak le róluk a levelek. Bár Márkus tudta, hogy nem szabad cibálni a fákat, növényeket, most őt is elkapta a vadulás heve. Csórén volt, egyszál semmiben. Rájuk szóltam, de, talán csak a fügefa hallotta, amit mondtam.

A következő pillanatban éktelen üvöltés. Megütött a fügefa, bömbölt Márkus. Rettenetesen sírt, jobban, mint bármikor. Megnéztem a popsiját, elég mély, véres karmolások virítottak finomka bőrén. Felvettem az ölembe, elindultam vele a szobába, közben nyugodt hangon, hogy szavam túlhatolhasson az éktelen síráson, beszélgettem vele.

- Tudtad, hogy nem bántjuk a fát. Ugye.
- Ugyeeeee, bömbölte.
- Mégis megtépted, hát a fa védekezett, visszaütött. Nagyon jól tette a fügefa, hogy így elvert, legalább megtanultad a leckét.

A konyhába érve letettem a földre. Levetette magát a hideg csempére, és, mint valami kutya, dörgölte, húzta a popsiját a kövön, rettenetes fájdalmai lehettek. Ekkor sajnáltam meg igazából. Felvettem az ölembe, lemostam, bekentem körömvirág kenőccsel. De közben végig a fügefának adtam igazat, nyugodt hangon, miközben őt babusgattam, a fa pártját fogtam.

Azóta is, ha hülyeséget csinál, gyakran emlegeti a fügefát. Hogy majd a végén ismét úgy fog járni, mint az almafával, szilvafával, mikor amilyen gyümölcsöt eszik éppen.

Az életre szóló leckék bizony olyan fájdalmasak, hogy kínunkban felszaggatnánk magunkról a bőrt, feltépnénk mellkasunk, hogy ki a szívünket, ki onnan, azt a kicsi, dobogó, eleven világot.

3 megjegyzés:

  1. Ezt már sokadszorra olvasom s próbálom megtanulni/megérteni. Nehezen emészthetõ.

    VálaszTörlés
  2. nekem nagyon bejön :) a fügefa fügét mutatott.

    VálaszTörlés
  3. Vera, majd szerzek egy fügefát s gyakoroljuk közösen a leckét :) míg fügét nem mutatunk a fügefának :)

    VálaszTörlés