2011. augusztus 27., szombat

Az otthon virágporos melege

"Amikor virágok nyílnak a szívünkben, s úgy érezzük, hogy lelkünket a tenger hullámai simogatják, néha olyan meleg árad szét idebenn, akárha bennünk kelne föl a nap. Ilyenkor vagyunk otthon magunkban, s nyugodt léptekkel egyensúlyozunk a magasban kifeszített kötélen, amely az élet maga. Amíg biztosak lépteink, a fény arannyal ragyog be mindent körülöttünk. Ám ha elnehezedik lábunk, pislákolni kezd a fény, zuhanni kezdünk. A legtöbben leesnek ilyenkor, s csak kevesen kezdenek szállni, a mélység határtalan szépségével ismerkedve".
(Somogyi Réka, Zalai Károly, Árapály - Tengermadár)
egy könyv, amelyből naponta elolvasok egy mesét, megnézek egy selyemképet. az este úgy feküldtem le, hogy legszívesebben csomagolnám Márkust és eltűnnék vele a Föld színéről, valahová olyan messzire, ahol nem ér több fájdalom, keserűség, bántalom. Valahová, valahová... És akkor ma reggel ezt olvastam. Pont ezt. Intő jel, hogy minden helyzetben, ott, a valaholban is, mindig van valami nem akarom, hogy így legyen. el lehet előle menekülni, de nem érdemes. mert, ami elől menekülsz, olyan, mint a kutya farkára kötött konzervdoboz. rajtad csüng, nem menekülhetsz tőle futva, ráadásul még nagy zajt is csinál. de, ha megállsz, ott, ahol vagy, és türelemmel dolgozol rajta, talán sikerül lassan-lassan kioldozni, vagy legalább meglazítani a kötelet és lehull a doboz magától. vagy egyszerűen csak meglátod, nincs is doboz, saját félelmed csapta a zajt, nincs is kötél, csak saját szorongásaid fojtogatnak, nincs is Te, csak a lüktetésével állandóan más muzsikát játszó mindenség
ezt a tegnap reggel írtam. miután rájöttem, nincs, ahová menekülnöm, egyáltalán, a menekülés maga nem lehetséges, szépen becsomagoltunk és eljöttünk papóhoz és nanyóhoz és a gyermeksereghez, pont jókor, mert várt itthon a világ legfinomabb szílváslepénye :)

2011. augusztus 22., hétfő

az idő természetéről (4)

egyik legkorábbi vágyam, öröklök egy könyvtárat, plafonig érő polcokkal, dugig könyvvel és ott ücsörgök, olvasok, egész nap.

mohón vásároltam a könyveket, cipeltem a hátizsákban minimum hét-nyolcat, hordtam, vittem, gyűjtöttem, néztem, örültem, faltam. aztán, egy idő után, kezdett a gyűjtés szenvedélye rabul ejteni, már nem is olvastam el mindent, amit megvettem, a lényeg arra kezdett eltolódni, hogy tehetem, megvehetem, volt rá pénzem, időm és kedvem egyre kevesebb

ahányszor költöztem, cipeltem magammal a dobozokat, a "tudományt", ahogy apám, bár ő is könyvbarát, gyakran jegyezte meg ironikusan

aztán a vásárhelyi albérletből kiszuperáltuk őket. amikor Zsolt először mondta, túl a sok a könyvünk, ajándékozzuk el belőlük, amit gondolunk, a többit adjuk be antikváriumba, olyan rosszul esett, mintha azt mondta volna, adjuk el Márkust

addig is odaadtam szinte mindenem, kevés dolgom volt, nem voltam soha gyűjtögető fajta

de a könyvek, a könyvek

és aztán elgondolkodtam. néztem, forgattam őket. mennyi könyv, amit nem olvasok és már nem is fogok. értelmiségi voltom ékes bizonyítékai, de, már holtan ülnek. hiszen nem élek velük. az, amivel valóban élek kevés, nagyon kevés. elfér egy-két dobozban. és odaadtam, vigye, hadd vigye. vigye vele értelmiségi státusom, vigye az önáltatásaimat, vigye régi vágyaimat, melyek ma már koloncok, vigye az illuziót, hogy tőlük talán boldogabb, bölcsebb, kiegyensúlyozottabb leszek

minden egyes odaadott könyvvel több lett körülöttem a tér és a levegő. kint és bent

ma már ritkán veszek könyvet. de a vásárban nem álltam meg, muszáj volt megvennem kettőt. buddhista esti mesék, gyereknek, szülőnek, gyönyörű, gyönyörű. elment rá minden pénzem, most kérhetek kölcsön. de nem bánom. máris felavattuk a könyvet. a mesék előtt lazító, elcsendesedő gyakorlatokat ajánl a szerző, amelyeket a szülő segítségével végez el a gyerek. ha láttátok volna, mennyire élvezte Márkus ezeket a gyakorlatokat, azt a mosolyt, mely egész kis testét betöltötte. utána a mese még túl hosszúnak bizonyult az ő kurta éveihez, rövidítettem rajta. így is nagyon tetszett

s míg elalvó buksiját simogattam, eszembe jutott, hogy a játékaitól általában szívesen, könnyű szívvel válik meg. de, amikor egyszer azt ajánlottam, adja oda egyik könyvét egy barátjának, azt felelte, inkább odaadja két játékát

mosolygok, hiába, ilyen az idő természete

arról, amikor a verekedés ott kezdődött, hogy a fügefa visszaütött

Márkus csatlakozott barátjához, ketten tépték a fügefát. Jó móka lehetett, hogy belecsimpaszkodnak az ágakba és annyira ráncigálják, hogy sodródnak le róluk a levelek. Bár Márkus tudta, hogy nem szabad cibálni a fákat, növényeket, most őt is elkapta a vadulás heve. Csórén volt, egyszál semmiben. Rájuk szóltam, de, talán csak a fügefa hallotta, amit mondtam.

A következő pillanatban éktelen üvöltés. Megütött a fügefa, bömbölt Márkus. Rettenetesen sírt, jobban, mint bármikor. Megnéztem a popsiját, elég mély, véres karmolások virítottak finomka bőrén. Felvettem az ölembe, elindultam vele a szobába, közben nyugodt hangon, hogy szavam túlhatolhasson az éktelen síráson, beszélgettem vele.

- Tudtad, hogy nem bántjuk a fát. Ugye.
- Ugyeeeee, bömbölte.
- Mégis megtépted, hát a fa védekezett, visszaütött. Nagyon jól tette a fügefa, hogy így elvert, legalább megtanultad a leckét.

A konyhába érve letettem a földre. Levetette magát a hideg csempére, és, mint valami kutya, dörgölte, húzta a popsiját a kövön, rettenetes fájdalmai lehettek. Ekkor sajnáltam meg igazából. Felvettem az ölembe, lemostam, bekentem körömvirág kenőccsel. De közben végig a fügefának adtam igazat, nyugodt hangon, miközben őt babusgattam, a fa pártját fogtam.

Azóta is, ha hülyeséget csinál, gyakran emlegeti a fügefát. Hogy majd a végén ismét úgy fog járni, mint az almafával, szilvafával, mikor amilyen gyümölcsöt eszik éppen.

Az életre szóló leckék bizony olyan fájdalmasak, hogy kínunkban felszaggatnánk magunkról a bőrt, feltépnénk mellkasunk, hogy ki a szívünket, ki onnan, azt a kicsi, dobogó, eleven világot.

2011. augusztus 21., vasárnap

a szerelemről

tegnap különösen jó volt a jóga. a mogyórófa alá röpködő árnyékokat és naptenyereket fújt be a szél. és ahogy ültem, visszaigazolódott, milliomodszor, a szél csakis hímnemű lehet, mert csak férfi játszhat ÍGY a nyakam, fülem körül finoman göndörödő hajtincsekkel.

2011. augusztus 18., csütörtök

szeretném hinni, Van szerelmem, gyermekem, életem
belekapaszkodni az emmek biztonságába
de a birtokokat kifújja nyelvem alól a szél
bicsaklik
némulok

szemembe könnybőlfont szivárványhártya tekeredik
mert szomjas a világ

2011. augusztus 17., szerda

az idő természetéről (2)

az operáig vert a hideg, júliusi, északi eső, csuromvíz lett még a vérem is, kihűltem, szétfagytam
bármilyen híresnek is számítson a várban zajló operafesztivál és megtisztelőnek, hogy ott lehetek, úgy döntöttem, szünetben hazamegyek
ahogy bukdácsoltam a székek közt, odajön az egyik lány a csoportunkból, mondja, az a férfi, ott elől, magyar
látom, egy másik csoporttársnőnk diskurál egy magas, negyvenest súroló pasival
odamegyek, kérdem, magyar vagy?
meglepődik, rám néz, nem
akkor bocsi, fordítok is hátat neki, futnék haza, melegedni
utánam lép, miért kérdezted
mert én az vagyok, és csodálkoztam volna, hogy egy másik magyarra akadjak itt és most
magyar vagy...
szeme megtelik, mindenfélével, leginkább ragyogással
nagy rajongója vagyok a kortárs magyar irodalomnak, hódol előttem, és odagyűjti körém pillanatok alatt Krasznahorkait, Nádast, Eszterházyt, nézek, szégyenkezem, alig ismerem még őket
egy híres nyugati ország híres filmarhívumának híres igazgatójával állok szemben
mire észbe kapok, megkezdődik a második felvonás, maradok

a végén egymás mellé sodortatjuk magunkat, örülünk egymásnak, emailcím csere, hónapokig tartó csettes, telefonos lámur

amikor végre ismét találkozunk, világégés, s minden, ami jön utána
már az égésben látom a hamut, azt, amiért nem

bár utána még csattog a csett, szól a telefon, egyszer csak küldök neki egy emailt, amiben csak egy pont van
does this mean, what I think it means?
yes

közös fotóinkat a közös szilveszterről elküldtem neki, majd ismét bevittem a filmet egy fotósboltba, de másnap a fotósbolt bezárt. fotóimat, egy borítékban, kitették az ablakba
minden nap arra jártam, hogy hátha ott találok valakit, senkit, hiába hagytam telefonszámot, írtam cetlit, semmi
aztán valami más költözött a fotósbolt helyébe

aztán, sok évre rá, írtam neki egy levelet
megköszöntem a világégést, mert nagy élmény volt nővé avatódásomban
örült nekem, néha írt, megtudtam, Londonban van saját filmgyára, producer

aztán felfedeztem a facebookot, persze, rögtön ismerős
ahogy kisérleteztem az adatokkal, mindenfélével, megváltoztattam a kapcsolat státusomat
rögtön jelentkezett, sajnálkozott, éreztem, nyomul
kedvesen leráztam

megsértődött, eltűnt
elinte csak nem írt, aztán kitörölt az ismerősei közül
egy közös ismerősünk szólt, tudok-e róla, járt Kolozsváron (akkor még nem laktunk itt)
nem tudtam, rákerestem a Facebookon és visszahőköltem
első pillantásra azt hittem, hogy egy régi, közös fotónkat rakta ki profilképnek
de csak egy hosszú hajú, barna szemű, vidám, mosolygós nővel ölelték egymást, akivel kiköpöttül hasonlítottunk egymásra
nicsak, ez a román nő a felesége
amikor itt járt a filmfesztiválon, beleszeretett, elvette, következtetem ki

sokáig semmi

aztán eltűnt mellőle a nő a profilképéről
aztán ő maga is eltűnt a profilképéről, csak valami zöld halacska homálylik

hát mit mondjak? mosolygok

ilyen az idő természete

az idő természetéről

szomszédom volt, a hideg, unalmas, szürke téli komorságban az egyetlen mosolygós
sokat traccsoltunk, bár eleinte angolul, erős tájszólását nem értettem
szerettem a társaságát, jófej fickó volt, jó haver, sokat gitározott nekünk, szívesen énekelt
gyakran bejártam hozzájuk, a barátai közt igazi zseninek nézett ki, mivel egyikük hal volt, másikuk bunkó, harmadik alkoholista, negyedik kemény drogos
egyszer úgy alakult, hogy csak ketten maradtunk, készült haza, én lógattam lefele a hajam az ágyból, élveztem seperni vele a földet, ő ott ült, valahol a hajam környékén
megmaszíroztam a vállát s aztán megcsókoltam
aztán ültünk nagy zavarban, két bikfic
kopogtattak, jöttek utána, hazament
másnap a számítógép teremben mögöttem ült
megcsetteltük a csókot, hogy jó volt, de mi igazából barátok vagyunk
utána kimentünk a teremből, egymásra mosolyogtunk, folytattuk a barátságunk, ahol a csók előtt abbamaradt


tartottuk a kapcsolatot, egy évben kábé két sorban
néha még találkoztunk is, elvittem egy koncertre, elvitt sörözni, megünnepelni radikálisan tövig frizurám, ilyenek
egyszer, amikor már ugyanabba a városba költözött, mint én, meghívott magához
elővette a gitárt, énekelte ugyanazokat a dalokat, mint jó pár éve, a téli hidegben
nyár volt, jó volt a kedvem, ültem az ágyon, odajött hozzám, megcsókolt
emlékszel? kérdezte
emlékszem, feleltem
akkor azt mondtad, gyáva vagyok
ezt mondtam?
igen, nem vagyok gyáva, most visszaadtam
köszönöm

kért, maradjak nála éjszakára
szemtől szemben álltunk, nem volt számítógép terem körülöttünk, azóta nőtt belénk pár év
nem, mi barátok vagyunk, ha itt maradnék, tudjuk, mi lenne, nem maradok

még sokáig barátok voltunk
aztán, egy közös barátnőnk miatt kezdtem rá haragúdni
elmaradtak az évi egy-két sorok is

de tudtam róla, a közös barátnőtől, hogy modellkedik, jegyese van, stb
ma, miközben az egyik ügyfél telefonszámát kerestem, a cég faláról rámvigyorgott régi barátom, telefont reklámoz éppen

hát erre most mit mondjak, inkább csak mosolygok

ilyen az idő természete

2011. augusztus 16., kedd

egy régi (?) posztom

ma irigy kivert kutya vagyok

ma irigy vagyok a csaladosokra es azokra akiknek tarsuk van
sorolom

irigy vagyok a csaladosokra
a szulore, aki viszi haza a gyereket, kisgyereket, ovodabol, iskolabol
nagy kezebe burkolja a kicsi kezet, hogy ne fazzek, kozben behuzott nyakkal sietnek
a szulo arra gondol, hogy elso dolga amint hazaernek, szaraz ruhaba bujtatni a kicsit es valami meleget adni neki enni, inni
egy kicsit megolelgetni, meggyomrozni, hogy erezze jol magat, ne fazzek, ne szomorkodjek, hogy a delutant nem toltheti kint
a gyerek aprit a tul nagyokat lepo labak mellett
elore orul a puha, szaraz, meleg otthoni ruhanak, tudja, hogy a meleg ital melle jar egy kis hancurozas
foleg ilyen idoben, mindent lehet, az is lehet, hogy meg a pokroc ala is bebujnak es a testverekkel vagy szulokkel a nagy agyban satorozdit jatszanak, vagy labbicikliznek, vagy mit jatszodjunk bekat nyuzzukoznak
es kipirulnak az arcok es nincs szebb a vilagon anyanal, de meg anya is akkor a legszebb, amikor kacag, az lenne a legjobb, ha mindig kacagna
es megjon apa is es jol esik a hideg keze a nyakunkon es alig varjuk, hogy egyek es lehet nyuzni ot is
es egybol az o tenyere lesz a takaro s jo lenne, ha neha megadna magat, de nem, ot le kell gyozni, csak mert felnott, nem hagyja, hogy mi nyerjunk, meg kell kuzdeni vele es ott logunk rajta
mind
es kint esik, sir az ablak
de akkora zsebkendo, amelyik minden ablakot felszaritana, csak a nap
a nap most pihen
jo, hogy neha esik, ilyenkor meg a jatek is melegebb, izgalmasabb, jobban esik es ossze lehet bujni, egy takaro ala mind
es le lehet oltani a villanyt es lehet kuncogni es ijesztgeni egymast es ha csendben ulunk egy kicsit, meg az esot is meg lehet hallani
vajon meguti magat az esocsepp, amikor leesik?
irigy vagyok azokra is, akik tarsukkal tolthetnek, egy ilyen hosszu, esos hetveget
szagolgatjak egymas jol ismert testet, boret
ismeros, megis valami mas, friss, uj benne, mint az udvaron szaritott ruha illata, valamit hoz az eso magaval a felhok nyugalmabol, az egek messzesegebol, az esocseppeket felszippanto napsugar szomjabol, nem tudsz ismet nem beleszeretni kedvesed minden mozdulataba, onkentelen mosolyaba
jo vackodban, a meleg, puha agyban, hallgatni a szuszogasotokbol es a csendes esobol osszeszovodo zenet, az ablakon egymast kergeto majd egymasba csordulo, egymassal egyesulo esocseppek titeket tukrozeset nezni
a hozzad feszulo izzas, a meztelen osszebujas
jo tenyeren hordozni egymast
egymas keze takaro
jo ez az orokke tarto pillanat
ez a szurke felhomaly
az eso fuggonye mogott nem figyel annyira a vilag, mint vakito napsutesben
jol esik megszusszanni
csatakos a vilag, kivul, belul, kint, bent
boros a lepedo, mezes tea goze suriti a szurkuletet
baggyad a szemhej
jo otthon lenni egymasban, jo otthonra talalni egymas oldalan
sohajtas helyettesiti a szot
vajon fajdalmaban sir az eg?


ma borzasztoan irigy vagyok
harmatszemem nott
(péntek, március 23, 2007)
Briginek kerestem valamit, akkor akadtam rá. és csak nézem ezt az esőt, a ma reggeli bejegyzésem... Istenem. Isten...

a reggeli napokról és harmatokról

könnyű volt a reggel
amikor kikísértem, néztem a mezítlábaimat a napos fűben és arra gondoltam, jó kikísérni
először éreztem azt, hogy nem a marasztalás érzés az erős bennem vele kapcsolatban,
hanem a kaland

hogy vendégem ő, akkor is, ha velem lakik, akkor is, ha nem

olyan vendégem, akiről szinte semmit sem tudok, és mégis, tiszta szívből szeretem
mindenestől
hogy a holnap mit hoz?
fogalmam sincs

2011. augusztus 15., hétfő

a bőségről

"Elindul a szemem (szívem) látni, én meg követem. (A tudásról való tudás, a kontempláció a legtöbb, mi lehetsz. A legmagasabb emberi képesség és boldogság – Arisztotelész) Fölötte mozog, fölötte van. A Nap. Maga vagy a Nap. Magad vagy, a Nap." (apja)

tegnap, a zuhé után, Márkus kiállt az ajtóba és mondogatta, hamarosan lesz szivárvány, hamarosan lesz szivárvány. egy ideig ácsorgott, de nem lett. aztán berohant hozzám és azt kiáltotta: én vagyok a szivárvány! (fia)

2011. augusztus 14., vasárnap

Samuról, a vízimonyóról

Samu már olyan vén volt, hogy a testszőrzete kezdett lilára váltani (egyes vízimonyók így őszülnek) s a negyvenhét fogából már csak hét volt meg, de azért minden nap kötelességtudóan ellenőrízte az ereszcsatornát. – Hupsz, itt már megette a rozsda, jobb lesz gyorsan idekoppintani egy kis lyukat, hogy vegyék észre a ház lakói s javítsák meg, nehogy még kettétörje valami vihar - mormogta egy nyári reggel, s azzal kis fúrójával gyorsan fúrt is egy lyukacskát a bádogba.
Másnap, a szokásos délutáni záporkor a gazdaasszony kétségbeesetten állapította meg, hogy csöpög az ereszcsatorna. – Ennek is pont most kell csepegnie, amikor semmi pénzünk nincs - morfondírozott, miközben a lyuk alá rakott egy vedret - de legalább esővizet fogok s azzal öntözöm a virágokat.
– Jellemző - húzta fel az orrát a csatornalyukon kukucskáló Samu. – Mindig ezt hallom, hogy nincs pénzük. Nekem sincs, de nekem nincs is szükségem rá. A bundám nyáron hűvösen tartja a testem, megvéd a naptól, télen melegít. A szél mindig idesodor valami bogyókat, diót, mogyorót s azt a pár szemet jól be is osztom, még télire is jut, bár olyankor nem nagyon szoktam enni. De az emberek télen, nyáron esznek. Mindig csak eszenk. Vagy beszélnek. Lehet, attól félnek, ha nem jár állandóan a szájuk, beforr. Pedig én néha évekig nem szólalok meg, mégse forrot még be, csak a hangom lesz olyankor olyan, mint a repedt fazék. S még mire költik ezek a csórék a pénzt? – töprenkedett a vízimonyó, miközben ráérősen vakarta kopaszodó pocakját. – Azt hiszem kocsira, vonatra, repülőre, mert valamiért azt hiszik, direkt elbújt előlük valahová máshová az, amitől ők boldogok lehetnének. Pedig itt is felkel minden reggel a nap, épp a csatorna szegleténél. Azzal hátrafordult a monyó, hogy meggyőzödjék, véletlenül se beszél hülyeségeket. – Bizony, ott. És az eső is beleesik szépen a csatornába, és a mogyorófa és a diófa is integetnek minden nap a szélnek és nekem is néha. Bár lehet, hogy jobb lenne, ha lenne nekem is pénzem. Elutazhatnék valahová messzire, hisz itt úgyis haszontalan vagyok, hiába lyukasztgatom a csatornát, nem vesznek komolyan – s ahogy gyanakvóan szemlélte az éppen akkor fölötte elhúzó hangos repülőgépet, tekintete elkomorult.
Egyik délután azonban furcsa beszélgetés ütötte meg a fülét. Egy kisfiú ült a küszöbön két lénnyel, akik a süsüék fajtájából valóknak néztek ki. – Nini - képedt el Samu - nem is tudtam, hogy még vannak süsüfélék, valaki egyszer mintha azzal a hírrel jött, hogy már mind kihaltak. De akkor lepődött meg igazán a vén vízimonyó, amikor halotta, hogy a kisfiú süsüékkel diskurál és úgy is szólítja őket, hogy Nagysüsü meg Kicsisüsü. – De hiszen ez igenigen ritka dolog, hogy egy emberfióka láthatja a láthatatlan süsüféléket - újjongott magában – üknagyapám mesélte, hogy az ő szépapja idejében esett meg egyszer egy ilyen eset. Ám a nagy lelkendezésben nem kapaszkodott elég jól s egy nagyobbacska esőcsepp elsodorta, át a csatornalyukon, s lehuppant egyenesen a két süsü közé. – Szia vénmonyó – mondta neki kedvesen a kisfiú -, éppen most kérdeztem süsüéktől, hogy ők szoktak-e eltörni dolgokat, mert én biza szoktam. Te szoktál? – I-higen - , dadogta zavartan az ámulattól taligaszemeket meresztő Samu. Pedig valójában nagyon ritkán fordult vele elő, hogy eltörjön valamit, mert nem volt, amit. - Én Samu vagyok, a vízimonyó, ebben a csatornában lakom itt, fölöttetek és eddig még soha emberfia észre nem vett engem, pedig pontosan kilencvenkilenc éve lakom ebben a házban – hadarta egyszusszra, nehogy illetlennek tartsák, hogy becsöppen egy beszélgetésbe és még csak be sem mutatkozik. – Hm - ráncolta össze a homlokát a kisfiú – lehet, azért nem vettek észre az emberek, mert állandóan azt nézik, mit törnek el. Ma az én anyukám is szomorú volt, ezt akartam éppen elmesélni nektek, amikor idepottyant Samu - folytatta a gyerek süsüék felé fordulva - és ahogy a szemébe néztem, rögtön láttam, hogy valami láthatatlan dolgot tört össze, az fáj neki annyira. És mondtam neki, ne legyen szomorú, mert én is eltörtem a csuprot. Emlékeztek, amikor eltörtem a csuprot, hogy sírtam? És anya rögtön hogy megvigasztalt? – kérdezte a kisfiú a két kucorgó süsütől. – Emlékszünk - felelték süsüék kórusban - mi is segítettünk neked eltörni azt a csuprot. – Ááá, szóval ti voltatok azok! – kiáltott rájuk a gyerek.
A kiáltásra összerezzent a vén vízimonyó. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai. Arra gondolt, milyen szerencsés is ő, hogy kilencvenkilenc év várakozás és csatornajavítás után ilyen jó társaságba csöppent. Meg hogy milyen jó, hogy nem volt pénze és nem utazott el, mert most nem hallgathatná a kisfiú érdekes történeteit. S ki tudja, az is lehet, beveszik a csapatba és még mindenféle izgalmas dolgokat fognak összetörni együtt. Sőt, még az is megtörténhet, megkéri a kisfiút, kérje meg az anyukáját, írja le ezeket a kalandozásokat s aztán őszi estéken legalább lesz mit felolvasnia a madarknak, a bogaraknak, a fáknak, és örök barátjának, az esőnek.
Ma, miközben kisfiúnkat fürdettük, egy hosszú szőrű, békésen alvó vízimonyót találtam a hajában. Óvatosan a tenyerembe fogtam, kivittem az udvarra és a csatorna környékén kerestem neki egy kényelmes fekhelyet. Szerencsére nem ébredt fel. Mosolygott álmában.

2011. augusztus 10., szerda

nincs közöd hozzám-
mondod. s kötődsz. világot
vajúdsz. szeretlek.

2011. augusztus 8., hétfő

dino

bár nagyon olyannak nézek ki, akinek pont ezekben a századokban, pont most, ebben az égigérő techtoronyban kell élni, mégis, sok mindenben egyre dinóbb leszek.

ahogy telnek az évek, egyre inkább erősödnek fel gyerekkori hajlamaim. fűszálakon keresztül szemlélni az eget, mozogni, hallgatni a tücsköket este, nézni a holdat, csillagokat, normálisan enni, normálisan aludni (ez most kivétel, direkt ügyeltem, ne aludjak én is el altatáskor), normálisan használni érzékszerveimet.

és sorolhatnám. de most a hangok bizgetnek. egyszer már írtam, hogy leszoktam a tévéről, mielőtt rászoktam volna. aki nézi a tévét, az nem hallja, mennyire idegesítő. de hallgasd csak egy kicsit egy szomszéd szobából, legtöbbször kiabálás, ricsaj, ideges, pattogó hangok jönnek át. a filmek sem kivételek. filmeket sem nézek, idegesítő hanghatások, felpuffasztott hülyeségek. s gáttá. futnak benne a képek, a zajok, letompítanak, meghülyítenek. nem láttam még egyetlen olyan embert sem, aki valóban kipihent lett volna, amiután széttévézte, mozizta a fejét. humbuk.

és a zenék. mindenki számítógépe, CD-tartója agyontömve zenével. ami állandóan megy. hogy nehogy véletlenül magadra maradj egy pillanatra is. amikor állandóan megy a zene, olyan, mint amikor állandóan járatod a szádat. pont olyan. lehet, hogy annyit sem mondasz, hogy mukk, de csak azért, mert arra is lusta vagy, inkább mondjon helyetted az a másik, ott, a CD lejátszóban, a gépen. hogy a fülek is kell élvezzenek? ja. hát menj el egy élőzenére. hogy arról ne is beszéljünk, hogy mikor énekeltél utoljára, csak úgy. hogy érezd a saját hangodat. ismerkedj vele. azzal az energiával, ami belőled közvetlenül megy át a másik emberbe. hogy érezd, hogyan rezegnek benned saját mély hangjaid, milyen szerveidet mossák, maszírozzák át. a magasak pedig hol csiklandoznak, játszanak pajkosan, derítik szívedet, még fennebb pedig a fodroztatják a mosolyráncokat.

most szívom magamba a csendet. csendterápia. a fák és a tücskök megszűrik a várost, késő is van. bársonyos, meleg, puha csend. világít hozzá a hold, takarja gyengéden a sötét. más, mint a reggeli csend. az fényes, és zöld, és harmatcseppek lipinkáznak rajta. és elfér egy polifomon. igen, ezért is szeretem a reggeli jógát. mert azt érzem, egy embernek egy polifomnyi hely is elég, ha rendes benne a csend és csendes benne a rend. mert akkor nem rászakad állandóan az ég, hanem kinyílik fölötte a tízezer méter, a kék, és akkor már mindegy, hogy körülötte mi van. lebegő polifom a tízezer mélységek és magasságok között. és akkor még nem is említettük azt, ami befele.

és arról is írtam már, hogy az ember nem éjszakai lény. hőböröghet tőlem bárki, bármennyit, én még éjszakai emberi lényt nem láttam, csak olyat, aki kisiklatta magát az emberi élet normális ritmusából, s aztán szajkózza önigazolását. volt ilyen szakasz az életemben, tudom, miről beszélek. de a melanin akkor is melanin. és nem hiába reggel kel fel a nap és nem délután.

még egy csomó minden zümmögne, de most ez a blog szóljon ennyiről, egy felháborodásról, egy nagy HAH-ról és pákópuki és gáttálimonáttá.

majd reggel nótázunk egyet Márkussal, a kicsidinoval, aki ma reggel az eltörött fakardján elgitározta Bettykutyának az apám fia volnékot, és délután, állítólag, elénekelte ezt a füvek közt lakó mohás kőnek is :)

2011. augusztus 6., szombat

az esernyőről és egyéb nyíló virágokról

(és egy tanításomról, ami mintha Márkusnak, de igazából nagyon magamnak)

Tegnap bevásároltunk a piacon. Dugig a nyár finomságaival, s mintha nem lett volna elég a vackor, szilva, barack, alma, még virágokat is vettünk, hogy viruljon a veranda. És mellé egy csokor tarkát, Márkus egyik kezébe, a másikban az esernyőt szorongatta, mert kiharcolta, hogy azzal piacoljunk. Ahogy szotyogtunk volna hazafele, egy autó a háta mögött felberregett, Márkus pedig az esernyőbe megbotolva odacsattantotta magát. Lett is rögtön három kulimász, hogy harmonizáljon a tűzvirágokkal. Márkus a vér látványától bömbölt inkább, mint a fájdalomtól, de aztán lassan megnyugodott, hazaértünk. Itthon rendezgettük a virágokat, a csokorból kivettem egy szálat, behoztuk a szobába, a rögtönzött házi oltárra.

- Ez az én virágom, jó? - mondta Márkus.
- Persze, a te virágod, válaszoltam.
Ekkor megakadt a szeme a képen, amit kitettem.
- Mit csinálnak?
- A bácsi tanítja a kisgyereket megköszönni, válaszoltam. Megköszönni az életet, ezt a sok szép virágot, a kertet, a napfényt, az esőt, a mosolyokat, az embereket, a barátokat. S még az esést is. Mert, aki sétál, járkál, az bizony sokszor megbotlik és néha még el is esik, jól odadöngöli magát, hogy tele lesz kulimászokkal. De még ezt is meg kell köszönni, mert fáj ugyan, de legalább megszokjuk, hogy még ezt is ki lehet bírni. Felállunk és megyünk tovább.

2011. augusztus 4., csütörtök

a vendéglét szentségéről

mert itt van nekem ez a kert, amit még mindig nem fedeztem fel, ez a ház, amiben már három éjszakát aludtam, és még mindig tele van zeggel-zúggal. mi ez az áhítat, amivel ismerkedem minden szegletével, ha nem a vendéglét áhítata? nem arról van szó, hogy nem volt még saját házam soha, hogy már gyerekként azt hallottam, majd, ha saját házad lesz, ott azt csinálsz, amit akarsz, de itt..., hanem arról, hogy végül is az ember a saját házában is, a saját életében is, csak vendég. és itt a "csak"-ot nem pejoratív értelemben használom. hanem a legszentebb értelemben. ha úgy tudnánk élni együtt, hogy felfogjuk, mindig, minden helyzetben, a másik csak vendégünk, aki belép hozzánk egy ölelésre, egy csókra, egy gyermeki mosolyra, egy szülői bátorításra, egy kedves hangra, egy finom ízre...
ha így tudnánk, ha így

mennyi görcs és ragaszkodás és szenvedés mondaná állandóan azt, hogy huss.

csodaszép házba költöztünk. a ház kilencvenkilenc éves, én harminchárom, Márkus három

a mesék hozták nekünk ezt a házat, és Márkus, aki karácsony óta azt hajtogatta, hogy ő egy kutyust kér az angaltól. a kutyát is kaptuk a házzal. aki azt hiszi, én vagyok az anyja, vagy legalábbis inkább hozzá tartozom, mint Márkushoz. kicsit zizi, pont, mint Malacka, de azért szeretjük. ma reggel kávéztunk, Márkus itta a kakaóját, elmerengve nézte a kertet, míg egyszer csak azt mondta, azon gondolkodik, hogy mit kérjen az angyaltól. lehet, hogy egy macska jár a fejében. megvallom, az enyémben is.

minden, ami a szívünkben eleven képként ég, valóra válik. zöld verandás, fehér, falusi házról álmodtam és nagy térről, ahol kevés a bútor, magas a belső ég. mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez városon fog beteljesedni, tíz percre a központtól, mellé olyan kerttel, amilyet imádok. gyerekkoromban nem volt olyan bokor, eldugott kertrész, omló kerítés kucka, ahová ne bújtam volna be, ne fedeztem volna fel, ne lett volna mindegyik kis lombsátor egy egész világ maga. Márkus számára még nagy ez a kert, ő is lassan fedezi fel, barátkozik vele, lakja be. de tudom, emlékeiben paradicsomkertként fog élni. és emlékezni fog a verandán étkezéseinkre, hogy ő is segít teríteni, hogy szedi a virágot a vázákba, hogy rágcsáljuk a citromfüvet és egyéb ehetőket, hogy minden nap virraszt ránk valami új szépséget, valami új tanulni valót, valami friss fuvallatot.

még nem ültem ki Márkus lefektetése után a verandára. kidőlök én is, vele együtt. azt majd barátokkal, megbeszélni a bort, a gyertyát. de elalvás előtt gondolok a háziakra. azokra, akiknek köszönhetem mindezt a szépséget, gazdagságot.
akik szerettek itt lakni.
akik itt szerettek.
szívom magamba a ház szavak nélküli történetét, a sok mindent, ami mindenhonnan árad, és tisztelettel meghajolok előttük. megköszönöm ideiglenes örökségem. hogy vendég lehetek itt, ebben a házban is. hogy vendég lehetek itt, ebben az életben is. bárcsak egyre gyakrabban jutna ez eszembe, hogy vendég vagyok a saját életemben, hogy vendég vagy az életemben és még a sajátodéban is, még akkor is, ha ez neked sem jut túl gyakran eszedbe.

Köszönöm szépen az Életet. Egészségemre. Ámen.