2011. július 24., vasárnap

arról, hogy az üzletemberek kíméljék magukat tőlem

megyünk az úton anyámmal, éjszaka, én egy szál nadrágban, mezítláb, meztelen felsőtesttel, hajam laza kontyban, amiből hátamra kígyózik egy-két szökött tincs, fejemen egy párnát tartok, beszélgetünk. egy idő után mondom neki, talán jobb lesz, ha magam elé tartom a párnát. helyesel, mert azért mindenféle emberek mászkálnak erre.

ahogy egy parkoló mellett haladunk el, látunk egy öltönyös, nyakkendős highbusinessman-t, ahogy egyik kezével telefonálva az autója mellé igyekszik, de a jégen annyira patinál, hogy sehogy se éri el az ajtót. anyámmal felkacagunk, a férfi megfordul, engem megpillantva döbbent, zavart, leginkább álmodom ezt vagy valóság kérdőjelű a szeme. megyünk tovább anyámmal, kacagunk. kacagjuk, hogy már soha nem fogja megtudni, hogy valóban egy fiatal, félmeztelen nőt látott előbb, aki egy párnát szorongat, meg egy idősebb kacagót, vagy álmodta az egészet.

megérkezem, de már egyedül. valami party van. fekete, testselyem ruhában vagyok. vagy négy üzletember kinézetű, becsípett férfi körülöttem, kommentál, engem. az egyik belehajol az arcomba, megkérdi, hány éves vagyok. a többiek cöccögnek. mondom neki, hogy én vagyok a világ legjobb nője, úgyhogy teljesen mindegy, hogy tizenhárom, harminchárom vagy nyolcvanhárom éves vagyok. úgyse a kor számít. visszamennek az asztalukhoz, de nem hagyják abba, kommentálnak, néznek, cöccögnek. ekkor felállok, odamegyek, iszom a férfi poharából egy kortyot, megfogom a nyakkendőjénél fogva, magamhoz húzom és megcsókolom, közben egész testemmel szorosan hozzáfeszülök, szinte bele, belemarkolok a fenekébe és csípőjét ráerősítem az enyémre.

azzal iszkiri, futok is el, ki az ajtón, már térdig érő fehér tüllruhában, már megint mezítláb, csak a fél szandálomat találom meg, felkapom, kezemben lóbálva futok le, ki a vészkijáraton, szemerkél az eső, térdig csapom magam körül a sárt, s amint így futok, zöld sövények közt, az egyik tömbházból kilép egy férfi, fényképezőgéppel a nyakában, kérdi, lefotózhat? sőt, ugrálok neki, kacagok, hajam röpköd, lóbálom a fél szandálomat. a kezét, tartsa így a kezét, valami mozdulatot kellene tennem a karommal a levegőben úgy, hogy közben mindkét lábammal a levegőben, nem sikerül. közben mögém ér egy férfi, aki hajnali kocog. felajánlja, segít. felkap a levegőbe, csurog az eső az arcomba, hajam az arcába, fehér tüllruhám közül kalimpál az égbe térdig sáros lábam, kezem részeg kígyóként tejfehérlik s én csak kacagok, kacagok, hogy micsoda bolond, igazán abszurd helyzet.

és látom, elkészült rólam eddigi életem legremekebb képe.

amikor felébredek, még mindig kacagok, megnézem az órát, hajnali öt, szemerkél az eső. álom s esős idő? avagy káprázat a négyzeten? ki tudja. de azért az üzletemberek jobb, ha még az én álmomban is kímélik magukat tőlem.

4 megjegyzés: