2011. július 6., szerda

a napüdvözletről, kilenc reggel margójára

viharos volt a tenger, a mélykékek kiválasztották magukból a fehéret, csatakost hullámzott az eleven szenvedély, csatakost, mint minden tánc, mely legbelülről mozgatja át az eleven zsigereket, helyeket teremtve a lélek nyugalmának

és utána az öbölben, miközben hajlítgattam rozsdáimat, szemem csak a végtelen színsziporkát látta, ahogy a szél folyton változó mintákat, színeket birizgélt a víz színére

és akkor megértettem, halni és ölni akarok minden alkalommal, amikor rögzíteni akarok, amikor félek a változótól, amikor félek gyöngyörködni. megállítani, megkötni, belehalni a legszebb pillanatba, mert mi van, ha nem lesz, nem lehet már mégszebb, beleölni a másikat magamba, mert mi van, ha a holnap már más napot virraszt rá, másnak ébreszti őt.

és akkor belerajzolt a finom kavicsokba két kört. mindannyian ilyen körök vagyunk, mondta. védőburokkal magunk körül. ülünk ebben a biztos, zárt körben, de ebből a helyzetből egyetlen viszonyulás lehetséges a másik kör fele. az ujjal mutogatás, az ítélkezés. abban a pillanatban, ahogy a fájdalom, a szenvedés rést hasít ezen a burkon, avagy, még az is megtörténhet, hogy több helyen törik meg a burok, a szilárd foglalat hullámozni, nyiladozni kezd, az ítélkezésünk meginog. mert valami kiáramlik belőlünk, valamit befogadunk a másikból. csak így áramolhat a szeretet. és csak egyetlen törvény van, a szereteté. és ott ült közöttünk és mesélt, azon a hangon, amitől elalszanak a gyerekek, amitől még az emberek gyomrában kucorgó örökéber macska is dorombolni kezd. és ott volt közöttünk Ő is, aki életével bizonyította, egyetlen törvény van, és az a szeretet törvénye.

és ötkor keltünk és futottunk bele a reggeli bársonyba, hogy hátha ma mi ébreszthetjük a napot. és így telt minden nap, hogy épp egy kicsikét lemaradtunk. de azért még megfürödtünk a nap aranyában, amit a türkiz selyemre szórt, reggeli kegyében. és ott álltunk, csupaszon, magunkban hordozva a mellen csüngő csecsemőt, a világba beleáradó kisgyereket, a világból magát visszavonó kamaszt, a tereket foglaló és tereket visszaadó felnőttet, az időt pukkadásig érlelő öreget. ott álltunk, élethordozók, test-kelyhünket kitárva a napnak. áhítatban.

és utolsó reggelen, mintha csak búcsúajándékként, a nap tovább aludt, vagy mi keltünk korábban. mivel még nem vagyok bátor úszó, nem mertem a mély vízben megvárni az első sugarakat. előre mentem, a sziklák végébe, ahonnan tág kilátás nyílt az öbölre. a két hegycsúcs mögött ovális, kék felhő. és a felhőből lassan kinyíltak a koronasugarak, aztán a ragyogó napszem, mely a tengeren aranykaput nyitott, miközben az égre kerekítette szent fejét. és ott álltam, minden világok közül a legtörékenyebb, s miközben testem lassan átjárta az aranylás, törtem sziporkává, szemem könnybe és nyakszirtem, a dac, a gőg és arrogancia székhelye megcsuklott, kibukott belőlem,

legyen meg a Te akaratod.

és már nem bántott, hogy ilyen esendő, már nem fájtak a törések, nem ejtett kétségbe a bizonytalanság örvénye, amelyben mintha mindig szédülten.

hiszen ott álltam az aranykapuban.
hiszen ott ragyog az aranykapu a szívemben.
hiszen ott ragyog az aranykapu a szívedben.

és könnyű volt azokkal együtt lenni, akik egyből velem hullámzottak ebben az aranylásban. de mi volt azokkal, akikkel nehéz volt együtt lenni, akik bosszantottak, akikről ítélkeztem? feléjük megkeményítettem a burkomnak azt a részét, ami bennem is gubanc. azt hittem, így megmenekülök a szembenézéstől. de a menekülés illúziója is csak illúzió. és a helyzetek, amikor a burok berepedhetett, megteremtődtek. a szabad akaratom abban állt, hogy kinyitom a szemem és befogadom a másikat, saját kényelmetlenségeim ellenére, vagy továbbra is lecsukott szemmel festegetem magamban a másikról magamban alkotott képet.

minden ember szemében, amikor lát, kinyílik az élet napja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése