2011. július 22., péntek

egy korty tekintetről

Olvasom a könyvet, Program or be programmed (köszi Verának). Legszívesebben az egészet idézném, de a gondolatokhoz, amelyek a napokban méhecskéznek a fejemben, elég ennyi: "The more connected we feel in digital spaces, the less securely connected many of us feel in real ones. After days or weeks connecting with people through video chats, the sensation of someone's eyes actually looking into our own in real life can be overwhelming and disorienting."

Az emberek szemébe nézek. Kivéve amikor az emlékek között kajtatok vagy valami megoldáson töröm a fejem, ilyenkor jobbra, balra fel. Egyébként meg szembe. Bele. Direkt. Hosszan kitartom. És kevesen állják a tekintetem. Nem azért, mert mélyebb vagy súlyosabb lenne, mint bárki másé, hanem mert elszoktunk ettől. Már Márkus is tudja, ha éppen felelősségre kívánom vonni és azt mondom neki, nézz a szemembe, mert szeretnék mondani valamit, megbeszélni valamit, elfordítja a fejét. Nem néz a szemembe, mert ez kapcsolatot jelentene. Olyat, amiben sokkal nehezebb hazudni. Természetesen sokan szemrebbenés nélkül képesek erre is, szemedbe néznek, de belülről lehúzzák a zsalugátert. Ez a műanyagszem, egy idő után ezt is fel lehet ismerni.

Tegnap egy hivatalnokkal volt dolgom. Már fél hat volt és neki még egy órát kellett dolgoznia. Idegesen tett-vett, dobolt a tollával, nagyokat ásítozott, röpve nézett a szemembe, vagy inkább mellé és látszott, a háta közepére kívánja a világot, velem együtt. Eleinte kicsit felment a cukrom, hogy mennyire pofátlan. Aztán hirtelen, akaratom ellenére az ő helyébe képzeltem magam, hogy milyen nehéz lehet neki, egész nap bent, emberek százai jönnek mindenfélékkel, tartani a műmosolyt, fél hétkor szabadulni. És ekkor a szemembe nézett. Többé nem tudta elereszteni a tekintetem. Csak nézett és olyan lett, mint a vaj. Kedves, segítőkész. Mindent elmagyarázott, legszívesebben odaültetett volna maga mellé. El kellett mennem pénzt kivenni, mondta, menjek vissza, vár. Amikor visszamentem, hosszú sor volt. Végig kereste a szemkontaktust. Néha nehezére esett, elfordult, aztán gyorsan vissza, egy korty tekintetért.

Nekem most szerencsém van, ha mással nem is, de Márkussal minden nap lubickolhatunk egymás szemtengerében :)

6 megjegyzés:

  1. Igen, minden embernek fal van a szemében, és ujjongani kell, ha akad valaki, aki mer beengedni

    VálaszTörlés
  2. igen, például ez is egy fal, a névtelenség ;)
    Üdv.
    Gergely Edó

    VálaszTörlés
  3. tegnap akartalak hívni, tükröm-tükröm :) aztán nem hívtalak. de nem úszod meg, mert igazából is foglak. és el fogsz jönni. tudom. mert, ha valaha, most van leginkább szükség(em) a lelki "buldózerekre".

    VálaszTörlés
  4. [Elsőre:] ü-zen-om:
    a név nem én vagyok ;)

    [Másodikra:] A fiam megy pénteken tizenhat hosszú napra, sajnos, nem tudok vele tartani, de majd találunk időt, módot :)

    VálaszTörlés
  5. "1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt. Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott."(Ranschburg Jenő) Mai napra is datálható. Anna

    VálaszTörlés