2011. július 15., péntek

Edó mesél az álommadarakról


- Amikor elalszunk, el fog minket repíteni egy zöld madár, mondta kisfiam a déli altatáskor.
- És hová fog minket repíteni az a zöld madár? – kérdeztem kissé csodálkozva.
- Az út szélére, válaszolta habozás nélkül. - És, folytatta, apát is el fogja repíteni egy narancssárga madár. De őt a házak tetejére. Azzal, mint aki nagyon igyekszik már a zöld tollak közé, el is aludt nyomban. Egy ideig még töprenkedtem, hogy vajon miféle mese szövődhetik kisfiam kobakjában, aztán, óvatosan, nehogy felébresszem, le akartam lopakodni az ágyról, hogy menjek dolgomra. De bizony nem dolgomra mentem, hanem szinte belegyökereztem az ágyba. Egy gyönyörű, nagy madár szállt az ágyunkra. Tolla, mint a lemenő nap fényében égő fűszálak, feje a fenyvesek ezüstjében ragyogott, farktollai a tenger türkízében pompáztak, szeme melegen, barnán csillogott. – Én vagyok a földek és a vizek madara, mutatkozott be. - A kisfiút magammal viszem, mert erdő lelke van. Tiszta, friss és harmatos. Az erdők pedig nagy bajban vannak. Ő talán még tud segíteni. Ha tudsz, gyere utánunk. Ha nem, várj meg itt, talán sikerül visszahoznom őt.
Azzal felkapta alvó gyermekem és huss, már csak az üres levegő kavargott nyomukban.
Azt hittem, én is elaludtam és ez csak egy rossz álom. De az ablak alól ismét szárnysuhogást hallottam. Odarohantam az ablakhoz és láttam, amint egy vakítóan narancssárga madár viszi apát is, el, messze, a háztetők fölött. Kétségbeesetten roskadtam össze. A házban csend volt, dermesztő csend. Ekkor halk suttogást hallottam. A hang mintha mindenhonnan jött volna, de leginkább legbelülről, a szívem tájékáról. – Ébreszd fel magadban a tűzmadarat. Mindenki szívében lakik egy tűzmadár. Ébreszd fel.
De hogyan, hogyan ébresszek fel valamit, amiről nem is tudok? A hang folytatta: - Tűzmadárrá kell válnod. Engedd, hogy szívedből felröppenjen a tűzmadár. Éreztem, ahogy lassan elviselhetetlen félelem lesz úrrá rajtam. Mi lesz, ha elemészt a tűz, ha belehalok, gondoltam kétségek közt. Mi lesz, ha nem bírom ki a fájdalmat? Ekkor beugrott kisfiam álomba szenderülő, mosolygós arca, apa, amint a messzeségekbe viszi a narancsmadár, mintha csak egyenesen a napba. És éreztem, ahogy heves tűz kezd áramolni ereimben, hajamból tűzcsóvák nőnek, karomból tűznyalábok. És már nem féltem, nem éreztem fájdalmat. Erősnek, könnyűnek éreztem magam. Kirepültem, fel a magasba és sebesebben szálltam, mint a félelmek. Egy idő után aranyló csíkot vettem észre magam alatt. Erre szállt a narancsmadár, értettem meg, s amerre elszállt, a házak teteje, fák koronája arannyá változott. Mutatja nekem az utat, ujjongtam fel magamban.
Aztán meg is pillantottam apát a narancsmadár hátán, amint egy szürke, gomolygó füstfelhő fölött köröznek. – Ide mentek be, de az én madaram nem mehet utánuk! Ez már a föld birodalma, a madaram pedig a nap szolgája, kiáltotta apa.
- Bemegyek, kiáltottam vissza. - Megvárlak, hallottam még a hangját, de már az emberek
számára fojtogató füstben repültem. Hirtelen halvány, tavaszzöld fényt láttam átderengeni a szürkeségen. Amint a fény közelébe értem, láttam, egy kisfiú szívéből jön a zöld sugár, aki a földön fekszik, látszólag élettelenül. Mellette pedig kisfiam fekszik, mozdulatlanul. Fölöttük kiterjesztett szárnnyal áll a zöld madár. Amint megpillantott, hozzám szállt. – Ő a föld egyik legkedvesebb gyermeke, mutatott az ismeretlen kisfiúra, ő az erdők fia. Ez a szürke füst, amit körülöttünk látsz, a rossz levegő, ami elárasztja a földet. Az erdők fia csak akkor segíthet földanyán, ha az ég madara szárnyai alatt megerősödhet . Azt hittem, a fiad segíthet az erdő fiának kijutni ebből a füstfelhőből, mert az ő lelke erdőlélek. De csak idáig jutottak. Ki kell őket vinni innen, el az égmadárhoz, aki az örök kékben lakik. Az ő szárnyai alatt megerősödhet az erdők fia és visszatérve földanyához elfújhatja a rossz levegőt. Ám én ennél magasabbra nem repülhetek.
Gyengéden hátamra vettem a két gyermeket. – Gyorsan, gyorsan, már nagyon halványan pislákol erdő fiának szíve, hallottam földmadár hangját. Gyorsan, de merre, gondoltam, amint felemelkedtem. És ekkor megpillantottam a távolban pislákoló narancssárga fényt. Ott őrködött a napmadár, mint egy imbolygó világítótorony a ködben tévelygő hajósok számára. Arrafele vettem az irányt. De már minden szárnycsapással ellobbant egy tollam, fogyott az erőm. Az utolsó tollak gyulladtak ki éppen, amikor kiértünk a füstfelhőből. – Fogd és vidd őket, fel, az egek madarához. – A miénket is? - kérdezte apa kétségbeesetten. – A miénket is, feleltem mosolyogva. Azzal ellobbantak az utolsó lángok és zuhantam, zuhantam.
Arra ébredtem, hogy összerázkódom. Mint amikor álmában zuhan az ember és kapaszkodót keres. Mellettem kisfiam aludt édesen, a szomszéd szobában apa szöszmötölt. Már éppen szálltam volna le az ágyról, óvatosan, nehogy felébresszem gyermekem, amikor a párnán valami megcsillant. Egy toll volt. Szára aranyból, pihéi égszínkékbe játszó türkízből, rajta finom erezetek, tűzvörösből.
Bak Sára rajzai

1 megjegyzés: