2011. július 26., kedd

the land of hateness-ről


az orrom előtt vonult el egy tehervonat. hosszan kígyózott a vadregényes tájon, nyelte el a mellettünk ásító alagút. és, életemben először ugrott be furcsa képkérdés tehervonat láttán: ha ez a vonat most tele lenne emberekkel, akik a réseken nyújtogatnák karjaikat és segítségért kiáltanának, én mit tennék? tennék valamit? mit?

hogy miért ugrott be ez a képkérdés? talán a gyomorösszeszorulások miatt, amit Budapesten intenzíven éreztem. határozottan rossz volt buszozni. az volt az érzésem, senki nem bízik senkiben, mindenki mindenkiben ellenséget lát, mindenki szomorú és rettenetesen negatív energiát áraszt. amikor egy állomáson egy zöldruhás, bakancsos, kopasz fiatal srác hosszan nézett és valamit magyarázott mellé, megsüketültem, semmit nem hallottam abból, amit mond. mert rosszul lettem, görcsbe rándult a gyomrom és féltem, féltem.

kifele mutató ujjad fordítsd meg és bökj a szíved fele. benned is, pont úgy, mint mindenki másban, ott lakik minden, mi kívül, a világban, a kegyetlenség, az erőszak, a düh, a harag, a bosszú. minden, mi gyilkos indulat. amíg ezzel szembe nem nézel, kifele mutató ujjad gépfegyver, mely ugyanúgy pusztít, mint Oslóban a norvég fiatalember fegyvere.

pár 4-5 éves bejegyzés ennek kapcsán.

egyén gyilkos vagy kollektív gyilkosság

Tegnap szólott Maci, ma Marika a finnországi, iskolai lövöldözésről. Tegnap futólag belepillantottam egy cikkbe. Ami megragadta a figyelmem, az egy rendőr hitetlenkedése volt, hogyhogy ilyen megtörténhet FINNORSZÁGBAN????

Persze, egyből felment a cukrom. Miért ne történhetne pont ott is meg, ugyanúgy, mint bármelyik másik sarkában a világnak. Még mindig nem ébredt tudatára a finn társadalom, hogy a rendőrállam jelenthet ugyan egyfajta biztonságot, de nem pótolhatja a családot, a törődést, az egymásrfigyelést. Egy olyan országban, ahol az emberek közötti mindenfajta kommunikálás mindig is a minimális szinten volt, nem nehéz a 21. században elfutni a teljes elvadulás felé.

Közösség, meghittség, melegség, közvetlenség és nyitottság már csak olyan elvétve található, hogy, ha véletlen ilyenre bukkansz, két hétig erről zengedezel. Az elidegenedés, az önálló pályákon keringésbe belebolondulás, a megfelelő felnőtt ember támaszának hiánya egyre gyakrabban fog ilyen esetekhez vezetni.

Egy másik cikkben a 18 évesen 8 embert lelövő srác írásaiból idéztek. Szabadon idézek, fordítok:
"a társadalom túlértékelt,
az elmaradott tömeghez képest én valóban istenszerű vagyok
egyelőre csak a sulimat választottam ki, de tettem igazából a politikusokat és más, sokkal mélyebb rétegeket céloz
túl szűklátókörűek vagytok, hogy megérthetnétek
eljön a nagy megszabadulás napja, amikor az okos emberek igazán szabadok lehetnek"

Ki nem gondolkodik így néha, főleg tinikorban, s ha olyankor nincs mellette valaki (szülő, tanár, idősebb barát), aki egy kicsit az orrára koppintson és megrázza és alázatra tanítsa, akkor ne csodálkozzunk, ha a sok kis hitler önrendelkezik és ilyen módon akarja megváltani a világot.

Kétlem, hogy a szülőknek vagy tanároknak halvány sejtésük lett volna még csak nem is arról, hogy ki a fiúk, hanem csak arról, hogy vannak-e félelmei, szeret-e, milyen bugyrokba merül el magányos farkas életében.

Nade, a 20. század után, vagy a 20 század után nem értem, hogy még hogy képesek csodálkozni az ilyen eseteken az emberek. Mindenki mossa kezeit és egyén gyilkosról beszél, amikor már rég a kollektív gyilkosság őrületében élünk, te is, én is, más is.


a jón miért nem döbbenünk meg?

tegnapelőtt jutottak eszembe az oási fiúk s meséltem el lakótársaimnak a régi vonatozást
ma Boros Zoltán bejegyzését olvastam s utánanéztem, hogy mi is történt Gyantán, mi ez a Fekete Vasárnap c. film
ezt találtam az erdély.ma oldalon
"A második világháború utolsó napjainak egyik legtragikusabb eseménye a Szalonta–Arad vonalon zajlott. 1944. szeptember 13-án a magyar honvéd csapatok betörtek Dél-Erdélybe, elfoglalták Aradot, előnyomultak a Fekete-Körös völgyébe is, megszállták Gyantát, majd a Vaskóh környéki Biharlonkához érve szembetalálták magukat a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével, és kénytelenek voltak visszavonulni. Feladták Gyantát, majd Aradot is. Ezek a hadműveletek mindkét fél részéről jelentős emberáldozattal jártak. A honvéd sereg után nyomuló harmadik hegyivadász román hadosztály katonáinak egyes osztagai nagyszámú környékbeli önkéntes kíséretében bevonultak Gyantára, s a békés lakosságon töltötték ki bosszújukat. Legyilkoltak 47 személyt, gyermekeket, fiatalokat, öregeket, nőket, férfiakat vegyesen. Ezenkívül sok személyt megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogattak, romboltak, pusztítottak, raboltak. Hasonló eseményekre került sor a Belényes menti magyar falvakban, Magyarremetén 36 szenmélyt gyilkoltak meg, az onnan elmenekült 6 férfit a kivégzés színhelye felé vezető úton ölték meg. Kishalmágyon és Szentmihályon 6-6 személyt, de itt csak férfiakat, fiatal fiúkat végeztek ki."

mintha csak rárímelt volna a máramarosi fiúkra
döcögtünk a reggeli gyorson két fiúval meg egy öreggel
cseverésztünk, faggatta az öreg a fiatalokat, hol, merre dolgoznak
kiderült, Törökországban vendégmunkások, heggesztők egy gyárban, három havonta járnak csak haza, Bukarestből viszik őket zárt autóban egészen be a gyár udvarára, onnan nem mehetnek ki, hogy nehogy lelepleződjenek, így nem is láttak semmit Törökországból, de hát nem is nyaralni mennek oda, no meg szépen keresnek, keresetükből házat építenek otthon, aztán megnősülnek
(egyébként sehol nem láttam annyi új házat, mint Máramarosban, ahol a férfiak valóban tartják magukat ahhoz a hagyományhoz, hogy a férfi élete úgy teljes, ha életében épít legalább egy házat, nemz gyermeket és ültet egy fát)

miután az öreg kifaggatta őket, engem vett elő
amint kiderült, hogy magyar vagyok, rögtön kezdte a történelmet, a háborút, a magyar-román sokmindent
na, mondtam magamban, kapaszkodj, edó, egy ilyen gyűlölelet prüszkölő öreggel s két oási fiúval mi lesz veled
úgy tudtam, hogy az oásiak ugyanolyan vérmes románok, mint a mócok
az öreg nem fogyott ki a vádaskodásokból, szerencsétlen magyar fejemre kente a történelem összes bűnét és magyar uralom alatti gyerekkorának minden keserűségét
ám az egyik fiú egyszercsak felugrott, megragadta az öreget a gallérjánál fogva és azt mondta, ha nem fejezi azonnal be s nem hagy engem békén, kihajítja az ablakon
az öreg megszeppent, értetlenül nézett szét, nem értette, mi történik, de elhallgatott

épp beértünk Brassóba, a fiúk leszálltak, elemózsiával tértek vissza, mindenből hoztak nekem is
de én mindjárt otthon vagyok, majd otthon ebédelek, szabadkoztam
nem számít, eddig megéheztél

------

egyszer otthon, amikor a magyar-román sokminden volt a téma, hallottam egy esetet
valamikor a háborúk idején Fogaras környékéről elindultak felfegyverkezett emberek, hogy kiírtsák a székelyeket, de, amikor elérték az Olthévízt környező román falvakat, az ottaniak (kocsolátiak, hidegkútiak) voltak azok, akik megakadályozták a továbbjutásukat és visszatérítették őket mondván, nem bántjátok a hévízieket, mi együtt élünk velük

miért csak a tragédiákon döbbenünk meg? csak arra emlékezünk, emelünk neki szobrot, emlékműt, prünnyögünk a sok rossz miatt s hűde sajnáljuk magunkat
a jót miért nem emlegetjük, mert megdöbbenhetünk azon is, a mai világban, mert lassacskán nem természetes, ami emberséges
arra miért nem iszunk, osztogatunk kalácsot, pálinkát?

blogomban főleg az EMBERről írok, mert lépten-nyomon találkozom vele, olyanokkal, mint az oási fiúk is
vagyunk páran, akik ezt tesszük, de kevesen, mert ez ma nem menő, nem divatos, ilyen "szöveggel" nem lehet bevágódni, mert lekicsinylően megkérdik, mi vagy te, irgalmas szamaritánus?

-------

anekdóta
a fiúk mesélték, hogy még a kilencvenes évek elején Máramarosra vetődött egy francia néprajzkutató, szakdolgozatot írt a Săpânţa-i vidám temetőről
közben megtanult románul, bejárta a vidéket, beleszeretett egy juhászba s hozzá is ment feleségül
elvitte a férfit Párizsba nászútra, aztán visszajöttek és kiköltözött vele az esztenára, készítik a sajtot, bejárnak városba vásárokra
a fiúk kommentárja sűrű kacsintgatás közben az volt, hogy a francia kisasszonynak igen-igen bevált a "nagy" román hagyomány, amivel a juhász rendelkezett (mult i-o plăcut folclorul românesc, a avut un folclor mare ciobanul)

milyennek illene lennem, hogy sok magyar szeressen

mélységesen depressziósnak, de még a depressziót is lepipálva, panaszkodónak
ki sem szabadna fogynom a panaszból, minden bejegyzésem, kocsmázásom, bugyimosásom, imádkozásom, lépcsőmászásom, metrózásom, kibaszásom, bebaszásom azzal kéne kezdődjön, hogy beutálomarománokat, pfúj, dög, cigány népség, koszosak, igénytelenek, csak napraforgóznak egész nap, átbasznak, tülekednek, lopnak, csalnak, most már ölnek is, koszos a város, és én, drága echte székely-szorvány-magyarromán, faszomtudjami, itt tengetem drága fiatalságomat, dobjatok követ rám, megérdemlem, én vétkem, sőt, mint Zorbászban a nőt, csak mert szeretni mert, szabadon, döfjetek le, ez méltó hozzátok, hogy megbosszúljátok, hogy nem így kezdem minden dolgomat, nem ilyen vagyok minden tettemben, én áruló disznó

nahát, elkorcsosodtam, ez van, az emberség számomra még mindig többet ér, mint a melldöngető nemzetieskedés, place la tyine sau nu place

amikor nem csak az orromra koppintok, hanem istenesen odadöngölök egyet magamnak, akkor van, amikor saját hitvány bajaimért másokat, főleg egy népet, országot, régiót, vallást stb. okolok
ahogy egyébként illene

az erdélyi magyar a magyarországit
az erdélyi román a moldvait
a moldvai az oltyánt
a magyarországi magyar a zsidót
a zsidó mindenkit
mindenki a cigányokat
a cigányok (gondolom) most már az olaszokat (de azért ennél lazábbaknak ismerem őket, hogy ilyesmiért...)
az olaszok a románokat
a románok a magyarokat
az amerikaik a muszlimokat
a muszlimok vissza
a finnek a svédeket s a bevándorlókat
a bevándorlók a finneket
az ausztrálok az őshonosokat
az őshonosok a rájuktelepedőket
a marslakók a földlakókat (ezért is nem látogatnak többé minket, mert "rájuktelepedő" faj vagyunk)
welcome to Earth, the land of hateness

de panaszkodás és gyűlölködés rajtam és gödörbeeséseimen még sose segített, csak még nagyobb lelki züllésbe taszított
akik segítettek, azok pedig olyan emberek voltak, akik világléptekben mérik az emberi lelket

egyik kézenfekvő példa apám, akinél mindig van madárlátta kenyér, kérdésemre, miért, hiszen nagyon jól tudja, hogy mennyit eszik egy nap, azt válaszolta, igen, de sose lehet tudni, hogy hol akadunk el útban hazafelé, s ilyenkor, mint már sokszor megtörtént, utolér az éhség s a kenyér jó útitárs, előveszem a csomagot s milyen jól fog egy kicsi szalonna, kenyér, mert kicsi jut, de mindenkinek jut
ez a mindenki a kollegákat jelenti, akik erdélyszínűek
(mindemellett örült neki, hogy a pocaklakóm apja magyar)

vagy, h mindenki által ismert valakire hivatkozzak, Kuncz Aladárnak A Fekete kolostora
nagyon nagy neveket nem említek, mert azok már úgy elkoptak, hogy nem fogékony rá sem a szem, sem a szív

ez a bejegyzés egy félreértett kommentből született
a tököm és mindenem tele már azokkal a beszélgetésekkel, amelyek úgy kezdődnek, hogy jaj, Bukareeest... és elnyúló megvetés, szánalom és méreg van az aláfestő tekintetekben

beszélgetés pár éve otthon, templom előtt
rokon: te szegény, hogy tudsz Bukarestben lakni? abban a koszban, mocsokban, zsufoltságban
volt osztálytárs: ...
edó: (igyekszik érvelni, a szokásos duma, kultúra, éjszakai élet, jó kereset, bla, bla)
rokon és volt osztálytárs egymást támogatva hergelik edót, míg fel nem megy a pumpa
edó: ha ócsárolni kell valamit, azt én is tudok, vegyük például Brassót, ahol a rokon lakik, ott is van bőven kosz is és mocsok is, vidéki laposság, nuku élet, zsufoltásg, más erdélyi kisvároshoz képest őrült nagyvárosi bolondéria
s vegyük a falut, ahol te laksz, kedves volt osztálytárs, itt is van bőven alkoholista, kocsmakultúra, vénlegény és búskomor, aszott vénleány, környezetszennyezés, magány
na, szóval, jobb, ha nem hozzátok ki belőlem az ördögöt, mert mindjárt bebizonyítom neked, hogy milyen szar az élet, milyen szar mindehol lakni, milyen nagyon kell gyűlölni mindent és mindenkit és az egyetlen megoldás az öngyilkosság

szavaimat előbb döbbent csend, majd mélységes felháborodás követi és egy pillanat múlva egyedül maradok még recsegő, ropogó szavaimmal

nos, ha visszaköltözöm Erdélybe, akkor, attól függően, hogy hová költözöm, illene utálnom a falusiakat, a kolozsváriakat, a bánátiakat, a határmentieket, a székelyeket, a szorványbelieket, a kicsikutyát s a kicsimacskát

hogy majd mennyire leszek illemtudó, az majd elválik

Osztályfőnöki óra egyetemistáknak

Mi a különbség köztünk s az ötödikesek közt, vagy hetedikesek közt, akiknek osztályfőnökük voltál? Semmi, válaszoltam diákjaimnak legnagyobb döbbenetükre. Ugyanolyan kíváncsiak vagytok, türelmetlenek, csacsogóak és osztályban körülbelül ugyanúgy viselkedtek, mint a kicsik.
Amikor ezt mondtam, kb 3 éve, tudtam, hogy igazat mondok, de magam is meglepődtem. Magyarázatom sántított. És mégsem éreztem alapvető különbséget az egyemisták és az ötödikesek tanítása közt.

Az egyik csoportom már a második órámról korumpálta el a tanárt. Egy hete felét átbeszélgettük az órának. A beszélgetés maga jó volt, de én nyugtalan voltam, mi lesz a nyelvtannal, a leckékkel, a könyvvel, nem haladunk, nem haladunk. Na, gondoltam, egye fene, lezserkedtünk, egyszer velünk is megeshet hogy kerek fele az órának rámegy, de ez van. Tegnapelőtt, algihogy lejár fele az órának, 7 körül mocorogni kezd a társaság. A legcsendesebb, visszafogottabb lány rázenít, hogy énekeljünk, énekeljünk, ők magura otthon megtanulják a többes partitívit, genitívit és illatívit, szerintem az egyik legkeményebb diót. Csudálkozom össze-vissza, de nem tágítnak, készüljünk a finn kiskarácsonyra.

Valahogy mégiscsak beszélgetés göngyölödött elő ismét a nagy készülődésből. Indult onnan, hogy az Åland szigetiek finnek-e vagy svédek, aztán a finnországi kisebbségek és autonomiák szigeteiről hazai vizekre eveztünk. Eddig még soha nem került elő a román-magyar kérdés, viszony órán. Tudták, hogy magyar vagyok, sőt, egyesek úgy tudták, hogy egyenesen magyarországi vagyok, de ezt nem firtattuk. A beszélgetésbe bekapcsolódott az egyik lány, aki maroshévízi román. Láttam rajta, hogy valóban szenved attól, hogy nem tud beilleszkedni a hargitai magyar közösségbe. A jól ismert történet után, hogy, ha nem tudsz magyarul, nem szolgálnak ki, nem vesznek emberszámba, jött a háborús történet, hogy de az ő nagyszüleit meglesték a magyarok és amikor jöttek ki a templomból, elcsípték őket és jól elverték. Hallgattam a lányt, magam, néztem a láncra fűződő szavaimat. Reméltem, hogy annak, amit mondok van értelme, hogy prédikálásom talán valahol megnyugtat valakit, talán teker egyet egy felháborodott agyon.

Amikor bárki visszaútasít téged, szid, bántalmaz, kötekedik, pusztán azért, mert az anyanyelved nem éppen ugyanaz, mint a téged szidóé, gondolj arra, ez az ember önmagát minősíti. Ismételgesd magadban, ismerem jól ezt a fajtát, van az én népemben, nemzetemben is ilyen tökkelütött éppen elég. Merd ezt gondolni, merj haragudni az emberre, mégha rokonod, testvéred viselkedik is így. Gondolj arra, mennyire rosszul esik neked, hogy veled így bánnak és te ha alkalom adódik legközelebb, ne bosszúskodj, ne alig várd, hogy megmutathasd, visszafizethesd nekik, hanem tedd meg te az első lépést, mutasd meg, hogy te különb vagy. Különb vagy mint a te nemzeted vagy a másik nemzet gyűlölködői, te nem állsz be a fröcsögők sorába. Igen, tudom, ehhez bátorság kell. Bátorság kell megőrízni egy egészséges identitástudatot egy másik kultúrában, felvállalni ezt az identitást mindazzal, ami vele jár, hidd el, én jól tudom, mit jelent ez, toplicai lányka, bátorság kell kiállni a másik nemzet értékei mellett, akár a tieiddel szemben, ha a tieid mocskolják azt, akár azzal a biztos veszéllyel, hogy saját nemzeted melldöngető fiai árulónak bélyegeznek, vagy azzal, hogy a téged szidók erre ugyancsak téged néznek hülyének.

Persze nehéz nem felmérgelődni, elviselni a hasogató haragot. Nehéz azt gondolni, amikor a szavak, vagy pont a szavak hiánya korbácsol, hogy te most gonosz vagy velem, mert frusztrált és boldogtalan vagy. Gonosz vagy velem, mert azt hiszed, hogy az én másságomból, más anyanyelvemből, versemből, táncomból, imámból ered a te bajod. És ezt úgy fortyogod ki magdból, hogy azt támadod meg bennem, ami mindenkiben szent. De éppen mert szent, fölötte áll a te haragodnak, a te mérged nem mérgezheti meg ezeket. Te most gyűlölöd bennem a saját gyengeségedet, kudarcaidat, félelmeidet. Azt mondod, te büdös cigány, miatad rossz a hírnevünk külföldön. Te mocsok zsidó, miattad megy tönkre az ország. Te kutya magyar, miattad nem érzem otthon magam ott, ahol élek. Te disznó oláh, miattad nem érzem otthon magam ott, ahol élek. Te mocsok finn, miattad alkoholista a fél ország. Te mocsok svéd, miattad érzem ostobának magam. Ilyeneket gondolsz dühösen, pedig ha valaki keresztbe tett neked, az csak egy ember volt. Talán pont olyan, mint én, talán pont én. Haragudjál rám, gyere, intézzük el a dolgot. Mert, ha egy emberrel van bajod, az a baj megoldható, ha egy nemzettel, nem oldható meg. Itt van a kutya elásva.

Mindig gondolkodni, gondolkodni, végigrágni magad a helyzeten, az emberen, aki éppen támad téged. Ha nem, ha elfogadjuk, hogy a másik dühe, a mi saját dühünk jogos egy nép ellen, elvesztünk. A másik gyűlölete réseket hasít a fejünkbe s ezeken a réseken befolyik a politika szennyleve, a befolyásoló hanták, hazugságok féligaz vagy talán teljesen hazug történelmek, uszítások, szítások.

Azt mondjátok, az iskola, az egyetem csinál belőletek nem gondolkodó csak teljesítő robotokat. Ez nem igaz, ne legyetek lusták, éljétek meg az egyetemista éveket, most, amikor még lehet. Ha valóban agyongyötörnek titeket, hát küzdjetek meg gyötrőitekkel, harcoljatok meg az emberi létetekért az egyetemen belül is, küzdjétek meg harcotokat, kiki a maga harcát, mert nem fog más küzdeni helyettetek. Engedjétek meg magatoknak a lazulás, a bulizás, kocsmázás, kirándulás normális luxusát, ne váljatok már most kullogó munkásokká. Magatokra veszitek a munka felelősségét, ti, karikás szemű, lomha pandamacik, és elvetitek az önmgatokkal szembeni felelősséget. Kikerültök az egyetemről és bekerültök egy irodába, egy másik dobozba, hazamentek, egy harmadik dobozba és nézitek a tévét, egy negyedik dobozt, aztán bekerültök a koporsóba és még halálotokban is dobozoltok. Örkény megirigyelhetne.

A világot megváltoztatni ti sem fogjátok, de abba sem haltok bele, ha ti tesztek lépéseket, ha ti mertek erről beszélni, talán pont azokkal és akkor, amikor csak kussolni és meghúzodni lenne kényelmes.
Ha a ti hozzáállásotok ezekhez a politikusok miatt kényessé tett, történelem miatt kényessé vált dolgokhoz helyes, kényelmes ugyan nem lesz az életetek, sem könnyű a dolgotok, de magatokban, belül, a helyén érzitek a szíveteket is, és ez a fontos. S ha csak még egyvalakinek lesztek segítségére a rendet rakásban, máris egy icipicit a világban is rendet raktatok és jobban érzitek magatokat benne.

8 óra lett. Kértem őket, mondják, hogy nem baj, hogy az én papolásommal telt el az óra. Nem baj, sőt, kellenek az ilyen beszélgetések.

Én erre raktam a rendet magamban, eldöntöttem, hogy ez osztályfőnöki óra volt, egyetemistáknak.

2011. július 24., vasárnap

arról, hogy az üzletemberek kíméljék magukat tőlem

megyünk az úton anyámmal, éjszaka, én egy szál nadrágban, mezítláb, meztelen felsőtesttel, hajam laza kontyban, amiből hátamra kígyózik egy-két szökött tincs, fejemen egy párnát tartok, beszélgetünk. egy idő után mondom neki, talán jobb lesz, ha magam elé tartom a párnát. helyesel, mert azért mindenféle emberek mászkálnak erre.

ahogy egy parkoló mellett haladunk el, látunk egy öltönyös, nyakkendős highbusinessman-t, ahogy egyik kezével telefonálva az autója mellé igyekszik, de a jégen annyira patinál, hogy sehogy se éri el az ajtót. anyámmal felkacagunk, a férfi megfordul, engem megpillantva döbbent, zavart, leginkább álmodom ezt vagy valóság kérdőjelű a szeme. megyünk tovább anyámmal, kacagunk. kacagjuk, hogy már soha nem fogja megtudni, hogy valóban egy fiatal, félmeztelen nőt látott előbb, aki egy párnát szorongat, meg egy idősebb kacagót, vagy álmodta az egészet.

megérkezem, de már egyedül. valami party van. fekete, testselyem ruhában vagyok. vagy négy üzletember kinézetű, becsípett férfi körülöttem, kommentál, engem. az egyik belehajol az arcomba, megkérdi, hány éves vagyok. a többiek cöccögnek. mondom neki, hogy én vagyok a világ legjobb nője, úgyhogy teljesen mindegy, hogy tizenhárom, harminchárom vagy nyolcvanhárom éves vagyok. úgyse a kor számít. visszamennek az asztalukhoz, de nem hagyják abba, kommentálnak, néznek, cöccögnek. ekkor felállok, odamegyek, iszom a férfi poharából egy kortyot, megfogom a nyakkendőjénél fogva, magamhoz húzom és megcsókolom, közben egész testemmel szorosan hozzáfeszülök, szinte bele, belemarkolok a fenekébe és csípőjét ráerősítem az enyémre.

azzal iszkiri, futok is el, ki az ajtón, már térdig érő fehér tüllruhában, már megint mezítláb, csak a fél szandálomat találom meg, felkapom, kezemben lóbálva futok le, ki a vészkijáraton, szemerkél az eső, térdig csapom magam körül a sárt, s amint így futok, zöld sövények közt, az egyik tömbházból kilép egy férfi, fényképezőgéppel a nyakában, kérdi, lefotózhat? sőt, ugrálok neki, kacagok, hajam röpköd, lóbálom a fél szandálomat. a kezét, tartsa így a kezét, valami mozdulatot kellene tennem a karommal a levegőben úgy, hogy közben mindkét lábammal a levegőben, nem sikerül. közben mögém ér egy férfi, aki hajnali kocog. felajánlja, segít. felkap a levegőbe, csurog az eső az arcomba, hajam az arcába, fehér tüllruhám közül kalimpál az égbe térdig sáros lábam, kezem részeg kígyóként tejfehérlik s én csak kacagok, kacagok, hogy micsoda bolond, igazán abszurd helyzet.

és látom, elkészült rólam eddigi életem legremekebb képe.

amikor felébredek, még mindig kacagok, megnézem az órát, hajnali öt, szemerkél az eső. álom s esős idő? avagy káprázat a négyzeten? ki tudja. de azért az üzletemberek jobb, ha még az én álmomban is kímélik magukat tőlem.

2011. július 22., péntek

egy korty tekintetről

Olvasom a könyvet, Program or be programmed (köszi Verának). Legszívesebben az egészet idézném, de a gondolatokhoz, amelyek a napokban méhecskéznek a fejemben, elég ennyi: "The more connected we feel in digital spaces, the less securely connected many of us feel in real ones. After days or weeks connecting with people through video chats, the sensation of someone's eyes actually looking into our own in real life can be overwhelming and disorienting."

Az emberek szemébe nézek. Kivéve amikor az emlékek között kajtatok vagy valami megoldáson töröm a fejem, ilyenkor jobbra, balra fel. Egyébként meg szembe. Bele. Direkt. Hosszan kitartom. És kevesen állják a tekintetem. Nem azért, mert mélyebb vagy súlyosabb lenne, mint bárki másé, hanem mert elszoktunk ettől. Már Márkus is tudja, ha éppen felelősségre kívánom vonni és azt mondom neki, nézz a szemembe, mert szeretnék mondani valamit, megbeszélni valamit, elfordítja a fejét. Nem néz a szemembe, mert ez kapcsolatot jelentene. Olyat, amiben sokkal nehezebb hazudni. Természetesen sokan szemrebbenés nélkül képesek erre is, szemedbe néznek, de belülről lehúzzák a zsalugátert. Ez a műanyagszem, egy idő után ezt is fel lehet ismerni.

Tegnap egy hivatalnokkal volt dolgom. Már fél hat volt és neki még egy órát kellett dolgoznia. Idegesen tett-vett, dobolt a tollával, nagyokat ásítozott, röpve nézett a szemembe, vagy inkább mellé és látszott, a háta közepére kívánja a világot, velem együtt. Eleinte kicsit felment a cukrom, hogy mennyire pofátlan. Aztán hirtelen, akaratom ellenére az ő helyébe képzeltem magam, hogy milyen nehéz lehet neki, egész nap bent, emberek százai jönnek mindenfélékkel, tartani a műmosolyt, fél hétkor szabadulni. És ekkor a szemembe nézett. Többé nem tudta elereszteni a tekintetem. Csak nézett és olyan lett, mint a vaj. Kedves, segítőkész. Mindent elmagyarázott, legszívesebben odaültetett volna maga mellé. El kellett mennem pénzt kivenni, mondta, menjek vissza, vár. Amikor visszamentem, hosszú sor volt. Végig kereste a szemkontaktust. Néha nehezére esett, elfordult, aztán gyorsan vissza, egy korty tekintetért.

Nekem most szerencsém van, ha mással nem is, de Márkussal minden nap lubickolhatunk egymás szemtengerében :)
madárból társba
pörgő pihetoll táncba
lágy tollvonásba

2011. július 15., péntek

Edó mesél az álommadarakról


- Amikor elalszunk, el fog minket repíteni egy zöld madár, mondta kisfiam a déli altatáskor.
- És hová fog minket repíteni az a zöld madár? – kérdeztem kissé csodálkozva.
- Az út szélére, válaszolta habozás nélkül. - És, folytatta, apát is el fogja repíteni egy narancssárga madár. De őt a házak tetejére. Azzal, mint aki nagyon igyekszik már a zöld tollak közé, el is aludt nyomban. Egy ideig még töprenkedtem, hogy vajon miféle mese szövődhetik kisfiam kobakjában, aztán, óvatosan, nehogy felébresszem, le akartam lopakodni az ágyról, hogy menjek dolgomra. De bizony nem dolgomra mentem, hanem szinte belegyökereztem az ágyba. Egy gyönyörű, nagy madár szállt az ágyunkra. Tolla, mint a lemenő nap fényében égő fűszálak, feje a fenyvesek ezüstjében ragyogott, farktollai a tenger türkízében pompáztak, szeme melegen, barnán csillogott. – Én vagyok a földek és a vizek madara, mutatkozott be. - A kisfiút magammal viszem, mert erdő lelke van. Tiszta, friss és harmatos. Az erdők pedig nagy bajban vannak. Ő talán még tud segíteni. Ha tudsz, gyere utánunk. Ha nem, várj meg itt, talán sikerül visszahoznom őt.
Azzal felkapta alvó gyermekem és huss, már csak az üres levegő kavargott nyomukban.
Azt hittem, én is elaludtam és ez csak egy rossz álom. De az ablak alól ismét szárnysuhogást hallottam. Odarohantam az ablakhoz és láttam, amint egy vakítóan narancssárga madár viszi apát is, el, messze, a háztetők fölött. Kétségbeesetten roskadtam össze. A házban csend volt, dermesztő csend. Ekkor halk suttogást hallottam. A hang mintha mindenhonnan jött volna, de leginkább legbelülről, a szívem tájékáról. – Ébreszd fel magadban a tűzmadarat. Mindenki szívében lakik egy tűzmadár. Ébreszd fel.
De hogyan, hogyan ébresszek fel valamit, amiről nem is tudok? A hang folytatta: - Tűzmadárrá kell válnod. Engedd, hogy szívedből felröppenjen a tűzmadár. Éreztem, ahogy lassan elviselhetetlen félelem lesz úrrá rajtam. Mi lesz, ha elemészt a tűz, ha belehalok, gondoltam kétségek közt. Mi lesz, ha nem bírom ki a fájdalmat? Ekkor beugrott kisfiam álomba szenderülő, mosolygós arca, apa, amint a messzeségekbe viszi a narancsmadár, mintha csak egyenesen a napba. És éreztem, ahogy heves tűz kezd áramolni ereimben, hajamból tűzcsóvák nőnek, karomból tűznyalábok. És már nem féltem, nem éreztem fájdalmat. Erősnek, könnyűnek éreztem magam. Kirepültem, fel a magasba és sebesebben szálltam, mint a félelmek. Egy idő után aranyló csíkot vettem észre magam alatt. Erre szállt a narancsmadár, értettem meg, s amerre elszállt, a házak teteje, fák koronája arannyá változott. Mutatja nekem az utat, ujjongtam fel magamban.
Aztán meg is pillantottam apát a narancsmadár hátán, amint egy szürke, gomolygó füstfelhő fölött köröznek. – Ide mentek be, de az én madaram nem mehet utánuk! Ez már a föld birodalma, a madaram pedig a nap szolgája, kiáltotta apa.
- Bemegyek, kiáltottam vissza. - Megvárlak, hallottam még a hangját, de már az emberek
számára fojtogató füstben repültem. Hirtelen halvány, tavaszzöld fényt láttam átderengeni a szürkeségen. Amint a fény közelébe értem, láttam, egy kisfiú szívéből jön a zöld sugár, aki a földön fekszik, látszólag élettelenül. Mellette pedig kisfiam fekszik, mozdulatlanul. Fölöttük kiterjesztett szárnnyal áll a zöld madár. Amint megpillantott, hozzám szállt. – Ő a föld egyik legkedvesebb gyermeke, mutatott az ismeretlen kisfiúra, ő az erdők fia. Ez a szürke füst, amit körülöttünk látsz, a rossz levegő, ami elárasztja a földet. Az erdők fia csak akkor segíthet földanyán, ha az ég madara szárnyai alatt megerősödhet . Azt hittem, a fiad segíthet az erdő fiának kijutni ebből a füstfelhőből, mert az ő lelke erdőlélek. De csak idáig jutottak. Ki kell őket vinni innen, el az égmadárhoz, aki az örök kékben lakik. Az ő szárnyai alatt megerősödhet az erdők fia és visszatérve földanyához elfújhatja a rossz levegőt. Ám én ennél magasabbra nem repülhetek.
Gyengéden hátamra vettem a két gyermeket. – Gyorsan, gyorsan, már nagyon halványan pislákol erdő fiának szíve, hallottam földmadár hangját. Gyorsan, de merre, gondoltam, amint felemelkedtem. És ekkor megpillantottam a távolban pislákoló narancssárga fényt. Ott őrködött a napmadár, mint egy imbolygó világítótorony a ködben tévelygő hajósok számára. Arrafele vettem az irányt. De már minden szárnycsapással ellobbant egy tollam, fogyott az erőm. Az utolsó tollak gyulladtak ki éppen, amikor kiértünk a füstfelhőből. – Fogd és vidd őket, fel, az egek madarához. – A miénket is? - kérdezte apa kétségbeesetten. – A miénket is, feleltem mosolyogva. Azzal ellobbantak az utolsó lángok és zuhantam, zuhantam.
Arra ébredtem, hogy összerázkódom. Mint amikor álmában zuhan az ember és kapaszkodót keres. Mellettem kisfiam aludt édesen, a szomszéd szobában apa szöszmötölt. Már éppen szálltam volna le az ágyról, óvatosan, nehogy felébresszem gyermekem, amikor a párnán valami megcsillant. Egy toll volt. Szára aranyból, pihéi égszínkékbe játszó türkízből, rajta finom erezetek, tűzvörösből.
Bak Sára rajzai

2011. július 12., kedd

a hattyúkról és a gesztenyefa nyitott tenyereiről

utoljára akkor éreztem ezt, amikor igazából elkezdtem finnül tanulni. ezt a figyelmet, lelkesedést, kíváncsiságot, szenvedélyt valami új iránt, valami iránt, amiről úgy éreztem, hosszú távú kapcsolat lesz belőle. és pillanatok alatt meg is tanultam finnül, fél év után már képes voltam csak ezen a nyelven társalogni.

amikor 2008 telén megkérdezte valaki, ha lenne minden nap fél órám magamra (ekkor Márkus fél éves csecsemő volt, bőszen szopizott és még bőszebben igényeltük egymás társaságát), ebben a fél órában mit tennék? gondolkodás nélkül válaszoltam, mennék.

mennék, mozognék.

számomra a gyaloglás felér egy terápiával (most is az esti, teraszos találkozások egyik legnagyobb vonzereje a gyaloglás oda, gyaloglás vissza). ha sokáig nem mozgok, az indulatok megrekednek, felhalmozódnak bennem, agresszióvá, emberkerüléssé fajulnak.

amióta eljöttünk a táborból, csak két nap nem jógáztam. egyébként minden nap minimum fél órát. harminc, negyven perc olyan intenzív szerelem, amelyben a gondolatok, félelmek, szorongások és kudarcok csapdájából, amelyek rögtön megrohannak, mihelyt kicsit magadra maradsz, minduntalan visszatérsz a lelkedben kitárulkozó égre, a szemedbe zuhanó kékbe. ahogy hajlítgatom testrészeimet, a fájdalmas pontoknál gyengéden, a rugalmasaknál örömmel, figyelmem által mind közelebbi viszonyba kerülök saját testemmel, melyből biztosan nem véletlenül lett a szállásadóm.

Erdélyben és Romániában a túlnyomó többség még mindig hülyének vagy, jobbik esetben, különcnek nézi azt, aki jógázik vagy meditál. A jógáról Bivolaru ugrik be, hogy valami szektások, akik ki tudja, milyen perverz dolgokat művelnek. Mindenre, ami azt szolgálná, hogy apatikus, pesszimista, önsajnálkozó és önpusztító szokásaidat megtörd, ráfogják, hogy valami ezo cucc, anélkül, hogy tapasztalták volna jótékony hatását. Nincs kedvem senkivel vitatkozni, senkit meggyőzni, sem a jóga és meditáció, sem a Hellinger családállítás, sem pedig más "ezo" szerek hasznosságáról. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, magát, ahogy tudja, akarja, sikerül neki. És ahhoz, aki nem akar élni, talán a leginkább a hallod-e te szelidecske nótája szólhat:

"kinek nincs kedve itt lakni, menjen menyországba lakni. építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle. építsen az égre házat, ott nem éri, semmi bánat."

igen, ott nem ér bánat, és nem ér semmiféle. azonban addig, amíg itt lakolunk, addig mindenféle ér. nyáron meleg, télen hideg. néha hideg zuhany, máskor meleg csombolyodás. és, ha hozzászoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy legtöbbször a nemszeretemet kapjuk, már nem is ér olyan váratlanul, már nem is tör olyan nagyon össze, hanem inkább mindig ott lapul az éppen aktuális helyzetben is a kaland csücske.

ma, miközben két gyakorlat között pihenő helyzetben feküdtem a gesztenyefák alatt s szemem a lombkanyarból nekem nyíló égen pihent, egyszer csak a messzi magasban beúszott a kékbe vadlúd ívben hat ragyogó, fehér madár.

2011. július 6., szerda

a napüdvözletről, kilenc reggel margójára

viharos volt a tenger, a mélykékek kiválasztották magukból a fehéret, csatakost hullámzott az eleven szenvedély, csatakost, mint minden tánc, mely legbelülről mozgatja át az eleven zsigereket, helyeket teremtve a lélek nyugalmának

és utána az öbölben, miközben hajlítgattam rozsdáimat, szemem csak a végtelen színsziporkát látta, ahogy a szél folyton változó mintákat, színeket birizgélt a víz színére

és akkor megértettem, halni és ölni akarok minden alkalommal, amikor rögzíteni akarok, amikor félek a változótól, amikor félek gyöngyörködni. megállítani, megkötni, belehalni a legszebb pillanatba, mert mi van, ha nem lesz, nem lehet már mégszebb, beleölni a másikat magamba, mert mi van, ha a holnap már más napot virraszt rá, másnak ébreszti őt.

és akkor belerajzolt a finom kavicsokba két kört. mindannyian ilyen körök vagyunk, mondta. védőburokkal magunk körül. ülünk ebben a biztos, zárt körben, de ebből a helyzetből egyetlen viszonyulás lehetséges a másik kör fele. az ujjal mutogatás, az ítélkezés. abban a pillanatban, ahogy a fájdalom, a szenvedés rést hasít ezen a burkon, avagy, még az is megtörténhet, hogy több helyen törik meg a burok, a szilárd foglalat hullámozni, nyiladozni kezd, az ítélkezésünk meginog. mert valami kiáramlik belőlünk, valamit befogadunk a másikból. csak így áramolhat a szeretet. és csak egyetlen törvény van, a szereteté. és ott ült közöttünk és mesélt, azon a hangon, amitől elalszanak a gyerekek, amitől még az emberek gyomrában kucorgó örökéber macska is dorombolni kezd. és ott volt közöttünk Ő is, aki életével bizonyította, egyetlen törvény van, és az a szeretet törvénye.

és ötkor keltünk és futottunk bele a reggeli bársonyba, hogy hátha ma mi ébreszthetjük a napot. és így telt minden nap, hogy épp egy kicsikét lemaradtunk. de azért még megfürödtünk a nap aranyában, amit a türkiz selyemre szórt, reggeli kegyében. és ott álltunk, csupaszon, magunkban hordozva a mellen csüngő csecsemőt, a világba beleáradó kisgyereket, a világból magát visszavonó kamaszt, a tereket foglaló és tereket visszaadó felnőttet, az időt pukkadásig érlelő öreget. ott álltunk, élethordozók, test-kelyhünket kitárva a napnak. áhítatban.

és utolsó reggelen, mintha csak búcsúajándékként, a nap tovább aludt, vagy mi keltünk korábban. mivel még nem vagyok bátor úszó, nem mertem a mély vízben megvárni az első sugarakat. előre mentem, a sziklák végébe, ahonnan tág kilátás nyílt az öbölre. a két hegycsúcs mögött ovális, kék felhő. és a felhőből lassan kinyíltak a koronasugarak, aztán a ragyogó napszem, mely a tengeren aranykaput nyitott, miközben az égre kerekítette szent fejét. és ott álltam, minden világok közül a legtörékenyebb, s miközben testem lassan átjárta az aranylás, törtem sziporkává, szemem könnybe és nyakszirtem, a dac, a gőg és arrogancia székhelye megcsuklott, kibukott belőlem,

legyen meg a Te akaratod.

és már nem bántott, hogy ilyen esendő, már nem fájtak a törések, nem ejtett kétségbe a bizonytalanság örvénye, amelyben mintha mindig szédülten.

hiszen ott álltam az aranykapuban.
hiszen ott ragyog az aranykapu a szívemben.
hiszen ott ragyog az aranykapu a szívedben.

és könnyű volt azokkal együtt lenni, akik egyből velem hullámzottak ebben az aranylásban. de mi volt azokkal, akikkel nehéz volt együtt lenni, akik bosszantottak, akikről ítélkeztem? feléjük megkeményítettem a burkomnak azt a részét, ami bennem is gubanc. azt hittem, így megmenekülök a szembenézéstől. de a menekülés illúziója is csak illúzió. és a helyzetek, amikor a burok berepedhetett, megteremtődtek. a szabad akaratom abban állt, hogy kinyitom a szemem és befogadom a másikat, saját kényelmetlenségeim ellenére, vagy továbbra is lecsukott szemmel festegetem magamban a másikról magamban alkotott képet.

minden ember szemében, amikor lát, kinyílik az élet napja.

2011. július 4., hétfő