2011. május 22., vasárnap

a váratlanokról és a készülődésekről

mert készülődik. hogy mire is készülődöm, azt pontosan nem tudom, de a lényeg, szoktatom a fülem a fülbevalóhoz, napozást évek óta nem látott testem a naphoz, nyújtom a gyertyát, hogy lábam majd lekalimpálja az eget, bicilivel járok még kocsmázni is, egyre jobb barát vagyok a tükörrel, táncolok előtte, illegek a házban fel, billegek alá.

nem szoktam ennyit foglalkozni a testemmel, de most izgalmas ez a játék. tegnap este megnéztem a hastánc előadást. elképesztett, hogy mi mindent el lehet művelni egy hassal, kezekkel, lábakkal, mellel, háttal. nem erotikusnak találtam a főtáncosnőt, akinek a tánca tetszett, hanem állandóan csillámló, hullámzó, sziporkázó, fényektől és szellőktől birizgált tótükörnek. káprázat. a testtel, mint a káprázatnak szállást adóval, ugyanakkor a káprázat megtestesülésével való játszás.

amióta felgyorsultak, besűrűsödtek életemben a dolgok, mint valami jó rántás, az életem is egyre inkább hasonlít egy rántottleveshez, csak még hiányzik róla a lé. egyik reggel azt írom a nővéremnek, hogy a mai programom sok előre láthatatlan csuda, főleg pedig találkozás, mert az nekem sokszor bepottyan. és délután, alighogy elindulok könnytaknyaimmal sétálni, guvadó szememmel és orrommal, szembejön egy volt pasim, akivel olyan furcsán lettünk vége. és beszélünk, és mondom, és szomorú. és beszélünk és mondja, és szomorú vagyok. ugyanakkor körülöttünk kipp, kopp, esnek a kövek a szívünkről, amikről talán nem is tudtunk, de ott voltak, mert furcsán lettünk vége. aztán mondom neki, na, gyere, öleljelek meg, mert te is ott maradtál bennem, mint egy beszegetlen ruha. hát igen, nem szegtél el, hallom a hajamba dünnyögéséből, mosolyog. mackó testének erős ölelésében érzem, milyen kicsi lettem, széljáték, s mivel úgy érzem, már semmi ölelnivaló nem maradt rajtam, gyorsan bontakozom ki a melegből, rakosgatom csontjaimból össze magam. de érzem, szemem, bár végig könnyben, már nem guvadt.

mert az idő nem múlik, hanem, ahogy egy másik drága mondja, telik. telik bizony, a legváratlanabb pillanatokban rendeződik a múlt, hogy értelmet adjon a jelennek. aztán, ugyanazon a napon, egy kedves ismerősömbe botlottam, s mivel mindketten ráértünk, egy fa alatt, majd egy kapualjban hagytuk, hogy mossa a zápor a várost. mintha csak gyerekként, amikor kiültünk a ház elé nézni a buborékokat, s szagolni, erősen szagolni.

és még történt valami, de azt nem árulom el. azt becsúsztatom a festőnő zsebébe.

2 megjegyzés:

  1. telik, ez jó
    mindig csak úgy gondolunk rá: eltelik
    pedig úgy is gondolhatnánk: megtelik
    élményekkel, csudákkal, élettel :)

    VálaszTörlés