2011. május 6., péntek

a Titkok Ládájáról



Volt egyszer egy festőnő, akinek akkora szája volt, mint egy csűrkapu. Egész nap csak liccs-loccs, locsogott, ficcs-feccs, fecsegett, tiki-taka, zakatolt. Festett és beszélt, festett és beszélt, le nem állt a keze, be nem állt a szája. Minden képet, élményt, amit látott, amit megélt, el akart mesélni, le akart festeni. Azt hitte, a világ így válik számára megismerhetővé, biztonságossá, ha a saját szája ízére mondja, saját képeibe belefesti. A nagy lárma miatt, amit maga körül csapott, kevesen viselték el a társaságát, képeit kevesen vásárolták.
De, egy tavaszi napon, amint a várost átszelő csatorna mentén sétált, meglátott egy szép, sudár nőt, amint egy gyöngyörű, szőke kisfiúval a karján egy fűzfa leveleivel játszottak az ágak között bújócskázó, zöld fényben. Olyan látvány volt, hogy elakadt a lélegzete. Ezt nem mondom el senkinek, nem festem le, legyen ez az én titkom, gondolta magában az asszony, és zsebébe csúsztatta a látványt. Másnap reggel, szokásos sétájakor, felpillantott egy házra, és az egyik ablakban egy meztelen nő éppen akkor húzta el a sötétítőt, húzta oda a függönyt. A két lebbenés közötti tejfehér villanást is eltette, ezt is megtartotta magának. Már két titok lapult a zsebében. Délután egy férfit látott, amint ült egy padon, újsággal a kezében, úgy tett, mintha olvasna, fontoskodó arcot vágott, de látszott a szemén, gondolatai valami kis pajzánságon mulatnak. Ezt is zsebrevágom, ez is maradjon az én titkom, kuncogott magában. Aztán este egy fáradtka öreget sétáltató ősz kutyát látott, amint caplatott gazdája előtt, igazítva számára az utat. Mivel zsebei már telve voltak titkokkal, ezt a titkot hazáig szorongatta a markában. Otthon aztán felment a padlásra és egy régi, rozsdás pántú ládába elrejtette összes összegyűjtött titkát. Minél több titok gyűlt össze a ládában, az asszony annál hallgatagabb lett. És egyre többen keresték a csendes, titokzatos nő társaságát, azt a kevés képet, amit festett pedig kapkodták, mint a friss cipót.
Csakhogy a szótlanság egyre nőtt, a képek pedig igencsak megritkultak. Lassan már azok is kezdtek elmaradozni, akik pedig szívesen ültek szótlanul az asszony társaságában akár órák hosszat. De nem csak a festőnő képei és szavai fogyatkoztak meg, hanem ő maga is. Már alig evett valamit, csak gyűjtötte, eszeveszetten gyűjtötte titkait. Teste egyre soványabb, majd egyre kisebb lett. Amikor pedig teljesen elfogyott, már régen nem emlékezett rá senki. Távoli országokban még drágán árverezték képeit, de mindenkit csak a pénz meg a műtárgy érdekelt, az, hogy ki, hol festette azokat, már teljesen mellékessé vált.
A házba aztán sokgyerekes család költözött. S a gyerekek első dolga volt felkutatni a ház izgalmas zugait, a pincét, kamrát, a padlást. A padláson rögtön szemet szúrt nekik a régi láda. Teteje csikorogva tiltakozott a beavatkozás ellen. A láda üresnek látszott, a gyerekek már-már elkeseredtek a csalódástól, amikor egyikük észrevette, hogy homályos mélyén egy vastag könyv lapul. Hát egy képeskönyv volt az, olyan szép, tiszta képekkel, hogy a gyerekek még pillogtatni is elfelejtettek. Az egyik egy barna, sudár nőt ábrázolt, amint egy gyöngyörű, szőke kisfiúval a karján egy fűzfa leveleivel játszanak az ágak között bújócskázó, zöld fényben. A másik oldalon, a reggeli ragyogásban, két függöny közt felvillanó meztelen nő állt egy ablakban. Minden oldalról másik kép szólt a gyerekekhez. És a gyerekek válaszoltak nekik. Ez lett a kedvenc könyvük, és, ahányszor csak tehették, összeültek a padláson, a láda köré, hogy újabb és újabb történeteket találjanak ki a képekhez. Soha nem látott még ilyen vidámságot, ilyen társaságot a padlás, de még a Titkok Ládája sem.
(Bak Sára rajzai)

4 megjegyzés:

  1. Már nem küldhető megjegyzés?

    VálaszTörlés
  2. Szép mese, talán most ezt tetszik a leginkább, bár mindhárom meséd táplált valamivel. Köszönöm, kedves mesemondó Edó!

    Itt az szomorit el mégis , hogy úgy tünik egyik extrémből a másikba esik a főhős. Hozzám pedig közelebb áll a Tao középútja. Meg is örizni a képeket, ki is mondani, le is festeni őket azután, miután elültettük a "szivünk alá"... Gyermekként sokszor, és felnőttként is párszor tapasztaltam, mit jelent nem azonnal kimondani, amit meglátsz... Persze van , hogy valaki akkora jelenlétet fejleszt ki a kimondásban, hogy az azonnali válaszok táplálni is tudnak..., és van aki kimondva érleli a dolgokat...és van aki szétesik, ha kimondja..., megfesti, képbe alkotja...Ezért én egy megoldást sem kárhoztatok, csak az zavar, ami kint vagy bent rombol adott helyzetben...
    Az elfelejtettségnek már szinte mitosza van van a mi kulturánkban. Szinte értékmérő lett, pedig..., ez is egy extém helyzet...
    "A gyémántból jó meleg dalok születnek, ha elültetjük a szivünk alá"...
    Részvétet éreztem a festőnő iránt, mert nem osztotta már meg amit meglátott közvetlenül...,pedig már meg is tudta tartani egy kicsit a képeket... És szép képeket érlelt a titkok ládájában. Ezek a megtartott képek, megélések lelki szellemi energiákat érlelnek, és jó megosztani, ami abból születik...
    Én a képgyüjtés egy csapdáját fogalmaztam meg nemrég egy mesében....Itt élnek a képek, de szeretném,ha ettől emberibben élhetne, és nem emiatt vékonyodna el az ember, aki megalkotta őket.
    Elvékonyodunk úgy is!

    Szeretettel: Iq

    VálaszTörlés
  3. ez a mese egy rémülettel és áhával kevert felkiáltásból született, amikor nyakoncsíptem egyik kisértésem, amint a festőművésznő képében mászott be éppen az ablakon.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon szép mese!

    VálaszTörlés