2011. május 24., kedd

Márkusnak a három mohó monyóról

Volt egyszer három mohó monyó. Ezek a mohó monyók jó barátok voltak, egész nap együtt hancúroztak egy lepedőnyi tisztáson. Mivel igencsak aprócska lények voltak, akkorák csak, mint a körmöd feketéje - na jó, talán mint a körmöd feketéje gyurmázás után, - azt hitték, a lepedőnyi tisztás a világ.

Szerették is nagyon ezt a tisztásvilágot. Egész nap csak csúzdáztak a fűszálakon, lovagoltak a csigákon, birkóztak egy-egy eltévedt hangyával s eszükbe se jutott se reggeli, se ebéd. De bezzeg estére olyan éhesek lettek, hogy a szemük kotyogott. Nagy mohón felfaltak maguk körül minden ehetőt s azzal elaludtak ott, ahol éppen érték. Ez így ment minden nap, egészen addig, amíg egy harmatos reggel az egyik monyó el nem kezdett nyafogni.
- Unom már, hogy minden reggel csurom víz lesz bajszom, körmöm, talpam. Ha nektek úgy tetszik, üljetek itt s várjátok, míg holnap reggel ismét rátok szitál a harmat. De nekem elegem lett, most azonnal elindulok s keresek egy házat, jelentette ki határozottan, s azzal hátat fordított barátainak és elindult.
- Házat?! - kiáltotta egyszerre a másik két monyó. De iszkiriltek is a bajszos monyó után, nehogy elszalasszák azt a házat.
Éppen csak nekilendültek, már le is kellett fékezniük, mert a bajszos monyó éppen egy szép csiperkegombát nézegetett.
- Ez lesz az, mutatott rá a gombára. - Kivágunk belőle egy darabot, igy a belsejében lyuk lesz, az lesz a mi szobánk. A kivágott részből pedig faragunk magunknak széket, ágyat, asztalt.
Nosza, hozzá is láttak, dehogy játszottak, dehogy csúzdásztak. Az egész napjuk bútorfaragással telt. Lett is estére olyan szép lakásuk, hogy bármelyik úri monyó megirigyelhette volna. Egyetlen bökkenő volt csak. Nem volt, amit enniük.
- Hm, ez az én székem kicsit ferde, sandított a bajszos monyó a kisszékre, amin éppen ült. - Azt hiszem, a hasamban nem fog észrevevődni ez a ferdeség. Azzal szép lassan elkezdte eszegetni, előbb a lábakat, aztán a támláját.
A másik két monyó se volt rest, hanem bizony éhes, és, ráadásul, mohó. Be is lakmározták pillanatok alatt az egész csinos kis gombaházat. És ismét csak ott aludtak, ahol érték.

Másnap reggel így szól a göndörödő szempillájú monyó:
- Unom már, hogy mindig zöld vagyok ettől a sok fűtől, - ugyanis olyan volt, mint a kaméleon, - valami változatosságra vágyom. Miért ne lehetnék például rózsaszín. Mélyrózsaszín, mint egy eredeti hercegkisasszony.
- Azért, mert te monyó vagy, és nem hercegkisasszony, torkolta le a bajszos monyó.
- És nem eredeti vagy, hanem erdei, kommentált a harmadik monyó.
- Engem ez mind nem érdekel, megyek, és keresek magamnak egy virulóbb világot, szólt oda nekik a göndörödő szempillájú, de már csak félvállról, mert a másik fele a vállának már törte magának az utat egy málnabokor felé.
Persze hogy a többiek is követték, hiszen ők is kíváncsiak voltak arra, hogyan is néz ki egy eredeti hercegkisasszony.
- Itt van, ez az, kiáltott fel a göndörödő szempillájú monyó egy szép, nagy, érett málnaszem láttán.
Együttes erővel leszakították a málnaszemet s nagy nehezen levitték a földre. Ott, ahol a szára volt, kis lyuk tátongott, be is másztak rögtön, s hát, láss csodát, a göndörödő szempillájú monyó olyan szép málnarózsaszínű lett, mint egy eredeti hercegkisasszony. Csak ültek egész nap a málnában és gyöngyörködtek a kuckójuk falán átsütő napfényben, szívták magukba az édes illatot. De estére három korgó gyomor zavarta meg ezt a finomságos málnázást.
- Én megkóstolok egy gömböcskét ennek a málnának a falából, szólt a göndörödő szempillájú, - csak hogy lássam, tényleg olyan finom-e, mint amilyen szép.
Gondolhatjátok, hogy mi következett. Bizony a málna is a gomba sorsára jutott, és ismét csak ott aludt a három mohó monyó, ahol érte.

A következő reggelen, amire a bajszos monyó és a göndörödő szempillájú monyó felébredtek, a harmadik monyó, akinek szivárványszínű volt a szeme, egy pitypangernyővel az ölében ült előttük.
- Most, hogy már felfedeztük a gombát, és meg is ettük, felfedeztük a málnát, és azt is megettük, kezd az a gyanúm támadni, hogy a világ nem fenékig fűcsúzda és csigabiga és harcos hangya, magyarázott a szivárványszemű. - Arra gondoltam, miért ne nézhetnénk szét. Ha kedvetek van velem tartani, akkor kapaszkodjatok ti is ebbe a pitybangszálba, úgy érzem, éppen ébred a reggeli szellő is.

Bele is kapaszkodott a három monyó a pitypangernyőbe, a szél pedig élvezte a játékot, vitte, röpítette őket szédítő magasba, olyan magasba, hogy a monyók láthatták a lepedőnyi tisztást fehér foltocskává válni, aztán a rengeteg erdőt fekete foltocskává zsugorodni, aztán a borsoszemnyi földgolyót, és, mit gondoltok, hová vitte őket ez a vicces szél? Hát a vacsoracsillagra.
S mivel a vacsoracsillagon mindig van vacsora, többé nem lett szállásgondja a három mohó monyónak. Ma is ott laknak, s minden áldott este másik vacsorájukban alszanak.

(Márkusnak egy kis mesevázat rögtönöztem ma este, de, amire elaludt, teste is nőtt a meseváznak :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése