2011. május 19., csütörtök

egyik legszebb legyőzetéséről

Tegnap este, miután a Háromszék Táncegyüttes s Novák Ferenc "Tata" teljesen lenyűgöztek, felelevendett bennem egyik legszebb táncélményem.

Szorgalmasan jártam táncházba. Maroknyi magyar, akik nagyon szerettük összetáncolni magunkat jó magyarosan, fogdosósan, ölelős-pörgetős csújjogatósan. Jól esett péntek esténként ilyen elevenen zárni a finn hétköznapok langyosságát.

Aztán Veres Zoli úgy döntött, kezd valamit ezzel a sok botlábbal, ha már annyi lelkesedéssel idétlenkedik a többség. És elhívta Both Zsuzsát és Jocót, hogy egy kicsit ruganyosítsa már meg.

Egy hétig minden este találkoztunk, apró lépésekben tanultunk, főleg egy táncot, hogy bár azt jól. A végén azonban vizsgázni kellett. Igen. Be kellett mutatni, hogy mit tanultunk. És engem Andrással raktak össze, azzal a férfival, akivel a legkevésbé szerettem táncolni. Úgy tűnt, ugrál, tép, erőszakos, soha nem sikerült egy normálisat táncolnunk együtt. Úgy éreztem, csak magára figyel, csak arra, hogy az ő lépése jöjjön ki. Nem is élvezi, amit csinál, csak számol fejben, programozza be az agyába a táncot, tervez, teljesít.

Katasztrófa, gondoltam. És dühös voltam Zsuzsáékra, hogy így kibabráltak velem, és az egész világra, természetesen. De nem volt apelláta. Gyakorolni kellett, másnap be kellett mutatni.

Szegény András számára én pont akkora katasztrófa lehettem, mint ő számomra. Ha nem még nagyobb. Mit is kezdjen egy kevély, beképzelt fehérnéppel, aki úgy táncol, mintha tudna, de igazából nem. Akinek nincs türelme kivárni, amíg a férfi, hanem mindig belerohan a lépésekbe s keményen kell tartani, hogy ne ő vezesse a táncot.

Vakartuk a fejünket, méricskéltük egymást. Aztán belevágtunk. És a nagy rángatások, tépászások, makacskodások lassan leálltak. Lassan, nagyon lassan tanultuk egymást. Sokszor álltunk, figyeltünk. Egymásra, magunkra. Kivártunk. Kivártuk azt, amíg beérjük egymást. És, ha elrontottuk, a legegyszerűbb lépéseknél kezdtük újra az egészet, az alapoknál, a kezdeteknél. András talán azt tanulta akkor tőlem, hogy nem olyan nagy baj, ha elrontjuk a lépést, attól még nagyon lehet élvezni a táncot, még az elrontott lépést is. Ha mást nem, lehet rajta kacagni. Én pedig tanultam a szerepet, az asszonyit. Nem azt nézni, hogy ilyen férfival mit kezdjek, hanem azt, hogy mégiscsak ő a férfi, és én vagyok a nő. Ha tetszik ez nekem, ha nem. És vannak még rendek, ahol ezen nem lehet változtatni, ilyen a magyar páros tánc is. A ferfi adja a tánc gerincét, a nő testet sirül köré, a férfié a tartás, amire a nő bőséget varázsol. De, érdekes módon, amikor a férfi cifrázza a párosban, a nő nyújt támaszt neki.

És akkor, ebből a látszólag lehetetlen helyzetből, párosításból, megszületett a táncunk. Jártuk, léptük, roptuk, sirültünk, dobogtattunk, beleÉltük magunkat, együtt voltunk. És ezzel az egymásrahangolódással, ami a tánc lényege volt (mert, meggyőződésem, nem lett az egy profi tánc a végére sem), mindenkinek meglepetést okoztunk. Legfőképpen pedig saját magunknak.

Mert lehet, hogy Novák Ferencnek a mérai néni azt mondta, az a legjobb táncos, aki a legszebben csipkézi a lábával a levegőt, de nekünk akkor és ott az volt a legcsudálatosabb, hogy a nagy feladatban sikerült egy kicsit kicsipkézni különünkben a közöst.

2 megjegyzés:

  1. a tánc [a játék, a szeretkezés – lényegüket tekintve mind ugyanaz]
    mindent megmutat
    nem lehet benne sehova bújni
    állsz csupaszon akárhány szoknyában

    VálaszTörlés
  2. állsz csupaszon akárhány szoknyában :) ez jó :) szedem is elő az akárhány szoknyámat rendre :)

    VálaszTörlés