2011. május 1., vasárnap

Edó mesél a Szerelemről

(Máté Angi szellemében, Sütő Zsolt láthatatlan képeivel, nekik ajánlva)

Volt egyszer egy Szerelem. Ez a Szerelem hatalmas volt, szinte akkora, mint a világ. De azért csak szinte. Így aztán kedvére szerethette a világot. Hol a végét a világnak, hol a világok világát, néha mind a négy sarkát, de olyan is volt, hogy felkapaszkodott a tetejére s azt szerette. Nyughatatlan volt ez a Szerelem, fiatal volt és lobogó. Ebben a nagy lobogásban egyszer úgy izgett, hogy mozgásában megpillanott egy távoli, kicsike fényt. Attól fogva nem volt nyugodalma, nyakába vette a világot s meg sem állott, amíg a fény forrásához nem ért.

Hát ott állott egy Napfejű, akinek gyémántból volt a szíve. Ott állott, s miközben a napsugarak szinte már virgoncan ragyogtak ki a fejéből, ő telet és csendet és havat és halált álmodott. Leült ez a lobogó, fiatal Szerelem a Napfejű elé és csak tátotta a száját, mert ő még ilyet nem látott ezen az égadta világon. Hát amint ott tátotta a száját, gurulni kezdett belőle kifelé a sok kacagás, a nagy hancúrozás, fényes térdek és vállak, ékes szeretés. Kigurult az egész világ, amit ő eddig összeszeretett, tiritarka rongyszőnyeg lett belőle, kinyújtózott a Napfejű lába elé. Ekkor a Napfejű ránézett Szerelemre s azt mondta neki, "hogy neked milyen ragyogó szemed van, te Szerelem". Szerelem fel nem foghatta, hogy abban a nagy ragyogásban, amiben a Napfejű áll, hogyan lehet észrevenni az ő szemében a fényt, de sokat nem bíbelődött a gondolatokkal, mert, amire bíbelődhetett volna, már benne ült egy nagy dobogás kellős közepében. Lüktettette, ragyogtatta, szépítette a nagy dobbancs, de épp amikor már úgy érezte, hogy mindjárt túlnő a világon s kezdett berezelni, hogy akkor most mi is lesz, egyszeriben csak mintha visszhangozni kezdett volna a dobogás. Szerelem kinyitotta minden fülét, szemét és köldökét, s hát a hasából jött a visszhang.

Ami aztán egyre erősödőtt, míg egyszercsak kigurított egy kicsi Napfejűt. Szerelem csak nézte ezt a nagy csodát, mert ő ilyet se látott még világéletében, Napból volt a feje, Szerelemből volt a szíve. Csak úgy lüktetett, ragyogott, dobogott az a kicsi szívecske s Szerelem arra gondolt, talán most már a világ se világtalan többé. S ahogy ezt kigondolta, átváltozott. Szerelemnek kinőtt az anyaszíve is.

2 megjegyzés: