2011. május 30., hétfő

az öt lánytestvérről, akik elindultak megkeresni a boldogságot

A világ közepe táján, egy kicsi faluban élt öt árva leányka. Szegények is voltak, árvák is, de attól még olyan sokat nem búslakodtak, mint ahogy az emberek elvárták volna tőlük. Mivel ötükből legalább egyiküknek mindig jó volt a kedve, s sikerült megnevettetnie a többieket.

Ám egy tavaszi napon, amikor az ember vérét megguruzsmázzák a tavaszi szelek s a nyughatatlanság még a legjámborabb helyhezkötött életét is képes fenekestől felfordítani, nos, egy ilyen napon a legkisebbik leány bejelentette a nővéreinek, hogy ő bizony addig megy, amíg rá nem akad a boldogságra. Mert neki elege van ebből a sanyarú, árva sorsból. És kész.

Addig tette-vette, pakolta a holmiját, hogy egyszer csak öt kicsi batyu állott a küszöbön. Elindult az öt leány, mentek megkeresni a boldogságukat. Ahogy így mendegéltek, egy városon haladtak keresztül, ahol éppen vásár volt. Az egyik sarkon könyveket árultak. Oda is ragadt a legnagyobbik az egyik könyvhöz. Egy darabig nógatták a húgai, de hiába. Így hát otthagyták a nővérüket s folytatták útjukat, hiszen a boldogság várta őket valahol.

De, ahogy mentek, egy tanya mellett vezetett el az útjuk, ahol három kicsi szőrmók kutya hanzúrozta egymást gomolyába. Nosza, a negyedik nővér is összecsombolyodott s beállt a puhaságok mellé gomolyának. Hiába hívták a húgai, se nem látott, se nem hallott. Így hát továbbindultak, most már csak hárman, mert hát a boldogság megtalálása mégiscsak fontosabb holmi butuska kis kutyakölyköknél.

Útjuk egy napsütötte, bódítóan illatozó tisztáson vezetett tovább. De ez már a harmadik nővérnek volt túl sok, önfeledten belevetette magát a tiritarka virágtengerbe s csak nézte, tágította szemével az eget. Egyetlen szó se jutott többé el hozzá, únszolhatták a nővérei, amennyire csak bírták.

Most már csak ketten folytatták útjukat, ami egy folyón keresztül vezetett. Levetették ruháikat, összegöngyölték, és, magasan a fejük fölött tartva, tekintetüket a folyóra szegezve figyeltek lépéseikre az erős sodrásban. Ebben a nagy igyekezetben a második lány bele is sétált egy fiatal halász karjaiba, s ha már belesétált, hát ott is maradt. Ezzel el is múlott minden más igyekezete. Csalogathatta már a legkisebbik, nővére se nem látott, se nem hallott.

Ha nem, hát nem, gondolta magában, és eltökélten folytatta útját. Ha kell, a világ végére is elmegyek a boldogságért, aztán majd irigykedhetnek rám a nővéreim. Úgy kell nekik, ha ilyen kevés bennük a kitartás. Bezzeg bennem...

És ment, és ment, és mendegélt. Előbb ruganyosan, akár a zergék, erdőkön, hegyeken átal. Aztán már kissé lankadtabban, kopár, beláthatatlan fennsíkokon, kihalt, aszott, szomjanhalt sziklák között, tátongó szakadékok mélyén, kongó egyedül baktatott.

Végül egy hatalmas fához ért. Először azt hitte, erdő, olyan terebélyes volt, de, ahogy közelebb ért, csodálkozva látta, egyetlen, hatalmas törzsű, koronájával szinte az eget súroló fát lát. Miután felmérte a magasságát, úgy döntött, inkább megkerüli a fát, mint átmászik rajta. Ám, amikor sikerült végre a törzs egyik oldalának a végébe érnie és benéznie mögé, a rémülettől minden porcikája görcsbe rándult. A fa mögött ugyanis nem látott semmit. Se sötétség nem volt ott, se fény, se árnyék, se szürkület. A semmit látta, mindenestől. Leroskadt a leány a fa tövébe és keservesen zokogni kezdett. Ekkor a fa egy ága gyengéden átölelte. És megszólalt a fa:
- Ez itt a világ vége, leány. Azt mondtad, ha kell, elmész a világ végére is, de nem adod fel a boldogságod keresését. Hát most itt vagy. Megérkeztél, nyekeregte a fa száraz, göthös hangon. Nem lehet könnyű a semmi és a minden határán őrködni, egyszál egyedül, még az is csoda, hogy a sok hallgatás után egyáltalán meg tudott szólalni.
- Ki vagy te? kérdezte a leány, - honnan tudod, hogy miket beszéltem?
- Mindenkiről tudok, aki elindul felém, krákogta a terebélyes. - Szerencsére kevesen érnek is el ide.
- Miért szerencsére? - kérdezte, most már egyre rémültebben, a legkisebbik leány.
- Azért, mert én vagyok a reménytelenség fája. Mindenki, aki úgy indul útjára, hogy azt mondja, ha kell, elmegyek érte a világ végére is, valami hatalmas tervvel, vággyal indul el. De én már előre szomorú vagyok, mert tudom, hogy a világ végén a semmi van. Nem sziporkázik itt senkinek semmilyen csoda, nem vár itt senkit semmi, vagyis itt mindenki csak a semmit találja. Ha nem találja meg útközben azt, amit keres, tiszta hiába jön el idáig, mert itt aztán biztos nincs. Mert itt egyedül én állok, az utolsó a létezőkből, a reménytelenség fája. Mert, amikor az emberek meglátják, hová jutottak, hogy mi a fáradságos útjuk vége, leroskadnak törzsemhez és feladják a reményt. S mivel tovább menni már nem lehet, reménytelenségben élni pedig lehetetlen, lassan, csendesen felszívódnak ezek a vándorok, felszívom őket a gyökereimmel, s minden útja végére ért vándorból kinő egy új hajtás.

- Soha senki nem indult vissza? - kérdezte a leány, de már érezte, hogy egyre nehezebb lesz karja, lába, szemhéja, és legszívesebben örökre megpihenne.
-Nagyon kevesen, tízezer évben talán egynek van ereje és bátorsága nekivágni a visszaútnak. Gondold meg jól, élni akarsz, még akkor is, ha az örök reménytelenség jege fagyaszt tehetetlenné, ha többé már soha nem látod értelmét semminek se?

A leány gondolkozni próbált, de már az is nagy erőfeszítésébe került, mert minek. Nem találtam meg a boldogságot, gondolta, lehet, hogy már a nővéreimet sem találnám meg, ha vissza is érnék. De azért mégiscsak jó lenne megtudni, ők miért nem jöttek velem. Még akkor is, ha lehet, soha nem találom meg őket és soha nem tudom meg, miért maradoztak el mellőlem útközben.

- Igen, válaszolta végül. - Vissza akarok indulni, még akkor is, ha soha nem érek haza.
- Rendben van, recsegte a fa, de rettenetes, szaggató kínokra számíts, mert úgy fogsz vágyakozni, hogy többé már nem nem lesz ott a remény életadó ereje. Nesze, itt van egy hüvely, benne egy mag. Ha már nem bírod tovább, csak nyeld le ezt a magot és rögtön itt teremsz.

A leány elindult visszafele. Vissza a szakadékok éles torkába, át a kietlen fennsíkokon és rengeteg erdőkön. Közben állandó rettenet markolta tüdejét, szívét, agyát, gyomrát, míg végül, egy folyó partján összeroskadt a kimerültségtől. Arra ébredt, hogy sok apró kéz simogatja, locsolgatja az arcát. Aztán valaki gyöngéden átölelte. A nővére volt az, aki beigyekezett a halász karjaiba. Ápolgatta, gyógyítgatta húgát, aki, mihelyt kissé megerősödött, megkérdezte tőle:
- Mondd, te megtaláltad a boldogságot?
- Hát, nem is tudom, mosolygott a második nővér. - Két szoptatás között nemigen van idő ilyesmiket keresgetni, mert ilyenkor általában a pelenka az, amit keresünk, vagy valamelyik gyermek. Tudod, állandóan elcsavarognak. Most is a folyónál kószáltak, amikor rád találtak.
A legkisebbik leány vágyakozva nézte azt az elevenséget, amellyel a halászcsalád körülvette őt, de, minél nagyobb volt vágyakozása, annál nagyobbá nőtt benne a szomorúság is, hogy neki már soha nem lehet része ebben.

Amikor már nem bírta tovább az érces lélegzeteket, tovább indult, most már, nővére útmutatása segítségével, a harmadik nővéréhez, aki a tisztáson maradt. Apró házikó állott a tisztás szélén, a ház tornácán emberek gyülekeztek.
- Még egy beteg, kiáltották be a házba, amikor megpillantották a leányt. Erre kilépett a harmadik leány. Hajában virágkoszorú, ruhája virágokból szőve, kezében gőzölgő teáskancsó. Amint meglátta kishúgát, odarohant hozzá. - Vártalak, gyere. Tudtam, hogy visszajössz. És összegyűjtöttem neked a virágok nektárját, hogy megkínálhassalak vele.
A harmadik leány a virágoknál lakott, ismerte minden titkukat, azt is tudta, melyik virágnak, milyen a sóhajtása. És jöttek hozzá a betegek, akik hittek abban, hogy a leány és a virágok meg tudják gyógyítani őket.
És itta a legkisebbik leány is a nektárokat, a napfényben gőzölgő teákat, de csak nőtt benne a reménytelenség, tudta, őt már senki meg nem gyógyíthatja. Ezért aztán egy reggelen elbúcsúzott harmadik nővérétől, és elindult a második felé.

A második nővére egy hatalmas farmon lakott, nagy gazdasága volt, állatokat tartott, ide jártak a városból a vidéki életre vágyók.
Amikor a második nővér meglátta roskatag húgát, így szólt: - Gyere, bevonlak a munkába, meglásd, nem lesz időd szomorkodni. És micsoda öröm rendezni az állatokat, főleg a kicsiket, mindegyik olyan kis bóka, ugrabugra haplóca.
De a legkisebbik semmit nem bírt véghezvinni. Bármibe fogott bele, előre tudta, úgysem fog sikerülni. A rábízott állatok lefogytak, szomjaztak, a kertrészét benőtte a gaz. S mivel nem akart senki terhére lenni, tovább indult, elment a városon lakó nővéréhez.

A legidősebb nővérnek könyvkereskedése volt. Régi könyveket is lehetett nála kapni, mert szerette összegyűjteni mindazt, amiről úgy gondolta, hozzák magukkal a bölcsességnapnak egy sugarát. - Gyere, fogta karon a legidősebb a legkisebbet. Összegyűjtöttem a világ legbölcsebb gondolatait tartalmazó könyveket, itt biztosan találsz útmutatást arra, hogy merre is indulj tovább, mit kezdj az életeddel.
A legkisebbik beleegyezett, de tudta, számára már nincs járható út, hiszen ő már megjárta a járhatatlan. Minél több könyvet olvasott, annál inkább megbizonyosodott erről, és annál inkább fonnyasztotta a bánat.

Egy nap, amint ott ült egyedül a könyvesboltban, elővette a fától kapott hüvelyt. Nincs értelme az életemnek, nincs értelme így élnem, mert ez így nem élet, kesergett magában. Kár volt visszajönnöm. Bár, most már látom, nővéreim miért maradoztak el mellőlem, ez számomra nem vigasz. Az én életem valahol elveszett, valahol szétszóródott a kopár sziklák között, szakadéktorkok mélyében. Nincs más hátra, vissza kell mennem a reménytelenség fájához.

Ekkor egy vénséges öregasszony lépett be a boltba, akinek mintha üvegből lett volna még a csontja is. Áttetsző volt és törékeny.
- Milyen könyvet szeretne? - kérdezte a leány, és a reménytelenség fájának megpillantása óta először érezte azt, hogy csodálkozik.
- Olyat, amelyikből megtudom, engem miért felejtettek ki, felelte az öregesszony. Már régen meg kellett volna halnom, de valami gubanc történhetett az égi számításokban, mert engem itt felejtettek. Egy darabig reménykedtem, hogy hátha mégiscsak utánam jönnek, de nem. Élnem kell, mert nem tudok meghalni. Azt hiszem, véletlenül kitöröltek mind az élők, mind a holtak listájáról. Ha valamelyiken rajta lennék, akkor eddig már csak történt volna valami. De nagyon régóta nem történik már velem semmi. Már nincsenek vágyaim, céljaim, álmaim. Ezen az eggyen kívül, persze, mosolyogta el magát az öregasszony, hogy meg szeretnék már halni.

A legkisebbik leány ránézett a kezében levő hüvelyre. Áttetszett rajta a pici mag. Megváltásának magja. Amely egy pillanat alatt megszabadíthatja minden szenvedéstől, kíntól, az élettelen, értelmetlen élet nyűgétől.
- Tessék, nyújtotta át a magot, ha át akarsz kelni oda, ahol a helyed, csak kapd be ezt a magot.

Az öregasszony megköszönte a szívességet, kibontotta a hüvelyt, ujjai közé csippentette a pici magot és bekapta. Ebben a pillanatban el is tűnt, mintha soha ott sem járt volna. De a helyén valami halványzölden fénylett. Egy magocska volt, csak egy kicsivel nagyobb, mint ami a hüvelyben volt.

A leány kíváncsian vette tenyerébe. Egy darabig nézegette, aztán gondolt egyet, és elültette egy cserépbe.

Ma reggel a kis növény kihajtott, megjelentek a vékonyka száron az első levelek.

14 megjegyzés:

  1. Te Edo, Te milyen lélekmelegítő történetet írtál ki a szívedből.................................. Azért a kedvenc részem az volt, mikor a második leány besétál a halász karjaiba.... Én az Élet karjaiba kéne, hogy besétáljak már... BB

    VálaszTörlés
  2. hát sétálj bele. azt hiszed, a víz nem volt hideg, és félelmetes és erős sodrású? de azért belement :) belemegyünk, nem azért, hogy valaki karjaiban kössünk ki, mert lehet, hogy van halász ott, de lehet, hogy nincs. hanem, mert nincs más választásunk :) talán.

    VálaszTörlés
  3. Csodas, lelmelengeto es elgondolkodtato volt, ki is nyomtatom magamnak, hogy egy szep napon Marcusnak is olvashassam majd. Koszonom! Goddard Zsuzsi

    VálaszTörlés
  4. Azért én a halásznak átkiabálnak, hogy várjon már ott és öleljen a karjaiba..... mert az olyan jó is lehet, beleolvadni egy férfi karjaiba és elmerülni benne, ...magunkba és omoljon ránk ami vár... Vagy ha nem, hát a vizet, a folyamot magamba fogadni, áramolni vele, hancúrozni a habokba. A tengernél ezt meg lehet tapasztalni... napfelkeltekor.... Bb

    VálaszTörlés
  5. Zsuzsi, neked is Marcusod van? :)
    Te BB, akkor majd kiülünk reggel a tengeri napfelkeltébe bele, de nem hableánynak, s kiabálunk a halászoknak, jóje :) s ha egy halasz nem is, de bar egy hal hatha kerül, az se baj, ha balna :)))
    Vera, merre vagy? latom, valahol duhongsz, hozzad ide magad hogy kacagtassuk meg azt a borzos fejedet :)

    VálaszTörlés
  6. En most mar kezdin. Bukiban duhongtem. Jovo heten kolozsvaron leszek, csak meg kukkantsak be vasarhelyre a htvegen.

    VálaszTörlés
  7. olyan szépen leírtad, hogy még a hideg is végigfutott a hátamon, nagyon lélekmelengetö ez a történet.

    VálaszTörlés
  8. Jó olvasni, ahogy ízes szavaink csűrődnek-csavarodnak, kócolódnak, összeakaszkodnak, mígnem messze repülő-, repítő meseszőnyeg lesz belőlük.

    Kívánom, hogy legyen mindíg erőd forgatni nyelvünket. És ha összebogzódna... hát kitöpjük

    refrénestől ajánlanék egy dalt:
    http://www.youtube.com/watch?v=gJZfe7A-3j4&feature=related

    -bbb-

    VálaszTörlés
  9. Jaj, csak most olvastalak megin. Tavaly egyik hajnalban láttak a fiúk delfint Horváto.-ban.. Bálnát nem.... Én meg a helyi idős halászokat... jó fejek voltak. Inkább áttérek a fbkos üzenetre. BB

    VálaszTörlés
  10. te BB, ha már egy halász nem akad, jó lesz nekem egy delfin is :)

    VálaszTörlés
  11. Tetszett :). jót nevettem a : " Mert neki elege van ebből a sanyarú, árva sorsból. És kész." - ezen az és készen :)))).

    VálaszTörlés
  12. kéne egy hajtás... asszem megkeresem azt a fát :))) a többi adja magát

    VálaszTörlés