2011. május 5., csütörtök

Anya mesél a monyókról (akik mindenfélék tudnak lenni, de leginkább érthetetlenül huncutok)

Nem tudom, milyenek a monyók. Mindig másak és mindig máshonnan bukkannak elő. Ma például egy gyönyörűséges, fehér monyólány üldögélt egy gyöngyvirágon és számolt.
- Szia. Mit számolsz? – kérdeztem.
- Az illatokat, felelte kedves hangján.
- Hogy hányféle illat van? – csodálkoztam.
- Nem, hogy hányféle illata van a gyöngyvirágnak, magyarázta türelmesen.
- Aha , mondtam én, de igazából nem értettem. – Én ezt nem értem , vallottam be kis idő múlva.
- Én sem - vonta meg csöppnyi vállát a monyólány, - de attól ez még így van.
Nem mertem firtatni. Nagyan határozott monyónak tűnt.
Egy másik találkozásom egy monyóval a lakásunkban történt. Ő a házimonyó. Azt mondja, mindig
is itt lakott. Néha mutatja meg magát, de mindig csak valamelyik testrészét. Ha csacsogni és kacagni támad kedve, a száját. Olyan is volt, hogy segített takarítani, akkor meg csak két kezecske tett-vett. Amikor friss virágot teszek a vázába, rögtön odadugja pisze orrát. A legritkábban a szemét mutatja meg. És van egy ünnapi megjelenése is, amikor egyszerre mutatja szemét, fülét, száját és szárnyát. Megkérdeztem tőle, miért fordul ez elő olyan ritkán.
- Mert az embereknek erre nincs idejük, felelte, és láttam rajta, bosszankodik.
- Mire nincs idejük? – kérdeztem kissé zavartan.
- Arra, hogy elmondják, megmutassák, mi a bajuk. Akkor meg minek mutassam nekik a
szemem, a fülem.
- Én...izé... én eddig azt hittem, az emberek azt szeretnék, hogy valaki végre hallgassa meg
őket, töprengtem hangosan, miközben egyre inkább összezavarodtak a gondolataim.
- Á, dehogy, felelte, s közben úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, érdemes-e rám
időt fecsérelni, vagy sem. Azt hiszem, elég nehézfejűnek tartott. De hát mégiscsak egy házban lakunk, gondolom ezért folytatta végül. – Arra már te is rájöttél, hogy a kisfiad akkor nyafog, amikor nem tudja, mi a baja. Ugye? – kérdezte, s közben jól rámmeresztette eleven szemét.
- Úgy, feleltem a szemeknek.
- Például, amikor álmos, enni kér, amikor szomjas, azt hiszi, fáradt, ha azt szeretné, hogy
ráfigyelj, rögtön megüti magát valahol, csakhogy babusgasd már meg, sorolta a házimonyó.
- E-hez tényleg így van, hebegtem.
- Nos, azt hiszed, hogy a gyerekek szülei ezzel másképp állnak? Hát nem. Pont olyanok, mint a
gyerekek. Nyafognak összevissza. Mert csak akkor tudják meg, igazából mit szeretnének, mi is a bajuk, ha erre időt szánnak. Nagyon sok időt. De az emberek inkább fecsegni, locsogni, nyafogni szeretnek. Az gyorsan megy. S kész. Csakhogy én ehhez nem adom a fülem. Ha csacsogni támad kedvem, akkor megmutatom a szám, s azzal otthagyott a házimonyó berepült a láthatalanba.
Lehet, még most is azon törném a fejem, amit a házimonyó mondott, ha az este be nem állít
hozzánk Rezső, egy borzos plüssmaci képében. Azt mondta, bejárta a fél világot, de most úgy döntött, kipróbálja, milyen az, amikor egy kicsit nem jön-megy, hanem egy helyben marad. Ha megtetszik neki nálunk, lehet, hozzánk költözik. Kisfiam is, én is, rögtön ráismertünk, egy újabb monyó. Mert nem úgy áll a szeme, mint egy rendes plüssmacinak. Hanem olyan monyósan.
- Látod, hogy néz? – kacagott rám kisfiam. – Ugye, milyen vicces?
- Látom, mosolyogtam rájuk, és tudtam, egyelőre biztos nem fog elköltözni tőlünk Rezső. Sőt
az a sanda gyanúm támadt, hogy valamiért kinéztek maguknak minket a monyók és még mindenféle furcsa alakban meg fognak jelenni az életünkben. És a te életedben is, biztos vagyok benne, csak figyelj, mert soha nem tudhatod, mikor, hol bukkan fel egy ilyen monyó.
Bak Sára rajzok

1 megjegyzés: