2011. május 30., hétfő

az öt lánytestvérről, akik elindultak megkeresni a boldogságot

A világ közepe táján, egy kicsi faluban élt öt árva leányka. Szegények is voltak, árvák is, de attól még olyan sokat nem búslakodtak, mint ahogy az emberek elvárták volna tőlük. Mivel ötükből legalább egyiküknek mindig jó volt a kedve, s sikerült megnevettetnie a többieket.

Ám egy tavaszi napon, amikor az ember vérét megguruzsmázzák a tavaszi szelek s a nyughatatlanság még a legjámborabb helyhezkötött életét is képes fenekestől felfordítani, nos, egy ilyen napon a legkisebbik leány bejelentette a nővéreinek, hogy ő bizony addig megy, amíg rá nem akad a boldogságra. Mert neki elege van ebből a sanyarú, árva sorsból. És kész.

Addig tette-vette, pakolta a holmiját, hogy egyszer csak öt kicsi batyu állott a küszöbön. Elindult az öt leány, mentek megkeresni a boldogságukat. Ahogy így mendegéltek, egy városon haladtak keresztül, ahol éppen vásár volt. Az egyik sarkon könyveket árultak. Oda is ragadt a legnagyobbik az egyik könyvhöz. Egy darabig nógatták a húgai, de hiába. Így hát otthagyták a nővérüket s folytatták útjukat, hiszen a boldogság várta őket valahol.

De, ahogy mentek, egy tanya mellett vezetett el az útjuk, ahol három kicsi szőrmók kutya hanzúrozta egymást gomolyába. Nosza, a negyedik nővér is összecsombolyodott s beállt a puhaságok mellé gomolyának. Hiába hívták a húgai, se nem látott, se nem hallott. Így hát továbbindultak, most már csak hárman, mert hát a boldogság megtalálása mégiscsak fontosabb holmi butuska kis kutyakölyköknél.

Útjuk egy napsütötte, bódítóan illatozó tisztáson vezetett tovább. De ez már a harmadik nővérnek volt túl sok, önfeledten belevetette magát a tiritarka virágtengerbe s csak nézte, tágította szemével az eget. Egyetlen szó se jutott többé el hozzá, únszolhatták a nővérei, amennyire csak bírták.

Most már csak ketten folytatták útjukat, ami egy folyón keresztül vezetett. Levetették ruháikat, összegöngyölték, és, magasan a fejük fölött tartva, tekintetüket a folyóra szegezve figyeltek lépéseikre az erős sodrásban. Ebben a nagy igyekezetben a második lány bele is sétált egy fiatal halász karjaiba, s ha már belesétált, hát ott is maradt. Ezzel el is múlott minden más igyekezete. Csalogathatta már a legkisebbik, nővére se nem látott, se nem hallott.

Ha nem, hát nem, gondolta magában, és eltökélten folytatta útját. Ha kell, a világ végére is elmegyek a boldogságért, aztán majd irigykedhetnek rám a nővéreim. Úgy kell nekik, ha ilyen kevés bennük a kitartás. Bezzeg bennem...

És ment, és ment, és mendegélt. Előbb ruganyosan, akár a zergék, erdőkön, hegyeken átal. Aztán már kissé lankadtabban, kopár, beláthatatlan fennsíkokon, kihalt, aszott, szomjanhalt sziklák között, tátongó szakadékok mélyén, kongó egyedül baktatott.

Végül egy hatalmas fához ért. Először azt hitte, erdő, olyan terebélyes volt, de, ahogy közelebb ért, csodálkozva látta, egyetlen, hatalmas törzsű, koronájával szinte az eget súroló fát lát. Miután felmérte a magasságát, úgy döntött, inkább megkerüli a fát, mint átmászik rajta. Ám, amikor sikerült végre a törzs egyik oldalának a végébe érnie és benéznie mögé, a rémülettől minden porcikája görcsbe rándult. A fa mögött ugyanis nem látott semmit. Se sötétség nem volt ott, se fény, se árnyék, se szürkület. A semmit látta, mindenestől. Leroskadt a leány a fa tövébe és keservesen zokogni kezdett. Ekkor a fa egy ága gyengéden átölelte. És megszólalt a fa:
- Ez itt a világ vége, leány. Azt mondtad, ha kell, elmész a világ végére is, de nem adod fel a boldogságod keresését. Hát most itt vagy. Megérkeztél, nyekeregte a fa száraz, göthös hangon. Nem lehet könnyű a semmi és a minden határán őrködni, egyszál egyedül, még az is csoda, hogy a sok hallgatás után egyáltalán meg tudott szólalni.
- Ki vagy te? kérdezte a leány, - honnan tudod, hogy miket beszéltem?
- Mindenkiről tudok, aki elindul felém, krákogta a terebélyes. - Szerencsére kevesen érnek is el ide.
- Miért szerencsére? - kérdezte, most már egyre rémültebben, a legkisebbik leány.
- Azért, mert én vagyok a reménytelenség fája. Mindenki, aki úgy indul útjára, hogy azt mondja, ha kell, elmegyek érte a világ végére is, valami hatalmas tervvel, vággyal indul el. De én már előre szomorú vagyok, mert tudom, hogy a világ végén a semmi van. Nem sziporkázik itt senkinek semmilyen csoda, nem vár itt senkit semmi, vagyis itt mindenki csak a semmit találja. Ha nem találja meg útközben azt, amit keres, tiszta hiába jön el idáig, mert itt aztán biztos nincs. Mert itt egyedül én állok, az utolsó a létezőkből, a reménytelenség fája. Mert, amikor az emberek meglátják, hová jutottak, hogy mi a fáradságos útjuk vége, leroskadnak törzsemhez és feladják a reményt. S mivel tovább menni már nem lehet, reménytelenségben élni pedig lehetetlen, lassan, csendesen felszívódnak ezek a vándorok, felszívom őket a gyökereimmel, s minden útja végére ért vándorból kinő egy új hajtás.

- Soha senki nem indult vissza? - kérdezte a leány, de már érezte, hogy egyre nehezebb lesz karja, lába, szemhéja, és legszívesebben örökre megpihenne.
-Nagyon kevesen, tízezer évben talán egynek van ereje és bátorsága nekivágni a visszaútnak. Gondold meg jól, élni akarsz, még akkor is, ha az örök reménytelenség jege fagyaszt tehetetlenné, ha többé már soha nem látod értelmét semminek se?

A leány gondolkozni próbált, de már az is nagy erőfeszítésébe került, mert minek. Nem találtam meg a boldogságot, gondolta, lehet, hogy már a nővéreimet sem találnám meg, ha vissza is érnék. De azért mégiscsak jó lenne megtudni, ők miért nem jöttek velem. Még akkor is, ha lehet, soha nem találom meg őket és soha nem tudom meg, miért maradoztak el mellőlem útközben.

- Igen, válaszolta végül. - Vissza akarok indulni, még akkor is, ha soha nem érek haza.
- Rendben van, recsegte a fa, de rettenetes, szaggató kínokra számíts, mert úgy fogsz vágyakozni, hogy többé már nem nem lesz ott a remény életadó ereje. Nesze, itt van egy hüvely, benne egy mag. Ha már nem bírod tovább, csak nyeld le ezt a magot és rögtön itt teremsz.

A leány elindult visszafele. Vissza a szakadékok éles torkába, át a kietlen fennsíkokon és rengeteg erdőkön. Közben állandó rettenet markolta tüdejét, szívét, agyát, gyomrát, míg végül, egy folyó partján összeroskadt a kimerültségtől. Arra ébredt, hogy sok apró kéz simogatja, locsolgatja az arcát. Aztán valaki gyöngéden átölelte. A nővére volt az, aki beigyekezett a halász karjaiba. Ápolgatta, gyógyítgatta húgát, aki, mihelyt kissé megerősödött, megkérdezte tőle:
- Mondd, te megtaláltad a boldogságot?
- Hát, nem is tudom, mosolygott a második nővér. - Két szoptatás között nemigen van idő ilyesmiket keresgetni, mert ilyenkor általában a pelenka az, amit keresünk, vagy valamelyik gyermek. Tudod, állandóan elcsavarognak. Most is a folyónál kószáltak, amikor rád találtak.
A legkisebbik leány vágyakozva nézte azt az elevenséget, amellyel a halászcsalád körülvette őt, de, minél nagyobb volt vágyakozása, annál nagyobbá nőtt benne a szomorúság is, hogy neki már soha nem lehet része ebben.

Amikor már nem bírta tovább az érces lélegzeteket, tovább indult, most már, nővére útmutatása segítségével, a harmadik nővéréhez, aki a tisztáson maradt. Apró házikó állott a tisztás szélén, a ház tornácán emberek gyülekeztek.
- Még egy beteg, kiáltották be a házba, amikor megpillantották a leányt. Erre kilépett a harmadik leány. Hajában virágkoszorú, ruhája virágokból szőve, kezében gőzölgő teáskancsó. Amint meglátta kishúgát, odarohant hozzá. - Vártalak, gyere. Tudtam, hogy visszajössz. És összegyűjtöttem neked a virágok nektárját, hogy megkínálhassalak vele.
A harmadik leány a virágoknál lakott, ismerte minden titkukat, azt is tudta, melyik virágnak, milyen a sóhajtása. És jöttek hozzá a betegek, akik hittek abban, hogy a leány és a virágok meg tudják gyógyítani őket.
És itta a legkisebbik leány is a nektárokat, a napfényben gőzölgő teákat, de csak nőtt benne a reménytelenség, tudta, őt már senki meg nem gyógyíthatja. Ezért aztán egy reggelen elbúcsúzott harmadik nővérétől, és elindult a második felé.

A második nővére egy hatalmas farmon lakott, nagy gazdasága volt, állatokat tartott, ide jártak a városból a vidéki életre vágyók.
Amikor a második nővér meglátta roskatag húgát, így szólt: - Gyere, bevonlak a munkába, meglásd, nem lesz időd szomorkodni. És micsoda öröm rendezni az állatokat, főleg a kicsiket, mindegyik olyan kis bóka, ugrabugra haplóca.
De a legkisebbik semmit nem bírt véghezvinni. Bármibe fogott bele, előre tudta, úgysem fog sikerülni. A rábízott állatok lefogytak, szomjaztak, a kertrészét benőtte a gaz. S mivel nem akart senki terhére lenni, tovább indult, elment a városon lakó nővéréhez.

A legidősebb nővérnek könyvkereskedése volt. Régi könyveket is lehetett nála kapni, mert szerette összegyűjteni mindazt, amiről úgy gondolta, hozzák magukkal a bölcsességnapnak egy sugarát. - Gyere, fogta karon a legidősebb a legkisebbet. Összegyűjtöttem a világ legbölcsebb gondolatait tartalmazó könyveket, itt biztosan találsz útmutatást arra, hogy merre is indulj tovább, mit kezdj az életeddel.
A legkisebbik beleegyezett, de tudta, számára már nincs járható út, hiszen ő már megjárta a járhatatlan. Minél több könyvet olvasott, annál inkább megbizonyosodott erről, és annál inkább fonnyasztotta a bánat.

Egy nap, amint ott ült egyedül a könyvesboltban, elővette a fától kapott hüvelyt. Nincs értelme az életemnek, nincs értelme így élnem, mert ez így nem élet, kesergett magában. Kár volt visszajönnöm. Bár, most már látom, nővéreim miért maradoztak el mellőlem, ez számomra nem vigasz. Az én életem valahol elveszett, valahol szétszóródott a kopár sziklák között, szakadéktorkok mélyében. Nincs más hátra, vissza kell mennem a reménytelenség fájához.

Ekkor egy vénséges öregasszony lépett be a boltba, akinek mintha üvegből lett volna még a csontja is. Áttetsző volt és törékeny.
- Milyen könyvet szeretne? - kérdezte a leány, és a reménytelenség fájának megpillantása óta először érezte azt, hogy csodálkozik.
- Olyat, amelyikből megtudom, engem miért felejtettek ki, felelte az öregesszony. Már régen meg kellett volna halnom, de valami gubanc történhetett az égi számításokban, mert engem itt felejtettek. Egy darabig reménykedtem, hogy hátha mégiscsak utánam jönnek, de nem. Élnem kell, mert nem tudok meghalni. Azt hiszem, véletlenül kitöröltek mind az élők, mind a holtak listájáról. Ha valamelyiken rajta lennék, akkor eddig már csak történt volna valami. De nagyon régóta nem történik már velem semmi. Már nincsenek vágyaim, céljaim, álmaim. Ezen az eggyen kívül, persze, mosolyogta el magát az öregasszony, hogy meg szeretnék már halni.

A legkisebbik leány ránézett a kezében levő hüvelyre. Áttetszett rajta a pici mag. Megváltásának magja. Amely egy pillanat alatt megszabadíthatja minden szenvedéstől, kíntól, az élettelen, értelmetlen élet nyűgétől.
- Tessék, nyújtotta át a magot, ha át akarsz kelni oda, ahol a helyed, csak kapd be ezt a magot.

Az öregasszony megköszönte a szívességet, kibontotta a hüvelyt, ujjai közé csippentette a pici magot és bekapta. Ebben a pillanatban el is tűnt, mintha soha ott sem járt volna. De a helyén valami halványzölden fénylett. Egy magocska volt, csak egy kicsivel nagyobb, mint ami a hüvelyben volt.

A leány kíváncsian vette tenyerébe. Egy darabig nézegette, aztán gondolt egyet, és elültette egy cserépbe.

Ma reggel a kis növény kihajtott, megjelentek a vékonyka száron az első levelek.

2011. május 26., csütörtök

az estéről, aki puhába bújt

az első meséiről

Nagy meglepetés ért. Ahogy a régi dolgaim között kajtatok, szembe jön velem az első leírt mesém. Amit finnül írtam. Valamikor 2001-2002 telén. Ezt ide bemásolom.

Az első mesét Jeanynak rögtönöztem, kisiskolások lehettünk, vagy talán még óvodások. Beültünk a szomszéd kertjébe ibolyát lopni és ott mondtam neki egy mesét, amin ő gurgulázva és gurulva kacagott :))

Armas ja punainen hattu

Eräänä yönä pieni Armas näki ihmeellisen unen: Hyvä keiju sanoi hänelle, että jos hän on keskiyöllä kolmen kultapensaan edessä, hänen toiveensa toteutuu.

Armas heräsi ja katsoi kelloa. Oli vielä puoli tuntia yösydämeen asti. Hän istui sängyssään ja mietti mietiskellessään: “mikä voisi olla toiveeni?”
Ei hänellä ollut aavistustakaan siitä. Hänen karkkihalunsakin yleensä toteutui ja eikä siitä muutoinkaan voinut kutsua toiveeksi.
Sitten... mitä, ja Armas olikin ärsyyntynyt vähän, turha ajatella, ehdin vielä pellon päähän, jossa on todellakin kolme ihanaa kultalehtistä pensasta. Armas tykkäsi maata pensaiden alla lämpiminä syyspäivinä ja katsella miten lehdet, ihan kuin pienet aurinkolinnut, lentävät pois tai tippuvat suoraan hänen nenälleen. Siis Armas avasi ikkunan ja hyppäsi ulos suoraan kuutamon valtavaan valoon. Armas ei ollut koskaan nähnyt heidän peltoaan niin kauniina.

Nuori, vaatimaton sade pesi maiseman. Kovassa kuunvalossa tuntui, että poika on pudonnut hopeamaahan, jossa kaikki puut, kukat, nurmikko ja vehnä ovat hopeapuvuissa ja kilistelivät niin iloisesti kuin olisivat olleet jossakin juhlassa. Armaksen pää, kuin joku pieni lamppu, valaisi kultaisena hopeamaan keskellä. Ja äkkiä hän löysi itsensä pensaiden edestä. Hän katseli uteliaasti ympärilleen ja odotti. Ei hänkään tiennyt, mitä hän oikeasti odotti. Sitten hän huomasi jotain punaista pensaiden alla, nosti sen maasta ja katseli tarkemmin: Se oli valtavan iso punainen hattu. Armas oli iloinen siitä , koska, vaikka sade pysähtyikin välissä, oli kuitenkin vähän viileää. Hän pani hatun päähänsä. Hattu oli hänelle hirmuisen iso. Hän näytti siinä ihan jättiläissieneltä.
Pienelle Armakselle oli tylsä odottaa toiveensa toteutumista seisten, siispä hän istui pensaiden alle ja nukahti. Hän heräsi vasta aamulla, kun aurinko leikillisesti kutitti hänen varpaitaan. Armas otti pettyneenä hattunsa pois. “Ei tämä voi olla toiveeni” , hän ajatteli, ja katseli hattua vihaisesti mutta otti sen kuitenkin mukaansa. Kotona hän pani hatun kaappiin ja sanoi: “Sitten kun olen tarpeeksi iso sinulle, otan sinut esiin.”

Ja vuodet kuluivat.
Oli hyviä keväitä ja huonoja keväitä. Oli kirkkaita syksyjä ja pimeitä syksyjä.
Eräänä päivänä hattu yllättäen löytyi jostakin. Unohdettu, iloinen, punainen hattu. Armas pani sen päähänsä ja katseli tyytyväisenä itseään peilistä.
Ne sopivat toisilleen - hattu Armakselle ja Armas hatulle. Siitä alkaen he kuljeskelivat aina yhdessä. Pikkuhiljaa Armas huomasi, että hatun ollessa päässä, seikkailuissa on hyvä onni. Silloin hän on hyvällä tuulella, ihmiset tykkäävät hänestä ja sydämensä on yllättävän helppo.
Hmm...ehkä pienenä, kun löysin hatun, tämä aikuisenakin iloinen sydän oli salainen toiveeni - hymyilee Armas ja silittää hattuaan.

2011. május 24., kedd

Márkusnak a három mohó monyóról

Volt egyszer három mohó monyó. Ezek a mohó monyók jó barátok voltak, egész nap együtt hancúroztak egy lepedőnyi tisztáson. Mivel igencsak aprócska lények voltak, akkorák csak, mint a körmöd feketéje - na jó, talán mint a körmöd feketéje gyurmázás után, - azt hitték, a lepedőnyi tisztás a világ.

Szerették is nagyon ezt a tisztásvilágot. Egész nap csak csúzdáztak a fűszálakon, lovagoltak a csigákon, birkóztak egy-egy eltévedt hangyával s eszükbe se jutott se reggeli, se ebéd. De bezzeg estére olyan éhesek lettek, hogy a szemük kotyogott. Nagy mohón felfaltak maguk körül minden ehetőt s azzal elaludtak ott, ahol éppen érték. Ez így ment minden nap, egészen addig, amíg egy harmatos reggel az egyik monyó el nem kezdett nyafogni.
- Unom már, hogy minden reggel csurom víz lesz bajszom, körmöm, talpam. Ha nektek úgy tetszik, üljetek itt s várjátok, míg holnap reggel ismét rátok szitál a harmat. De nekem elegem lett, most azonnal elindulok s keresek egy házat, jelentette ki határozottan, s azzal hátat fordított barátainak és elindult.
- Házat?! - kiáltotta egyszerre a másik két monyó. De iszkiriltek is a bajszos monyó után, nehogy elszalasszák azt a házat.
Éppen csak nekilendültek, már le is kellett fékezniük, mert a bajszos monyó éppen egy szép csiperkegombát nézegetett.
- Ez lesz az, mutatott rá a gombára. - Kivágunk belőle egy darabot, igy a belsejében lyuk lesz, az lesz a mi szobánk. A kivágott részből pedig faragunk magunknak széket, ágyat, asztalt.
Nosza, hozzá is láttak, dehogy játszottak, dehogy csúzdásztak. Az egész napjuk bútorfaragással telt. Lett is estére olyan szép lakásuk, hogy bármelyik úri monyó megirigyelhette volna. Egyetlen bökkenő volt csak. Nem volt, amit enniük.
- Hm, ez az én székem kicsit ferde, sandított a bajszos monyó a kisszékre, amin éppen ült. - Azt hiszem, a hasamban nem fog észrevevődni ez a ferdeség. Azzal szép lassan elkezdte eszegetni, előbb a lábakat, aztán a támláját.
A másik két monyó se volt rest, hanem bizony éhes, és, ráadásul, mohó. Be is lakmározták pillanatok alatt az egész csinos kis gombaházat. És ismét csak ott aludtak, ahol érték.

Másnap reggel így szól a göndörödő szempillájú monyó:
- Unom már, hogy mindig zöld vagyok ettől a sok fűtől, - ugyanis olyan volt, mint a kaméleon, - valami változatosságra vágyom. Miért ne lehetnék például rózsaszín. Mélyrózsaszín, mint egy eredeti hercegkisasszony.
- Azért, mert te monyó vagy, és nem hercegkisasszony, torkolta le a bajszos monyó.
- És nem eredeti vagy, hanem erdei, kommentált a harmadik monyó.
- Engem ez mind nem érdekel, megyek, és keresek magamnak egy virulóbb világot, szólt oda nekik a göndörödő szempillájú, de már csak félvállról, mert a másik fele a vállának már törte magának az utat egy málnabokor felé.
Persze hogy a többiek is követték, hiszen ők is kíváncsiak voltak arra, hogyan is néz ki egy eredeti hercegkisasszony.
- Itt van, ez az, kiáltott fel a göndörödő szempillájú monyó egy szép, nagy, érett málnaszem láttán.
Együttes erővel leszakították a málnaszemet s nagy nehezen levitték a földre. Ott, ahol a szára volt, kis lyuk tátongott, be is másztak rögtön, s hát, láss csodát, a göndörödő szempillájú monyó olyan szép málnarózsaszínű lett, mint egy eredeti hercegkisasszony. Csak ültek egész nap a málnában és gyöngyörködtek a kuckójuk falán átsütő napfényben, szívták magukba az édes illatot. De estére három korgó gyomor zavarta meg ezt a finomságos málnázást.
- Én megkóstolok egy gömböcskét ennek a málnának a falából, szólt a göndörödő szempillájú, - csak hogy lássam, tényleg olyan finom-e, mint amilyen szép.
Gondolhatjátok, hogy mi következett. Bizony a málna is a gomba sorsára jutott, és ismét csak ott aludt a három mohó monyó, ahol érte.

A következő reggelen, amire a bajszos monyó és a göndörödő szempillájú monyó felébredtek, a harmadik monyó, akinek szivárványszínű volt a szeme, egy pitypangernyővel az ölében ült előttük.
- Most, hogy már felfedeztük a gombát, és meg is ettük, felfedeztük a málnát, és azt is megettük, kezd az a gyanúm támadni, hogy a világ nem fenékig fűcsúzda és csigabiga és harcos hangya, magyarázott a szivárványszemű. - Arra gondoltam, miért ne nézhetnénk szét. Ha kedvetek van velem tartani, akkor kapaszkodjatok ti is ebbe a pitybangszálba, úgy érzem, éppen ébred a reggeli szellő is.

Bele is kapaszkodott a három monyó a pitypangernyőbe, a szél pedig élvezte a játékot, vitte, röpítette őket szédítő magasba, olyan magasba, hogy a monyók láthatták a lepedőnyi tisztást fehér foltocskává válni, aztán a rengeteg erdőt fekete foltocskává zsugorodni, aztán a borsoszemnyi földgolyót, és, mit gondoltok, hová vitte őket ez a vicces szél? Hát a vacsoracsillagra.
S mivel a vacsoracsillagon mindig van vacsora, többé nem lett szállásgondja a három mohó monyónak. Ma is ott laknak, s minden áldott este másik vacsorájukban alszanak.

(Márkusnak egy kis mesevázat rögtönöztem ma este, de, amire elaludt, teste is nőtt a meseváznak :)

elképedéseiről

mert ma bementem egy boltba, hogy vegyek egy könyvet, és kijöttem egy rúzzsal. persze, vettem könyvet is, de rúzst is. életemben először. aztán felpattantam a biciklire és repedéseket vigyorogtam az aszfaltba :)

2011. május 22., vasárnap

a váratlanokról és a készülődésekről

mert készülődik. hogy mire is készülődöm, azt pontosan nem tudom, de a lényeg, szoktatom a fülem a fülbevalóhoz, napozást évek óta nem látott testem a naphoz, nyújtom a gyertyát, hogy lábam majd lekalimpálja az eget, bicilivel járok még kocsmázni is, egyre jobb barát vagyok a tükörrel, táncolok előtte, illegek a házban fel, billegek alá.

nem szoktam ennyit foglalkozni a testemmel, de most izgalmas ez a játék. tegnap este megnéztem a hastánc előadást. elképesztett, hogy mi mindent el lehet művelni egy hassal, kezekkel, lábakkal, mellel, háttal. nem erotikusnak találtam a főtáncosnőt, akinek a tánca tetszett, hanem állandóan csillámló, hullámzó, sziporkázó, fényektől és szellőktől birizgált tótükörnek. káprázat. a testtel, mint a káprázatnak szállást adóval, ugyanakkor a káprázat megtestesülésével való játszás.

amióta felgyorsultak, besűrűsödtek életemben a dolgok, mint valami jó rántás, az életem is egyre inkább hasonlít egy rántottleveshez, csak még hiányzik róla a lé. egyik reggel azt írom a nővéremnek, hogy a mai programom sok előre láthatatlan csuda, főleg pedig találkozás, mert az nekem sokszor bepottyan. és délután, alighogy elindulok könnytaknyaimmal sétálni, guvadó szememmel és orrommal, szembejön egy volt pasim, akivel olyan furcsán lettünk vége. és beszélünk, és mondom, és szomorú. és beszélünk és mondja, és szomorú vagyok. ugyanakkor körülöttünk kipp, kopp, esnek a kövek a szívünkről, amikről talán nem is tudtunk, de ott voltak, mert furcsán lettünk vége. aztán mondom neki, na, gyere, öleljelek meg, mert te is ott maradtál bennem, mint egy beszegetlen ruha. hát igen, nem szegtél el, hallom a hajamba dünnyögéséből, mosolyog. mackó testének erős ölelésében érzem, milyen kicsi lettem, széljáték, s mivel úgy érzem, már semmi ölelnivaló nem maradt rajtam, gyorsan bontakozom ki a melegből, rakosgatom csontjaimból össze magam. de érzem, szemem, bár végig könnyben, már nem guvadt.

mert az idő nem múlik, hanem, ahogy egy másik drága mondja, telik. telik bizony, a legváratlanabb pillanatokban rendeződik a múlt, hogy értelmet adjon a jelennek. aztán, ugyanazon a napon, egy kedves ismerősömbe botlottam, s mivel mindketten ráértünk, egy fa alatt, majd egy kapualjban hagytuk, hogy mossa a zápor a várost. mintha csak gyerekként, amikor kiültünk a ház elé nézni a buborékokat, s szagolni, erősen szagolni.

és még történt valami, de azt nem árulom el. azt becsúsztatom a festőnő zsebébe.

2011. május 19., csütörtök

egyik legszebb legyőzetéséről

Tegnap este, miután a Háromszék Táncegyüttes s Novák Ferenc "Tata" teljesen lenyűgöztek, felelevendett bennem egyik legszebb táncélményem.

Szorgalmasan jártam táncházba. Maroknyi magyar, akik nagyon szerettük összetáncolni magunkat jó magyarosan, fogdosósan, ölelős-pörgetős csújjogatósan. Jól esett péntek esténként ilyen elevenen zárni a finn hétköznapok langyosságát.

Aztán Veres Zoli úgy döntött, kezd valamit ezzel a sok botlábbal, ha már annyi lelkesedéssel idétlenkedik a többség. És elhívta Both Zsuzsát és Jocót, hogy egy kicsit ruganyosítsa már meg.

Egy hétig minden este találkoztunk, apró lépésekben tanultunk, főleg egy táncot, hogy bár azt jól. A végén azonban vizsgázni kellett. Igen. Be kellett mutatni, hogy mit tanultunk. És engem Andrással raktak össze, azzal a férfival, akivel a legkevésbé szerettem táncolni. Úgy tűnt, ugrál, tép, erőszakos, soha nem sikerült egy normálisat táncolnunk együtt. Úgy éreztem, csak magára figyel, csak arra, hogy az ő lépése jöjjön ki. Nem is élvezi, amit csinál, csak számol fejben, programozza be az agyába a táncot, tervez, teljesít.

Katasztrófa, gondoltam. És dühös voltam Zsuzsáékra, hogy így kibabráltak velem, és az egész világra, természetesen. De nem volt apelláta. Gyakorolni kellett, másnap be kellett mutatni.

Szegény András számára én pont akkora katasztrófa lehettem, mint ő számomra. Ha nem még nagyobb. Mit is kezdjen egy kevély, beképzelt fehérnéppel, aki úgy táncol, mintha tudna, de igazából nem. Akinek nincs türelme kivárni, amíg a férfi, hanem mindig belerohan a lépésekbe s keményen kell tartani, hogy ne ő vezesse a táncot.

Vakartuk a fejünket, méricskéltük egymást. Aztán belevágtunk. És a nagy rángatások, tépászások, makacskodások lassan leálltak. Lassan, nagyon lassan tanultuk egymást. Sokszor álltunk, figyeltünk. Egymásra, magunkra. Kivártunk. Kivártuk azt, amíg beérjük egymást. És, ha elrontottuk, a legegyszerűbb lépéseknél kezdtük újra az egészet, az alapoknál, a kezdeteknél. András talán azt tanulta akkor tőlem, hogy nem olyan nagy baj, ha elrontjuk a lépést, attól még nagyon lehet élvezni a táncot, még az elrontott lépést is. Ha mást nem, lehet rajta kacagni. Én pedig tanultam a szerepet, az asszonyit. Nem azt nézni, hogy ilyen férfival mit kezdjek, hanem azt, hogy mégiscsak ő a férfi, és én vagyok a nő. Ha tetszik ez nekem, ha nem. És vannak még rendek, ahol ezen nem lehet változtatni, ilyen a magyar páros tánc is. A ferfi adja a tánc gerincét, a nő testet sirül köré, a férfié a tartás, amire a nő bőséget varázsol. De, érdekes módon, amikor a férfi cifrázza a párosban, a nő nyújt támaszt neki.

És akkor, ebből a látszólag lehetetlen helyzetből, párosításból, megszületett a táncunk. Jártuk, léptük, roptuk, sirültünk, dobogtattunk, beleÉltük magunkat, együtt voltunk. És ezzel az egymásrahangolódással, ami a tánc lényege volt (mert, meggyőződésem, nem lett az egy profi tánc a végére sem), mindenkinek meglepetést okoztunk. Legfőképpen pedig saját magunknak.

Mert lehet, hogy Novák Ferencnek a mérai néni azt mondta, az a legjobb táncos, aki a legszebben csipkézi a lábával a levegőt, de nekünk akkor és ott az volt a legcsudálatosabb, hogy a nagy feladatban sikerült egy kicsit kicsipkézni különünkben a közöst.

2011. május 14., szombat

arcok

van, aki él,
kifele, befele, fel- és alá-.

van, aki fél
s míg inge, kabátja kifordítva,
nehogy megcsalják,
(hisz az, mily szégyen, gyalázat volna, ó)
s életét elemlámpa fényénél biztosítja,
felfeslik a ruha korca,
a visszafele járó óra,
az egyhelyben toporgó szökevény,
az élni képtelen élemény,
az égig féktelen tünemény,
a mindig nyelvet lógató hajsza,
a boldogságot kergetők bajsza,
felfeslik minden, ami férc
és szemberöhög rút álarca
mindennek, mi véltből él

de tengerek mélyén
csendben, titokban,
a kagyló vajúdja gyöngyszemét

női logika

azt a női logikát azért sehogy se értem, hogy, ha egy nő, tegyük fel, azt látja egy párról vagy családról, hogy ők jól vannak, miért gondolja úgy, hogy neki feltétlenül kell még javítani ezen a jóléten?

(és itt eszembe jut Kati, amikor azt mondta, hogy Edó, neked még azt is megengedném, hogy Csabával fürödj egy kádban, miután számtalanszor szaunáztunk hármasban. Ennyire nem szoktam akarni javítani a mások jólétét :)

2011. május 12., csütörtök

Hrabal feleségéről

mert az emberi szépség, az egy olyan történet, amelyet két ember ír a tovatűnő pillanat kegyében


2011. május 10., kedd

az asszonyról, aki leginkább szerető szeretett lenni

Volt, hol nem volt, Budapest cityben egy kisgazda. Igazából nagygazda volt, birtoka, házai, munkásai, mint égen a csillag. A Lehel piacon övé volt az egyik legjobb stand. Volt neki, volt neki, egyszem felesége, kétszem leánya is. Egyszer aztán odakerült egy kis tanyasi lány is. Nem volt se túl szép, se túl okos. De volt neki két szép bögye, formás feneke, pillogó pillája. Ezek a ringóságok aztán addig hullámoztak a főnök úr szeme előtt, hogy beléjük is szédült rendesen. Annyira, hogy már a hasacska is hullámozni kezdett, benne egy fiúcskával. Amikor az egyszem feleség ezt megtudta, felpakolta kóceráját, kétszem lányát s elköltözött Bécsbe. Nyitott egy kis szalont, urak között sétált, egyetemre járatta lányait s többé nem retkesedett keze a piacon.

A tanyasi lány eleinte pöffeszkedett. Lám, győztem, lám, kitúrtam, lám, több vagyok, mint a volt feleség volt! De igen hamar megkeseredett szájában az eper. Egy idő után minden munkáslánynak, aki náluk dolgozott, imigyen tömte a fejét: "Soha ne akarjatok feleség lenni, csak szerető, mindig csak szerető. Engem is, amíg csak szerető voltam, de sokat kényeztettek, szállodákba jártam, fényes éttermekbe, nyaralni, szerelmeskedni. Nem volt semmi gondom. Semmi felelősségem. Kiméltek, kimélték kezem, bőröm. Most egyszerre nyakambaszakadt minden, az üzlet, a család, a háztartás, a sok munkás. Retkes a kezem, fáradt vagyok és, hiába szültem fiat az embernek, mégis csak egy ringyó vagyok a szemében."

Addig-addig sajnálta magát, panaszolta keserű sorsát, hogy egyszer csak megszökött egy jóvágású, nála tíz évvel fiatalabb legénnyel, a főnök jobbkezével. Lenyúlták az összes készpénzt és elmentek nyaralni. Mégiscsak sikerült ismét szeretővé válnia, ha csak rövid időre is, ha csak egy nyári káprázat erejéig. Mert a pénz biza elfogyott.

A főnök se ült tétlenül, zsebe megengedte, hogy friss húsokkal lakassa jól vénülő, mohó, hájas testét. Tudta, hogy vissza fog jönni az asszony, aki leginkább szerető szeretett lenni, mert jól ismerte. A szeretőnek levésnél talán csak a pénzt szerette jobban a világon, a jólétet, a kényelmet.

Vissza is jött. A kisgazda nagygazda vissza is fogadta. Mivelhogy mégiscsak a fiának az anyja. Hogy boldogan élnek-e azóta is, nem tudom, csak sejtem, hogy élnek még, ha meg nem haltak.

2011. május 9., hétfő

a szenvedésről

és akkor felvettem a miniszoknyát, vörös harisnyát, mellé vörös kisdzsekit. piros cipőt, piros gyöngyöt, és úsztattam, úsztattam hajam a széllel. néztem a férfiakat, taroltam. éppen csak nem lett karambol, kiszálltak az autókból, estek ki a szuper kocsikból a szuper csajaik mellől, épp csak nem tépte fel farkuk a cipzárt. és az sem számított, hogy Márkus fogja a szoknyám. mert csak a vörös posztó számított, egy magas, csinos nő, aki ráadásul eszméletlenül szemtelen. és van valami a tekintetében, valami megfejthetetlen, amitől félre kell állni, utat nyitni előtte.

jaj hogy sajnáltam őket, kiszolgáltatott, szánalmas népség. és csordogált a könnyem befele, miközben kifele kacagtam, kacagtattam a foszladozó eget. és sajnáltam a feleségeket, akikhez hazamennek ezek a férfiak, akik ma láttak egy tűzből csodát, egy két lábon sétáló, féktelen szenvedélyt, és veszekszenek egyet a szerencsétlenekkel, lehet, csak azért, hogy nekik miért nincs ilyen hosszú lábuk s miért nem merik fényes nappal vörös harisnyában mutogatni az utcán. szenvedély, szenvedés. szenv. közös a tő. sokat elmond. sajnáltam mindenkit. és megvetettem ezt a komédiát, amit játszom, de muszáj volt, egyszer muszáj volt. túl nagy volt bennem az elkeseredés és a bosszúvágy.

nem fejthették meg a tekintetem. az túl bonyolult lett volna. amiről azt hitték, elszántság, csak megtört sóhaj volt, amiről azt hitték, provokálás, csak mélységes szomorúság, amiről azt hitték, macskavillanás, csak békét, békét óhajtás.

és láttam a szenvedést, amit a meg nem kapásom okoz, láttam a szenvedést, ami ennek kapcsán gyűrűzik tovább, be a szívekbe, le a nadrágokba, haza az otthonokba, és fájt minden, hogy ilyen vagyok, hogy ezt teszem, hogy ilyenek vagyunk, hogy ezt tesszük. és most már értettem Buddhát, aki a szenvedést látva elvonult, mert ilyenkor vagy megvilágosodni támad kedve az embernek, vagy megőrülni. vagy mindkettő, mert, a kettő, végső soron, ugyanaz.

________________________________

ma kaptam egy szerelmes levelet. nem hozzám írták, hanem egy szerelmes valaki mesélte el az élményét. és valamit megkívántam, de nem a szerelmet, nem a vak szenvedélyt, a vörös posztóra beindulást vagy rózsaszín ábrándozást. nem. az éber kapcsolatot kívántam meg. az olyat, amelyikben kölcsönösen nem akarjuk bántani a másikat. a kölcsönösséget kívántam meg. azt, hogy engem is fogadjanak el pont olyannak, amilyen vagyok. nagy lapátkezestől, nagy lábastól, gyermekestől, kiakadásokkal, bloggal együtt. Így. meghegyesedett csontjaimmal, amelyekről lecsúsztak a lágy dombok, varászslankák, elvitte őket a sovány. csak borda és medenceszög és beesett arc és tekintet. Így. mindenestől.

és amikor elaludt a gyermek és kongó üresen maradtam magamban és a csend is csak döbbenten kuksolt, annyira fázni kezdtek ezek a szögcsontok, hogy csak csorgattam magamra a tűzforró zuhanyt, hogy hátha befele is, hátha nem veszem észre, mennyire sírok. és mindazokra gondoltam, akik hasonló helyzetben vannak, és mindazokra, akik ugyanígy éreznek, akik ugyanettől szenvednek. és kívántam, múljék el a szomorúságuk. kívántam, a macskavati virágjai ne haljanak meg. kívántam, folytatódjék a játék.

de vegyük komolyan.

Csak

"A többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru. Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: „Dömdödöm.” Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.
El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
Úgy hívták: Vacskamati virágja.
Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.
Hát így zajlott le az a születésnap.
Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.
A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.
A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy „dömdödöm”.
- Hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.
Hogyne hallották volna!
- Bizony nem gondozza a virágját.
- Bizony nem öntözi.
- Bizony rá se néz.
- Bizony hervadozik szegény virág.
- Bizony kornyadozik.
Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
- Jaj, elfelejtettem! - sápítozott Vacskamati. - Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok!
- Hát akkor gondozd!
- Hát akkor öntözd!
- Hát akkor törődj vele!
A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta nap­hosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
És két nap múlva azt mondta:
- Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
- Mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- Zöldelleni!
- Sárgállani!
- Lilállani!
- Kékelleni!
- Dömdödöm!
- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- Jaj, ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- De igenis elvesszük!
- Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
- Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
- Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
- Igen - mondta.
- De hiszen nem öntözött!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen nem kapálgatott!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen rád se nézett!
- Tudom - mondta a virág.
- Aztán meg agyonöntözött.
- Tudom - mondta a virág.
- Agyonkapált.
- Tudom - mondta a virág.
- Sápadt lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Csenevész lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Akkor meg miért maradnál nála?! - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- Azért, mert szeretem - mondta a virág.
- Miért szereted? - háborgott Aromo.
- Csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
- Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha."
(Lázár Ervin)
(Tegnap Márkussal megnéztük A Négyszögletű Kerek Erdőt. Előttünk egy öreg-öreg bácsi ült, száz fele járhat már, azt hiszem, színész. És olyan kedvesen, olyan melegséggel szólt hozzánk, olyan szívből jövő barátsággal, hogy mindketten rögtön ráismertünk. Ő az. Az időtlen.)

2011. május 7., szombat

black books - ajándékba kaptam

ezt: Black Books - Bernard Avoids Doing His Tax Return
szétröhögtem a hajam. csak ezt nem lehetett ide kibiggyeszteni, de az alábbit ki lehetett.

KACAGÁST!

2011. május 6., péntek

a Titkok Ládájáról



Volt egyszer egy festőnő, akinek akkora szája volt, mint egy csűrkapu. Egész nap csak liccs-loccs, locsogott, ficcs-feccs, fecsegett, tiki-taka, zakatolt. Festett és beszélt, festett és beszélt, le nem állt a keze, be nem állt a szája. Minden képet, élményt, amit látott, amit megélt, el akart mesélni, le akart festeni. Azt hitte, a világ így válik számára megismerhetővé, biztonságossá, ha a saját szája ízére mondja, saját képeibe belefesti. A nagy lárma miatt, amit maga körül csapott, kevesen viselték el a társaságát, képeit kevesen vásárolták.
De, egy tavaszi napon, amint a várost átszelő csatorna mentén sétált, meglátott egy szép, sudár nőt, amint egy gyöngyörű, szőke kisfiúval a karján egy fűzfa leveleivel játszottak az ágak között bújócskázó, zöld fényben. Olyan látvány volt, hogy elakadt a lélegzete. Ezt nem mondom el senkinek, nem festem le, legyen ez az én titkom, gondolta magában az asszony, és zsebébe csúsztatta a látványt. Másnap reggel, szokásos sétájakor, felpillantott egy házra, és az egyik ablakban egy meztelen nő éppen akkor húzta el a sötétítőt, húzta oda a függönyt. A két lebbenés közötti tejfehér villanást is eltette, ezt is megtartotta magának. Már két titok lapult a zsebében. Délután egy férfit látott, amint ült egy padon, újsággal a kezében, úgy tett, mintha olvasna, fontoskodó arcot vágott, de látszott a szemén, gondolatai valami kis pajzánságon mulatnak. Ezt is zsebrevágom, ez is maradjon az én titkom, kuncogott magában. Aztán este egy fáradtka öreget sétáltató ősz kutyát látott, amint caplatott gazdája előtt, igazítva számára az utat. Mivel zsebei már telve voltak titkokkal, ezt a titkot hazáig szorongatta a markában. Otthon aztán felment a padlásra és egy régi, rozsdás pántú ládába elrejtette összes összegyűjtött titkát. Minél több titok gyűlt össze a ládában, az asszony annál hallgatagabb lett. És egyre többen keresték a csendes, titokzatos nő társaságát, azt a kevés képet, amit festett pedig kapkodták, mint a friss cipót.
Csakhogy a szótlanság egyre nőtt, a képek pedig igencsak megritkultak. Lassan már azok is kezdtek elmaradozni, akik pedig szívesen ültek szótlanul az asszony társaságában akár órák hosszat. De nem csak a festőnő képei és szavai fogyatkoztak meg, hanem ő maga is. Már alig evett valamit, csak gyűjtötte, eszeveszetten gyűjtötte titkait. Teste egyre soványabb, majd egyre kisebb lett. Amikor pedig teljesen elfogyott, már régen nem emlékezett rá senki. Távoli országokban még drágán árverezték képeit, de mindenkit csak a pénz meg a műtárgy érdekelt, az, hogy ki, hol festette azokat, már teljesen mellékessé vált.
A házba aztán sokgyerekes család költözött. S a gyerekek első dolga volt felkutatni a ház izgalmas zugait, a pincét, kamrát, a padlást. A padláson rögtön szemet szúrt nekik a régi láda. Teteje csikorogva tiltakozott a beavatkozás ellen. A láda üresnek látszott, a gyerekek már-már elkeseredtek a csalódástól, amikor egyikük észrevette, hogy homályos mélyén egy vastag könyv lapul. Hát egy képeskönyv volt az, olyan szép, tiszta képekkel, hogy a gyerekek még pillogtatni is elfelejtettek. Az egyik egy barna, sudár nőt ábrázolt, amint egy gyöngyörű, szőke kisfiúval a karján egy fűzfa leveleivel játszanak az ágak között bújócskázó, zöld fényben. A másik oldalon, a reggeli ragyogásban, két függöny közt felvillanó meztelen nő állt egy ablakban. Minden oldalról másik kép szólt a gyerekekhez. És a gyerekek válaszoltak nekik. Ez lett a kedvenc könyvük, és, ahányszor csak tehették, összeültek a padláson, a láda köré, hogy újabb és újabb történeteket találjanak ki a képekhez. Soha nem látott még ilyen vidámságot, ilyen társaságot a padlás, de még a Titkok Ládája sem.
(Bak Sára rajzai)

2011. május 5., csütörtök

Anya mesél a monyókról (akik mindenfélék tudnak lenni, de leginkább érthetetlenül huncutok)

Nem tudom, milyenek a monyók. Mindig másak és mindig máshonnan bukkannak elő. Ma például egy gyönyörűséges, fehér monyólány üldögélt egy gyöngyvirágon és számolt.
- Szia. Mit számolsz? – kérdeztem.
- Az illatokat, felelte kedves hangján.
- Hogy hányféle illat van? – csodálkoztam.
- Nem, hogy hányféle illata van a gyöngyvirágnak, magyarázta türelmesen.
- Aha , mondtam én, de igazából nem értettem. – Én ezt nem értem , vallottam be kis idő múlva.
- Én sem - vonta meg csöppnyi vállát a monyólány, - de attól ez még így van.
Nem mertem firtatni. Nagyan határozott monyónak tűnt.
Egy másik találkozásom egy monyóval a lakásunkban történt. Ő a házimonyó. Azt mondja, mindig
is itt lakott. Néha mutatja meg magát, de mindig csak valamelyik testrészét. Ha csacsogni és kacagni támad kedve, a száját. Olyan is volt, hogy segített takarítani, akkor meg csak két kezecske tett-vett. Amikor friss virágot teszek a vázába, rögtön odadugja pisze orrát. A legritkábban a szemét mutatja meg. És van egy ünnapi megjelenése is, amikor egyszerre mutatja szemét, fülét, száját és szárnyát. Megkérdeztem tőle, miért fordul ez elő olyan ritkán.
- Mert az embereknek erre nincs idejük, felelte, és láttam rajta, bosszankodik.
- Mire nincs idejük? – kérdeztem kissé zavartan.
- Arra, hogy elmondják, megmutassák, mi a bajuk. Akkor meg minek mutassam nekik a
szemem, a fülem.
- Én...izé... én eddig azt hittem, az emberek azt szeretnék, hogy valaki végre hallgassa meg
őket, töprengtem hangosan, miközben egyre inkább összezavarodtak a gondolataim.
- Á, dehogy, felelte, s közben úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, érdemes-e rám
időt fecsérelni, vagy sem. Azt hiszem, elég nehézfejűnek tartott. De hát mégiscsak egy házban lakunk, gondolom ezért folytatta végül. – Arra már te is rájöttél, hogy a kisfiad akkor nyafog, amikor nem tudja, mi a baja. Ugye? – kérdezte, s közben jól rámmeresztette eleven szemét.
- Úgy, feleltem a szemeknek.
- Például, amikor álmos, enni kér, amikor szomjas, azt hiszi, fáradt, ha azt szeretné, hogy
ráfigyelj, rögtön megüti magát valahol, csakhogy babusgasd már meg, sorolta a házimonyó.
- E-hez tényleg így van, hebegtem.
- Nos, azt hiszed, hogy a gyerekek szülei ezzel másképp állnak? Hát nem. Pont olyanok, mint a
gyerekek. Nyafognak összevissza. Mert csak akkor tudják meg, igazából mit szeretnének, mi is a bajuk, ha erre időt szánnak. Nagyon sok időt. De az emberek inkább fecsegni, locsogni, nyafogni szeretnek. Az gyorsan megy. S kész. Csakhogy én ehhez nem adom a fülem. Ha csacsogni támad kedvem, akkor megmutatom a szám, s azzal otthagyott a házimonyó berepült a láthatalanba.
Lehet, még most is azon törném a fejem, amit a házimonyó mondott, ha az este be nem állít
hozzánk Rezső, egy borzos plüssmaci képében. Azt mondta, bejárta a fél világot, de most úgy döntött, kipróbálja, milyen az, amikor egy kicsit nem jön-megy, hanem egy helyben marad. Ha megtetszik neki nálunk, lehet, hozzánk költözik. Kisfiam is, én is, rögtön ráismertünk, egy újabb monyó. Mert nem úgy áll a szeme, mint egy rendes plüssmacinak. Hanem olyan monyósan.
- Látod, hogy néz? – kacagott rám kisfiam. – Ugye, milyen vicces?
- Látom, mosolyogtam rájuk, és tudtam, egyelőre biztos nem fog elköltözni tőlünk Rezső. Sőt
az a sanda gyanúm támadt, hogy valamiért kinéztek maguknak minket a monyók és még mindenféle furcsa alakban meg fognak jelenni az életünkben. És a te életedben is, biztos vagyok benne, csak figyelj, mert soha nem tudhatod, mikor, hol bukkan fel egy ilyen monyó.
Bak Sára rajzok

a Világ Kapujáról

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nem volt se szegényebb, se gazdagabb, mint más. Neki is volt családja, mindennapi kenyere, rá is ragyogott a nap, hozzá is beszélt a szél, őt is nyaldosták a hullámok, számára is nőtt virág. De ő mindezt nem tudta, azt hitte, neki mindenből kevesebb jut, mint amit érdemel, mint ami neki jár. Ezért elhatározta, hogy elindul és megkeresi a jussát. Ment, mendegélt. Elment a világ végére, megjárta a világ tetejét, lement a világok lemélyebbikébe, de azt, amit keresett, sehol se találta. Az ő részét.
Pedig nagyon sok minden történt vele, találkozott a hosszú szakállú, bölcs öregemberrel, szebbnél szebb, illanó tündérekkel, pajkos manókkal, mérges ördögökkel, hatalmas varázslókkal, sőt, még olyanokkal is találkozott, akik szintén a maguk jussát kutatták, és mégis. Azt, amit keresett, amiről úgy gondolta, hogy az övé és csak neki van félretéve, sehol se találta.
Ekkor úgy érezte, ha most, ebben a pillanatban nem ülhet le, összeesik a fáradtságtól. Épp egy folyó partján találta magát. Fölé hajolt, hogy igyon. De, amikor megpillantotta magát, elborzadt. Vénséges vén öregember nézett vissza rá a víz tükréből. Az ijedtségtől lehúnyta szemét, s kiszáradt, megkövesedett arcának medreiben lassan, nagyon lassan elkezdett csorogni a könny. Hirtelen hangot hallott, gyengéd, suttogó hangot. A szél dalolt neki. - Hol voltál eddig? – kérdezte a vándor, miért nem daloltál, amikor elkeseredetten, magányosan róttam az utakat? - Daloltam én, neked is, pont úgy, mint mindenkinek, - felelte a szél, de te annyira csak a saját szavadat hallottad, hogy az én dalomra nem jutott füled. Ekkor finoman cirogató, meleg érintést érzett az arcán. A nap simogatta a meggyötört, fásult arcot. – Hol voltál, amikor fáztam, amikor szemem mindenütt csak a sötétséget látta? – kérdezte a vándor, - miért nem törődtél akkor velem? – Végig simogattalak, ragyogtam rád, pont úgy, mint másra, hogy ne botorkálj olyan nagyon, de te csak a saját pislákolásoddal foglalkoztál, - felelte a nap. Ekkor lábán csiklandozást érzett, a folyó hullámai nyaldosták körül pajkosan talpát, lábujjait. – Folyó hullámai, hol voltatok, amikor egy kis nyugalomra, felüdülésre vágytam? – kérdezte a vándor. – Öleltük, vigasztaltuk, vidítottuk egész testedet, de te ezt nem vetted észre, mert vágyaidban éppen az Óceánnál jártál. Ekkor, a fölötte álló fáról ölébe hullott egy virág. – Virágok, világok szépségei, hol voltatok, amikor minden elhervadt a lelkemben, amikor nem találtam a jussomat? – kérdezte a vándor, és, hosszú idő óta először, nyújtózkodni kezdett szemében egy kicsike mosoly. – Előtted, alattad, fölötted, körülötted, mindenütt ott voltunk, nyitogattuk előtted a Világ Kapuját, de a mi színünk túl fakónak tűnt számodra, illatunkat nem érezted, erősebb színeked, illatokat, kavalkádot akartál. A vándor megcsókolta a virágot és beledobta a folyóba. – Eridj, szólt, érezd te is, milyen jóleső, amikor a hullámok csiklandoznak. Ekkor onnan, ahová a virágot dobta, egy kapu emelkedett ki a vízből. Egyszerű fakapu, de aranyos fényben ragyogott. A vándor még egyszer, utoljára megmosakodott a naptól csillámló vízben, és átsétált a kapun. Utána a kapu bezáródott, és a parton többé már semmi nem emlékeztetett arra, ami ott történt.
Csak a szél dala gazdagodott egy új hangszínnel s a nap szemében nyújtózkodni kezdett egy kicsike mosoly. De, ahogy a parti fa hallgatta ezt az új dalt, s ragyogtatta leveleit a napmosoly fényében, egyik ágán nyiladozni kezdett egy új virág.
(Bak Sára rajzai)

2011. május 2., hétfő

pssszt

a sas nem repülhet lassan, mint ahogy a veréb sem gyorsan :)))

szombatig nem írok blogot. aztán meglátjuk.

az akarnokokság megbosszulja magát

végül is, kilendülni a holtpontról csak áldás lehet. a legnagyobb éberséget ez igényli, a szomorúságunkat magunkhoz ölelni, a fájdalomnak teret adni, megélni, ami történik, hogy utána elereszthessük azt, aminek mennie kell.

eleresztettem.

amikor kitárom karomat, kinyitom tenyeremet, madárrá válok, a zuhanást repülésbe mentem s mivel már semmit nem szorongatok görcsösen, zuboghat rám az áldás. az energiák áramlása. trappoltam, gürcöltem, húztam és toltam és nyögtem, hogy működjék ez a kapcsolat. most, hogy immár nem kell attól félnem, hogy, ha jobbra lépek, az lesz baj, azért nem fog szeretni, ha balra lépek pedig az lesz a baj, táncolhatok.

táncolhatok.

táncom még szomorú és lassú és bizonytalan. a sok görcstől elszoktam tőle. de már mocorog bennem. mocorog bennem az a sok erő, amivel születésemkor megáldottak. emeli fel a fejem, egyenesíti ki a hátam, pezsdíti véremben a székelyt, gyöngyözteti szájamon a kacagást, harmatok mossák fényesre szemem.

már nem akarok. Csoma szava int, az akarnokokság megbosszulja magát.

számomra ez a legnagyobb kihívás. nem akarni, akarnokoskodni. létezni. hullámozni a vízben, szárnyalni az égben, égni a tűz szívében, megnyugodni a földben.

két napja nem tudok aludni. erre is figyelnem kell, valami stratégiát kitalálni, hogy elalhassak, mert most nem kellene kidőlnöm. de, ha kidőlök, hát kidőlök.

az evésre is figyelnem kell, apám azt mondta, olyan sovány vagyok, mint egy agár. minden ruhám esik le rólam. más megoldást nem látok, csak a tornát. figyelni testemre, lelkemre s közben nyitni, nyitni, újra és újra felszaggatni magam, a lét áramlásától nem elzárkózni, köldököm mögé a derűnek fészket rakni.

a nagy elengedésekkor megnyílnak az addig betömött csatornák, amikkel azt hisszük, hogy az örök változót megragadhatóvá, rögzíthetővé, állandóvá változtathatjuk. és az ilyen semmi közepében álláskor bármi, bármi megtörténhet. ilyenkor elindulhatnak felém azok, akikkel dolgom van, akikhez közöm van. ilyenkor indultak el felém pár éve ők is, előbb a nagy, aztán a kicsi. hogy elhalmozzanak egy új minőség gazdagságával.

most vajon mi fog történni? bármi történhet, bármi.

2011. május 1., vasárnap

jótündér

nincsenek jótündérek. emberek vannak. ha két ember között nagy a tűz, akkor másnak ott semmi keresnivalója. csak tudnám, hogy a jótündér velem miért rossz? miért van az, hogy úgy teljesíti egy magányos, ölelésre vágyó nő vágyát, hogy közben tőlem elviszi azt, akivel a problémáink megoldásán kellene dolgoznunk? ezért mondom, nincsenek jótündérek. emberek vannak. döntéseink következményeit éljük, ha tetszik ez nekünk, ha nem. ha vállaljuk tetteinkért a felelősséget, ha nem.

durván becsapódtam a betonba, ez tény. lecke feladva. feladat továbbra is feladva, de most már első számú feladatom nem MI vagyunk, hanem ő, a gyermek.

s mivel van, aki alkoholba, más a jótündér karjaiba, megint más drogokba vagy öngyilkosságba menekül, én egyelőre ide. aztán meglátom. talán kerül nekem is valahol egy kert.

írás, teremtődésem

az írás számomra teremtés, teremtődés. és többet nem szeretnék soha, senki kedvéért lemondani róla. ez az én itt-létem itt-tartása. ha nem írnék, megbolondulnék. most látom, kár volt a Csudálatos Buzgóságokat bezárni. mert számomra az írás nem eszköz és nem cél, hanem kényszer. néha persze elaljasul, és kicsinyes, bosszúálló elmém szolgálatába áll. de amikor tiszta, mint ma hajnalban, amikor az átvirrasztott éjszaka után muszáj volt kikecmeregnem az ágyból és megírni az edó mesél a szerelemrőlt, nos, amikor tiszta a kép, akkor az nem az én képem, hanem, nevezd, ahogyan akarod.

ez a mese ébresztett fel. hogy történt, ami történt, gyöngyeimet disznók elé szórtam, és megtiporták azokat (úgy kellett nekem, máskor nézzem meg, hová a gyöngyöt), de ha most bezárulok, ha most besavanyodok és elfásulok, ha bezárom a szívemet és beforrasztom minden sebemet, akkor megölöm magam. akkor pont a világba, az életbe, az igazba örök szerelmes edót ölöm meg, azt, ami miatt érdemes egyáltalán élnem. igen, azért születtem, hogy szeressek. ez nőként túl nagy feladat. de a feladatot, amivel az életbe küldenek, nem mi választjuk.

teret adni a fájásnak, a szomorúságnak, annak a mérhetetlen összeomlásnak, ami most bennem zúdul. és szépen helyrekerülnek a dolgok. gyengeségeim és hibáim a térdemre ülnek. ma végre ismét őszinte tudtam lenni, olyan őszinte, mint amikor felhívtam az irányító tanárom, születésem napján, és közöltem vele, nem folytatom a doktoranduszi tanulmányaimat. ismét kiegyenesíthetem teljes 183 centimet.

LÉLEKZET!

Edó mesél a Szerelemről

(Máté Angi szellemében, Sütő Zsolt láthatatlan képeivel, nekik ajánlva)

Volt egyszer egy Szerelem. Ez a Szerelem hatalmas volt, szinte akkora, mint a világ. De azért csak szinte. Így aztán kedvére szerethette a világot. Hol a végét a világnak, hol a világok világát, néha mind a négy sarkát, de olyan is volt, hogy felkapaszkodott a tetejére s azt szerette. Nyughatatlan volt ez a Szerelem, fiatal volt és lobogó. Ebben a nagy lobogásban egyszer úgy izgett, hogy mozgásában megpillanott egy távoli, kicsike fényt. Attól fogva nem volt nyugodalma, nyakába vette a világot s meg sem állott, amíg a fény forrásához nem ért.

Hát ott állott egy Napfejű, akinek gyémántból volt a szíve. Ott állott, s miközben a napsugarak szinte már virgoncan ragyogtak ki a fejéből, ő telet és csendet és havat és halált álmodott. Leült ez a lobogó, fiatal Szerelem a Napfejű elé és csak tátotta a száját, mert ő még ilyet nem látott ezen az égadta világon. Hát amint ott tátotta a száját, gurulni kezdett belőle kifelé a sok kacagás, a nagy hancúrozás, fényes térdek és vállak, ékes szeretés. Kigurult az egész világ, amit ő eddig összeszeretett, tiritarka rongyszőnyeg lett belőle, kinyújtózott a Napfejű lába elé. Ekkor a Napfejű ránézett Szerelemre s azt mondta neki, "hogy neked milyen ragyogó szemed van, te Szerelem". Szerelem fel nem foghatta, hogy abban a nagy ragyogásban, amiben a Napfejű áll, hogyan lehet észrevenni az ő szemében a fényt, de sokat nem bíbelődött a gondolatokkal, mert, amire bíbelődhetett volna, már benne ült egy nagy dobogás kellős közepében. Lüktettette, ragyogtatta, szépítette a nagy dobbancs, de épp amikor már úgy érezte, hogy mindjárt túlnő a világon s kezdett berezelni, hogy akkor most mi is lesz, egyszeriben csak mintha visszhangozni kezdett volna a dobogás. Szerelem kinyitotta minden fülét, szemét és köldökét, s hát a hasából jött a visszhang.

Ami aztán egyre erősödőtt, míg egyszercsak kigurított egy kicsi Napfejűt. Szerelem csak nézte ezt a nagy csodát, mert ő ilyet se látott még világéletében, Napból volt a feje, Szerelemből volt a szíve. Csak úgy lüktetett, ragyogott, dobogott az a kicsi szívecske s Szerelem arra gondolt, talán most már a világ se világtalan többé. S ahogy ezt kigondolta, átváltozott. Szerelemnek kinőtt az anyaszíve is.