2011. április 16., szombat

monodráma, mert Ő már nem olvassa a blogom

a probléma már ott kezdődik, hogy vajon az ő szobáját is kiporszívózzam-e, most, hogy kimondta, vége, vagy inkább ne. inkább nem, maradok a ház többi részénél. ahogy szedem össze a házat, úgy veszítem el magam. mire a mosogatáshoz érek, már jobban csorgok a csapnál. kiabálom magamban, miért nem tudok szeretni, miért szeretek ilyen rosszul, hogy mindenki, akit szeretek, elhagy! (itt most az engem utálóknak felcsillan a szemük, hogy ne végre, edó is.) igen, én is. én is megbukok egyre-másra.

most ismét, ebből is. szinte három évig éltem Mikivel, akit nem éreztem társamnak, szerettem, de tudtam, nem egy az irány. most ugyanez történt, csak én vagyok az, akit nem éreznek társnak. kiegyenlítődés? nem tudom. végül is előrelátható volt ez a helyzet. hiszen

Ő
futó kalandot akart, dehogy akart kapcsolódni, egy ilyen nővel, mint én, hiszen, az ő szemszögéből nézve sehogy se illünk össze, magas vagyok, nem vagyok macás, nem vagyok az a fajta szép nő, akire vágynak a pasik, és bölcs se
és, elsősorban, tervei voltak, nagy tervei, nagy útakat látott maga előtt, ott volt Tibet, ott voltak a belső utazások, amikhez nem hiányzott egy kolomp
és, ki tudja, mi még

én
az első találkozásunk alatt megváltoztam, attól, hogy rámnézett, megérintett
tudtam, már semmi nem lehet úgy, mint volt ez a találkozás előtt, mert átváltoztatott, mert olyan igazul szerettem, mint férfit még soha
és nem érdekelt semmi, csak az, hogy a közelében lehessek, találkozzunk, lássam még, és vártam, vártam, míg hazajött, és mire megláttam, hogy igazából hiába vártam, mert ő foglalt, nem szabad ember, köti a múltja és a jövője, olyan erősen, hogy abban számomra nincs hely, addigra jött Márkus

és akkor kiragadtunk három évet ebből a kötelékből, három pompás, éles, erős évet
de nem mi vagyunk az útja, nem én vagyok a társa, nem tud velünk élni, hívja valami, amiről nekem sejtelmem se lehet

elengedés, ezt gyakoroltatják velem azok a férfiak, akiket szerettem, szeretek
úgy felkészítenek a nagy elengedésre, a halálra, hogy, ha közben feltalálják az öröklétet, akkor nagy szívás, nem fogom tudni kamatoztatni keservesen megszerzett tudásom

samsara

(Pema Csödrönt szeretném megismerni, talán ő az, akivel most a legszívesebben leülnék, beszélgetni, hallgatni, teázni, enni, közelíteni félelmeimhez, megpróbálni józannak maradni)

ilyenkor az örök kérdés, az örök fájás: mi rontjuk el, vagy csak eszközök vagyunk, a mi esetünkben például Márkus jöveteléhez az asszisztensek
mert ő csodás, mint minden frissen érkező, és hozza mindkét félről a kincseket, de főképpen a szeretét, mert ő még tud jól szeretni

ezt kell nekem is megtanulnom, és, berzenkedve bár, de látom, hogy a samsara nem fog ebben segíteni. az lenne a legegyszerűbb, hogy szétdorbézoljam az agyam és felcsípjem az első pasit, aki egy kicsit is kíváncsi arra, miben érnek véget az égigérő lábak

de ez is csak a samsara lenne, elmélyíteném, belegöngyölném magam valamibe, ami végül ismét csak fájdalomhoz vezetne, megbántanék valakit, csak, mert pillanatnyi vágyamat ki akarom elégíteni, fájdalmamat tompítani

születésnapomkor az volt a titkos vágyam, hogy bárcsak maradnánk együtt, mi hárman

most pedig az a nem titkolt vágyam, hogy valamilyen szinten, ha választ nem is kapok a kérdéseimre, de csillapodjanak le bennem, mert ezt látom mindenütt, a sok pozdorjává ment családban (ki gondolta volna, hogy ilyen profétikus lesz a Hálamalám)

hogy tényleg ennyire különbözően fogjuk fel a kapcsolatot, a férfi az örök poligám, aki számára fontos az otthon, de csak akkor, ha közben bármikor eljárhat a "hárembe", a nő pedig a monogám, aki egyetlen férfival akar a férfi-női együttélés feladatán dolgozni

ezt látom mindenütt
ezt látom mindenütt

hogy a nő attól szenved, mert soha nem elég a férfijának, soha nem elég jó, mindig el akarják hagyni, vagy, mindig kell mellé másik nő is, és aki ebbe a hármas játszmába belemegy a szép, nagyvonalú és bölcsen legyártott elméleteiben bízva, előbb-utóbb összeszed egy jó kis rákot, vagy valami más betegséget és meghal, vagy pedig a gyerekek szenvednek attól, hogy anyjukat az apjuk így megalázza, ő pedig hagyja mindezt megtörténni

a férfi pedig attól szenved, hogy nem tarthat háremet, hogy ezt a nők nem fogadják el, előbb-utóbb vagy a feleség, vagy a szerető kiborul, nem bírja ezt a hármas táncot és vagy megbetegszenek, vagy otthagyják, kereshet magának másikat, mintha nem lenne így is elég baja, hogy a nő soha nem fogja tudni megérteni őt, ráadásul lelki nyavalyáiról sem tud beszélni, mert férfi, így aztán csinál egy jó kis infarktust, és meghal, vagy nem hal meg

kezdeti kérdésekből ennyi elég is. s mivel választ nem várok, jobb, ha megyek tornázni.

és elmélázni azon, hogy négy nap múlva lett volna a négy éves évfordulója annak, hogy megszólított a csetten és pár sor után megkérdezte, megyek-e vele Tibetbe, és én azt mondtam IGEN. és azóta is ebben az IGENben élek és mentem vele, utána, érte bárhová, de most meg kell tanulnom, attól, hogy az egyik IGEN, a másikban a NEM, NEM marad.

alászolgája
meghajol, el.

1 megjegyzés: