2011. április 24., vasárnap

mechanizmusaink, avagy farkasszemek és démonok

csak figyelem magam, hogy mennyire erősek a minták, amelyeket gondolataim követnek. és minden arról szól, hogyan tegyem a leghatékonyabban boldogtalanná magam.

olyan körülmény, amely a tökéletes, a felhőtlen boldogságot lehetővé tehetné, sose lesz. de akadnak csendes pillanatok, amikor a boldogság szívében megpihenhetek.

amikor 2003-2004 telén beleszomorodtam csalódásom depressziójába, mert annak az embernek, akit szerettem, utolsó szava hozzám az volt "semmi" és a nekem fordított háta, egy csomót ittam, éjszakákat átbuliztam, próbáltam életszeretetről szóló könyveket olvasni és nem sírni minden másodpercben. aztán az önirónia mesterévé képeztem ki magam. az önirónia hasznos jószág, csak nagyon könnyen társává válik a bosszúnak. mindkettő a kiégés, fásultság felé vezető út, csak az egyik rövidebb, a másik hosszabb.

és végül jött a kikerülhetetlen, amibe, legalább egyszer, szinte mindegyikünk beleesik. amikor már annyira szomjazol arra, hogy valaki szeressen már téged is, hogy fogadjon el olyannak, amilyen vagy, és szeressen, szeressen. aki olvasta a Végtelen történetet, az tudja, visszalépni nem lehet. mert ez csak az utolsó előtti állomás. az, aki gyerekkorában az anyjától nem kapott elég szeretetet, törődést, gyakran érezheti ezt a vágyat. de, aki erről a szintről képes átlépni oda, ahol számára már csak az fontos, hogy ő szeressen, annak számára nincs visszaút. mert tudja, hogy a többről mond le a kevesebbért, amikor elfogadja valaki szeretetét, szerelmét, de ő nem képes viszonozni. meg is bűnhődtem érte.

figyelni és ébernek maradni. gondolataimat és érzéseimet megvizsgálni. ez most legfőbb feladatom. látni, mitől pipulok be, hogyan próbálnak a jól ismert, szokásos szövegekkel hatni rám, tiszta jóindulatból, látni, hogy ez a jóindulat sokszor mégis mennyire vak. mennyire csapdákat állítunk magunknak, másoknak, milyen hatalmas mértékben játszmákról, manipulálásról és lelkiismeret-furdalás okozásról szólnak az emberi viszonyok. látni, hogy legtöbbször akkor vagy érthető, ha semmit se szólsz, csak szeretsz. elgondolkodni, a szavak súlyán, a szárnyat adó szavak teremtésén.

egyik démonom a félelem. cudarul tud bennem dolgozni. a félelem, hogy a férfi, akit szeretek, elhagy. amikor józan vagyok, tudom, elhagyhat, hiszen azt, ami bennem tiszta, azt a "semmik" és a hátat fordítások nem érinthetik. mégis, érdekes látni, hogy a démon mennyire pokoli tud lenni, hogyan követeli azt, ami szerinte neki jár. a visszaigazolást, a tapsot. ez ismét nagy buktató. mert az ilyen tapsos "győzelmet" a bosszú hajtja. dívává válni, sok férfi számára kívánatossá tenni magadat, odadobni mindent, szépséged, tested, húsod, csak az érzésed, a sebezhetőséged ne, csak azt ne belőled, amitől élsz, lüktetsz. ez a legolcsóbb bosszú. és a legvisszaütőbb. figyeltem, ahogy jön ez a démon és kerülget, az érveket, amiket belőlem hozott vagy amiket, úgymond, környezetem szájába adott. és látni, hogy nem értenek, éreznek belőlem semmit. csak a démonnak dolgoznak, a jóindulatú megmentőnek.

Jézust régen se értették, ma se értik. mert törvénye emberfeletti. kényelmetelen. szívesen prédikálnak róla, alapítanak egyházakat, ölnek és éltetnek a nevében, csak éppen szeretni ne kelljen, ne úgy, ahogy ő mondta. szeresd felebarátodat, mint magadat. mindent, csak ezt ne. csak ne kelljen az azonosságot felvállalni. lehet boldogulni, talpra esni, újra kezdeni, nyerni, tovább lépni, szabaddá válni, önmegvalósítani, bizonyítani, a tapsot learatni, az imidzset suvickolni, a 21. százdt emberének szerepeiben lavírozni, a szerepekben helytállni, irigylésre méltónak lenni, felmutatni.

csak éppen szeretni ne. csak azt ne. aki szeret, azt hülyének nézik. de olyanról is tudok, akit felfeszítettek. hiába, törvénye, úgy látszik, vagy nagyon visszamutat, a paradicsomi időkre, vagy nagyon előre, ami az egyetlen esélye az embernek a túlélésre, de a jelenben, ami zajlik vagy kétezer éve, még mindig túl meredek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése