2011. április 21., csütörtök

Sírjon az a hegedű! (Évának)

Lajkó Félixet hallgattam, és közben hálás voltam neked. Mert gyerekkoromat a te hegedűszód kísérte végig. Mert eleven az emlék, amikor a hallgatót húztad, és mondta Cigányjános, aki tanított, sírjon az a hegedű, a hallgatónál sírjon az a hegedű, és te, fiatal lényed egész zsenge világát belesírattad a hegedűbe. És, bár kicsi voltam, megéreztem valamit a szerelemből, a szenvedésből, a szenvedélyből, az életben égésből és kicsit meg is ijedtem a hegedűtől.

És légy büszke arra, hogy kotta nélkül játszol, erre csak nagy művészek képesek. Csak a lajkófélixek. A különbség közte és közted csak annyi, hogy veled nem foglalkoztak eléggé, nem fedeztek fel, nem lettél híres. És, hogy te azt hiszed, a hegedű, az, amin a te lényed a legőszintébben tud megszólalni, csak a gyerekkorod és fiatalságod egy kedves hóbortja volt, nem veszed észre, hogy most is egyik végtagod, vagy inkább lélektagod. Gyógyulásod eszköze.

Ne hagyd magadból kiveszni a hegedűszót, hajolj rá, öleld magadhoz, feledkezz bele és játssz. Ne valakinek, még csak ne is magadnak, hanem az égnek, a csillagoknak, a virágnak, a padlónak, a szennyes edényeknek, a fárasztó szakácsmunkádnak, mindegy, mindennek. Játssz!

Táti fest, Eszti hímez, én ismét írok, Édi, Édinek is írnia kellett volna, nem tudom, Édi mit tehetne, de TE, te hegedülsz. Ezt ne felejtsd el!

Senki senki helyett nem tehet semmit. De magunkért és egymásért, például azzal, hogy elhúzunk egy kesergőt és hagyjuk, hogy sírjon, eszméletlenre sírja magát karunkon az a hegedű, talán annyit tehetünk, hogy megpattintjuk a berozsdásodott lakatot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése