2011. április 4., hétfő

csend, fény, szitakötő, nap

ahányszor, hosszú kimaradás után, ismét jól kitornázom magam, mindig érzem csontjaim, izmaim, inszalagaim háláját, amiért törődök velük, kéjes a nyújtózás fájdalma és legszívesebben nem is hagynám abba a tornát

ma, amiután befejeztem, az utolsó gyakorlat a székes réven, odahúztam a széket a szobába besütő napba, örömmudrát formáztam az ujjaimmal (az egyetlen, amit ismerek), és csak ültem, lehúnyt szemmel, figyelve a lélegzetemet, megrémülve, ugyanakkor csodálkozással telve el attól, hogy milyen nagyon levegőből (is) vagyunk szőve

áttetsző, törékeny, fényből font szitakötők

és, ahogy lassan nyitottam ki a szemem, szűrődött be az amúgy is szűrt fény szemem pilláin keresztül, megsimogatott a csend, én pedig, ennedszerre értettem meg, hogy legnagyobb zajt magunkban, a világban, gondolatainkkal csapjuk

visibáló kisgyerekek, mi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése