2011. április 12., kedd

Anya mesél a láthatatlan barátokról (főképp Hálamaláról, akit nem loptak el, csak melege lett)

Volt egyszer egy kislány, aki akkor érezte legpompásabban magát a bőrében, amikor reggelente odabújhatott apja karjára, beletemethette arcát anyja hosszú, selymes hajába. Szerette szülei illatát, amit a meleg, puha paplan, párna áraszott, a reggeli fényeket, az álmosan ébredező, napot kezdő hancúrozásokat.

De egy napon szülei úgy döntöttek, külön ágyat melegítenek, aztán egy idő után már külön házat. Szétköltöztek a kislány szülei, ő pedig édesanyjánál maradt. Édesapja ritkán látogatta őket, csak hétvégeken találkoztak. A kislány pedig azt hitte, ha szorosabban fogta volna egyik kezével az édesapja kezét, a másikkal pedig az édesanyjáét, a meleg paplanfészekben még mindig hárman gyomroznák egymást.

Egyszer, amikor az apai nagymamánál járt, a nagymama egy almát adott neki. -Ez arról a fáról van, amit még édesapád ültetett, amikor akkoracska volt, mint te most, - mondta a nagymama, miközben a kislányra nézett, de valahogy mégis mögé, messzire, messzire. A kislány nézegette az almát, aztán zsebre vágta és úgy döntött, ezentúl barátok lesznek, az alma és ő. Még nevet is adott neki: Hálamala. Szeretett új szavakat kitalálni és elnevezni kedvenc tárgyait. Láthatatlan barátai is voltak. Az egyiket Naprancsnak hívták, mert vidám volt, mint a narancs, és tüzes, mint a nap.

Amint hazaértek, a kislány betette Hálamalát egy üres virágcserépbe, azt pedig elrejtette a kamrában, a legalsó polcra. Odahívta Naprancsot is, és azt mondta neki: ő Hálamala, a szent alma, vigyázz rá, mert ő lesz az ajándék, amivel édesapámat meglepem a születésnapján. Naprancs erre csak felhúzta az orrát, hiszen ez azt jelentette, egész nap ott kell kuksolnia a kamrában, el fogja unni az életét, mert, még csak nem is táncolhat, nehogy zajt csapjon, hiszen halálra rémítené vele a kislány édesanyját. Egyszer azonban Naprancs addig szertelenkedett, izgett-mozott, míg az egyik polcról levert egy földes zacskót, az pedig felborult s a föld belecsordogált Hálamala cserepébe. Naprancs izgatottan ugrált a cserép körül. Hálamala eleinte méltatlankodott, hogy őt így összepiszkítják, de aztán egyre inkább melege lett. Addig-addig vetkőzött, hogy a végén már csak a magok maradtak belőle. A magok pedig kicsit másabbak, mint egy kerek, kevély alma. Vihogósak és viháncolósak, mint valami ma született kiscsikók. Napranccsal egész jól összebarátkoztak, annyira, hogy kis kacsókat növesztettek, hogy kezét fogva ők is részt vehessenek a táncban.

Ekkor nyitott be a kamrába a kislány, ő is fogta valakinek a kezét, mégpedig az édesapjáét. - Ott van az ajándékod, - suttogta, - abban a cserépben. Az apa csodálkozva vette kezébe a cserepet, amelyből vékonyka, zöld hajtások kandikáltak elő. Egy virág, te virágot ültettél nekem? - kérdezte. A kislány kétségbeesetten túrt bele a földbe. - Elveszett, Hálamala elveszett, - sírta el magát, - Naprancs, örök harag, látni se akarlak többé soha! Ekkor az édesapja leguggolt, az ölébe vette kislányát. Ki Hálamala? – kérdezte, - és kicsoda Naprancs? Ekkor már az édesanya is ott térdelt mellettük. A kis, szűk kamrában összekeveredtek a jól ismert illatok, édesanya, édesapa, a kislány illata. – Hálamalát mamától kaptam, azt mondta, arról a fáról van, amit te ültettél kiskorodban. Neked akartam ajándékozni. Rábíztam Naprancsra, aki az én szeleburdi barátom, de ti már nem láthatjátok őt, mert a felnőttek kinővik a naprancsokat látó szemeket, legalábbis ő azt mondta nekem. Neki kellett volna vigyázni a kincsre, de ellopta.
Naprancs erre haragosan villant egyet a felső polcon s arra gondolt, lefekvéskor megégeti majd a kislány orrát, hogy is juthat ilyesmi az eszébe, hogy ő tolvaj lenne.
Édesanya felkacagott. - Vigyázz erre a te Naprancs barátodra, lehet, hogy szeleburdi, de biztosan jóindulatú. Nem lopta el Hálamalát, csak icipici csemetét nevelt nekünk belőle. Látod, apa almájából, az én földemből, a te láthatatlan barátod gondoskodásából, és elsősorban a te ajándékozási vágyadból, kis almafáink nőttek. - Látod, attól, mert már ritkábban kucorodunk össze mi hárman, még nevelhetünk együtt almafát, - ölelte még szorosabban magához kislányát édesapa.

De este édesanya még hallotta, hogy nagy vita folyik a kislány ágyában. Eleinte azt hitte, hogy csak Naprancs és a lánya vitatkoznak, de aztán új hangot hallott. Telt, hömpölygő hangot. Hmm, nem is hittem volna, hogy Hálamala férfi, gondolta. Azzal összekacsintott gyerekkori láthatatlan barátjával, akit ő egyszerűen csak Virgulincskiluncskinak hívott.

5 megjegyzés:

  1. Ez tünik nekem a legedósabbnak, amit eddig olvastam! Szeretem!
    Én is ismerek Petike révén két titokzatos lényt: az egyik a lova Kárátó, és a másik a barátja Plrekó:), meg a rézboszorkányt régebbről:)
    Ölel: Ildikó

    VálaszTörlés
  2. óóóó ez aaaaannyiraaaa...
    hihetetlenül aranyos :))

    (csontropogtató ölelés :D )

    VálaszTörlés