2011. április 27., szerda

mai ajánlók

számomra legszebb fotóinterjú eddig Jánoskával

ugyancsak kedvenc saját képeim Jánoskával és kis barátainkkal

kedvenc mesém, A Szerencse-tündér sárcipője

"- Tudnod kell - folytatta -, hogy ma van a születésem napja, s ezen a jeles napon egy pár sárcipőt bízott rám az asszonyom. Az emberiséget kell megajándékoznom vele. Bűvös erő lakik ebben a sárcipőben: aki felhúzza, ott terem azon a helyen és abban a korban, ahová kívánkozik; azon nyomban teljesül a vágya, és az az ember végre tökéletesen boldog lehet itt a földön.

- Ne hidd! - rázta a fejét a Gond-tündér. - Az az ember boldogtalan lesz, és áldja majd a pillanatot, amikor megszabadul a bűvös sárcipőtől.
(...)

- Utazni csupa gyönyörűség volna - sóhajtott fel a diák -, ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok; mindig jobbat kívánok, a legjobbat kívánom, de azt már nem tudom, mit és hol érhetem el. Tulajdonképpen egy boldogító cél felé törekszem, a legboldogítóbb felé.

Ahogy ezt kimondta, már otthon is volt fehér függönyös szobájában; fekete koporsóban feküdt a szoba közepén, örök álmát aludta, teljesült hát a vágya: teste pihent, lelke ismeretlen messzeségekben bolyongott. - Senkit se mondj boldognak halála előtt - intenek Szolón szavai: itt is, igaznak bizonyulnak."

2011. április 25., hétfő

totemállatunk, a macska

fohász után

fel szeretnék támadni, rebegtem, de tudtam, remegve nem lehet
feltámadok, tökéltem el, de a hogyant elfelejtettem
fel akarok támadni, kiáltottam magamban, de szétrebbentek a madarak

ekkor hirtelen megszólalt mellettem apám
menj ki a kertbe s nézd meg a legkisebbik meggyfát
akkora csak, mint az ujjam, de sziporkázik rajta a sok virág

s míg mentem, botladoztam és lelegeltem egy csomó sóskát
megéreztem mindent, amiből szőve vagyok
a fényt
a levegőt
a tüzet
a földet
a forrást
és lábamról letáncolt cipő, a zokni
és testem megkezdte a tornát

aztán, ahogy csordogált belém az ég
s a pillangló virágszirmok mosták el belőlem a nincsent
mezítelen talpamon egy fűszállal citerázni kezdett az Isten

2011. április 24., vasárnap

mechanizmusaink, avagy farkasszemek és démonok

csak figyelem magam, hogy mennyire erősek a minták, amelyeket gondolataim követnek. és minden arról szól, hogyan tegyem a leghatékonyabban boldogtalanná magam.

olyan körülmény, amely a tökéletes, a felhőtlen boldogságot lehetővé tehetné, sose lesz. de akadnak csendes pillanatok, amikor a boldogság szívében megpihenhetek.

amikor 2003-2004 telén beleszomorodtam csalódásom depressziójába, mert annak az embernek, akit szerettem, utolsó szava hozzám az volt "semmi" és a nekem fordított háta, egy csomót ittam, éjszakákat átbuliztam, próbáltam életszeretetről szóló könyveket olvasni és nem sírni minden másodpercben. aztán az önirónia mesterévé képeztem ki magam. az önirónia hasznos jószág, csak nagyon könnyen társává válik a bosszúnak. mindkettő a kiégés, fásultság felé vezető út, csak az egyik rövidebb, a másik hosszabb.

és végül jött a kikerülhetetlen, amibe, legalább egyszer, szinte mindegyikünk beleesik. amikor már annyira szomjazol arra, hogy valaki szeressen már téged is, hogy fogadjon el olyannak, amilyen vagy, és szeressen, szeressen. aki olvasta a Végtelen történetet, az tudja, visszalépni nem lehet. mert ez csak az utolsó előtti állomás. az, aki gyerekkorában az anyjától nem kapott elég szeretetet, törődést, gyakran érezheti ezt a vágyat. de, aki erről a szintről képes átlépni oda, ahol számára már csak az fontos, hogy ő szeressen, annak számára nincs visszaút. mert tudja, hogy a többről mond le a kevesebbért, amikor elfogadja valaki szeretetét, szerelmét, de ő nem képes viszonozni. meg is bűnhődtem érte.

figyelni és ébernek maradni. gondolataimat és érzéseimet megvizsgálni. ez most legfőbb feladatom. látni, mitől pipulok be, hogyan próbálnak a jól ismert, szokásos szövegekkel hatni rám, tiszta jóindulatból, látni, hogy ez a jóindulat sokszor mégis mennyire vak. mennyire csapdákat állítunk magunknak, másoknak, milyen hatalmas mértékben játszmákról, manipulálásról és lelkiismeret-furdalás okozásról szólnak az emberi viszonyok. látni, hogy legtöbbször akkor vagy érthető, ha semmit se szólsz, csak szeretsz. elgondolkodni, a szavak súlyán, a szárnyat adó szavak teremtésén.

egyik démonom a félelem. cudarul tud bennem dolgozni. a félelem, hogy a férfi, akit szeretek, elhagy. amikor józan vagyok, tudom, elhagyhat, hiszen azt, ami bennem tiszta, azt a "semmik" és a hátat fordítások nem érinthetik. mégis, érdekes látni, hogy a démon mennyire pokoli tud lenni, hogyan követeli azt, ami szerinte neki jár. a visszaigazolást, a tapsot. ez ismét nagy buktató. mert az ilyen tapsos "győzelmet" a bosszú hajtja. dívává válni, sok férfi számára kívánatossá tenni magadat, odadobni mindent, szépséged, tested, húsod, csak az érzésed, a sebezhetőséged ne, csak azt ne belőled, amitől élsz, lüktetsz. ez a legolcsóbb bosszú. és a legvisszaütőbb. figyeltem, ahogy jön ez a démon és kerülget, az érveket, amiket belőlem hozott vagy amiket, úgymond, környezetem szájába adott. és látni, hogy nem értenek, éreznek belőlem semmit. csak a démonnak dolgoznak, a jóindulatú megmentőnek.

Jézust régen se értették, ma se értik. mert törvénye emberfeletti. kényelmetelen. szívesen prédikálnak róla, alapítanak egyházakat, ölnek és éltetnek a nevében, csak éppen szeretni ne kelljen, ne úgy, ahogy ő mondta. szeresd felebarátodat, mint magadat. mindent, csak ezt ne. csak ne kelljen az azonosságot felvállalni. lehet boldogulni, talpra esni, újra kezdeni, nyerni, tovább lépni, szabaddá válni, önmegvalósítani, bizonyítani, a tapsot learatni, az imidzset suvickolni, a 21. százdt emberének szerepeiben lavírozni, a szerepekben helytállni, irigylésre méltónak lenni, felmutatni.

csak éppen szeretni ne. csak azt ne. aki szeret, azt hülyének nézik. de olyanról is tudok, akit felfeszítettek. hiába, törvénye, úgy látszik, vagy nagyon visszamutat, a paradicsomi időkre, vagy nagyon előre, ami az egyetlen esélye az embernek a túlélésre, de a jelenben, ami zajlik vagy kétezer éve, még mindig túl meredek.

2011. április 21., csütörtök

Sírjon az a hegedű! (Évának)

Lajkó Félixet hallgattam, és közben hálás voltam neked. Mert gyerekkoromat a te hegedűszód kísérte végig. Mert eleven az emlék, amikor a hallgatót húztad, és mondta Cigányjános, aki tanított, sírjon az a hegedű, a hallgatónál sírjon az a hegedű, és te, fiatal lényed egész zsenge világát belesírattad a hegedűbe. És, bár kicsi voltam, megéreztem valamit a szerelemből, a szenvedésből, a szenvedélyből, az életben égésből és kicsit meg is ijedtem a hegedűtől.

És légy büszke arra, hogy kotta nélkül játszol, erre csak nagy művészek képesek. Csak a lajkófélixek. A különbség közte és közted csak annyi, hogy veled nem foglalkoztak eléggé, nem fedeztek fel, nem lettél híres. És, hogy te azt hiszed, a hegedű, az, amin a te lényed a legőszintébben tud megszólalni, csak a gyerekkorod és fiatalságod egy kedves hóbortja volt, nem veszed észre, hogy most is egyik végtagod, vagy inkább lélektagod. Gyógyulásod eszköze.

Ne hagyd magadból kiveszni a hegedűszót, hajolj rá, öleld magadhoz, feledkezz bele és játssz. Ne valakinek, még csak ne is magadnak, hanem az égnek, a csillagoknak, a virágnak, a padlónak, a szennyes edényeknek, a fárasztó szakácsmunkádnak, mindegy, mindennek. Játssz!

Táti fest, Eszti hímez, én ismét írok, Édi, Édinek is írnia kellett volna, nem tudom, Édi mit tehetne, de TE, te hegedülsz. Ezt ne felejtsd el!

Senki senki helyett nem tehet semmit. De magunkért és egymásért, például azzal, hogy elhúzunk egy kesergőt és hagyjuk, hogy sírjon, eszméletlenre sírja magát karunkon az a hegedű, talán annyit tehetünk, hogy megpattintjuk a berozsdásodott lakatot.

a karma karmában (egy mai barátnős telefonbeszélgetés visszhangja)

néha az az érzésem, hogy emberek, akiknek valami más bajuk van, valami, mittudomén mi, akármi, nem azon dolgoznak, amin kellene, hanem egyfolytában más emberektől, helyzetektől várják a visszaigazolást, hogy ők jók. vagy pl jó nők. tehát, valamiért önbizalomhiányuk van, de nem azt nézik meg, hogy ez miből eredhet, mert ezen lehet, hogy nagyon fájdalmas dolgozni, hanem bekapják a pillanatnyi drogot, azt, hogy learatják a tetszés sikerét a férfi tekintetéből. én is csináltam, és biztos, hogy még most is csinálok ilyet. ennek azonban súlyos következményei vannak.

azt mondják, hogy a flört jót tesz, a kacérkodás. nem tudom. nem hiszem. azok a nők, akik ebből élnek, mihelyt nem tetszenek már a férfiaknak, olyanokká lesznek, mint valami rongybábuk. kacérságuk máza nélkül kiégettnek, üresnek érzik magukat. az a férfi, aki pedig szintén bekapja a felé villanó, nyalókát kínáló női trükköt, utána hazamegy, és cirkuszol egyet a feleségével. és még csak fel sem teszi a kérdést magában, hogy mi történt, mert a drog hatása alatt áll.

és mit is mondjak azoknak a barátnőimnek, akik állandóan nős vagy foglalt pasikat vonzanak be az életükbe? tartsanak önvizsgálatot? tegyék fel a kérdést, hogy egy szabad, független pasival való kapcsolattól, ami nehézségeket, de ugyanakkor fejlődést hozhatna be az életükbe, súlyt, de ugyanakkor többletet, feladatot, de ugyanakkor szövetséget, igen, hogy ezen miért nem akarnak dolgozni? hogy az önmegvalósítást miért énmegvalósításban és nem mimegvalósításban fogják fel? miért részesítik előnyben a fast food-ot? a választ mindenki maga tudja. vagy nem tudja. de most azok a barátnőim, akik nős pasikkal szeretnek járni vagy flörtölni, kíméljenek, mert, attól félek, kíméletlen és igazságtalan leszek velük. és fájdalmat okozok.

amikor a bölcsesség ismét kivirágzik bennem, sütök majd nekik egy finomat.

2011. április 20., szerda

Dózsa György és a csók, avagy gyarlóságaink gügyögése

Tizenhét éves voltam, olyan hamvas, hogy a szedrek szederjesek lettek, ha rám néztek. És végleg elegem lett abból, hogy még sose csókolóztam. Eldöntöttem, hogy eddig, és netovább. Csak hallgatom a nagy bokor aljás, vécés, abortuszos, erőszakolós kamaszlány történeteket, de gőzöm nincs legalább a csókról. Mivel akkoriban a nővérem már dolgozott, minden cuccból kettőt vett. Így aztán soha nem volt annyi dögös cuccom, mint tizenhat-tizenhét évesen. És annyi eszem már akkor is volt, hogy tudjam, mi az, amivel hatást lehet elérni. Csak gyakorolni nem akartam, mert nem akartam belenyugodni abba, hogy a játéknak erre kell kimennie. Hogy csak ennyi, csak ilyen szinten.

Akkor azonban tudtam. Túl akarok esni az első csókon. Felvettem egy seggigérő fekete szoknyát, egy háromnegyedes újju, a hasból kicsit kivillantó, bögyösítő blúzt, fekete teniszcipőt hozzá és készen is álltam a nagy kalandra. Ami hajnalig váratott magára egy diszkóban, először voltam diszkóban Szentgyörgyön. Tudtam, hogy be fog következni, de mind nem azok a fiúk kértek fel, aki. Míg végül hajnalban egy körben táncoltam, belépett a körbe, és tudtam, abból, ahogy a helyét a körben elfoglalta, velem szemben, hogy őt vártam. Tánc. Gyere ki egy kólára. Ismertem a forgatókönyvet, én voltam a fő rendező. És először életemben kimentem egy kólára, ami aztán Dózsa György szobra alatt csókba pezsgett. Mivel akkor én kiváncsi voltam és nem szenvedélyes, a csók olyan volt, hogy már mittudomén. Ami azonban utána következett, az nagyon nem mittudomén volt, hanem éles.

A fiú ugyanis teljesen elveszítette a fejét, vagy valamijét. Hat-hét évvel idősebb volt, mint én. Mondta, csak most katona, mert előbb elvégezte a sulit. Ápoló. Kért, írjak neki a katonaságba. Ránéztem, bele a szeme kellős közepébe és azt mondtam, nem írok. Barátnőd van. Biztos vagyok benne. Mit is keresel itt. Egyedül. Diszkóban. Zavarba jött, de tagadott. Aztán próbált meggyőzni, hogy barátnőmmel és pasijával, négyesben menjünk fel a lakására egy kávéra. Mondtam neki, hogy én nem baszni indultam, sajnálom, ha félreérthető voltam, de, még tart a hajnal, felcsíphetsz valaki mást, vagy foghatsz magadnak egy kurvát. Ettől kicsit kiakadt, hogy hogy beszélek, de nem tágított. Kerestük a kávéházat, nem találtunk egyet se nyitva, ő azt mondta, van egy az egyik utcában, persze, nem volt, de arra kerültünk, hogy kiderüljön, ott lakik. Amint ez kiderült, azt se mondtam neki, jó reggelt. Csak szedtem nyakamba a lábam, gyí.

Ősszel a bentlakásban új szobatársnőim lettek. Egyikük említett egy nevet. Ritka név, én nyáron, a csókos pasimkor hallottam először. Mondta, hogy a nyáron volt az esküvője, az ő fiútestvére volt a násznagya. Következő alkalommal, amikor otthon járt, hozott egy fényképet. Ő volt az, persze. Tehát igazam volt a barátnővel, sőt, menyasszonya volt. Aztán, kicsit később, láttam az utcán, feleségével, babakocsit tologattak.

Azóta éltem még vagy tizenhét évet. És azt látom, a játszma ugyanaz, csak most már ez árad, áraszt el mindenfelől. Felerősödve, minden a pornónak, a káma szútra á lá székelybácsis eseteknek alárendelve. Dekoltázs, seggig érő szerkó, kacáran hátravetett fej, tudatosan kitervelt és leellenőrzött hatás. Ez az, ami kell? Csak ennyi?

Veralinn mondta, hogy állítólag Einstein mondta, hogy az univerzum és az emberi hülyeség határtalan. de az előbbiben nem biztos. akárki mondta, jól mondta, hülyeszintre csökkentjük emberi létezésünk, s aztán csodálkozunk, hogy pusztulunk bele. Nem kár értünk.

iróniák tánca

4-5 éve írtam

a játék vége

annyi maszkomat lekaptad
álarcosbált rendezhetnél
ha kiadnád sorban

a nevető a durva
az áligszent a kurva
az örökanya a meddő
az égigérő esendő

kedvesem
az utolsónál tartasz
a játék véget ért
ez a magány maszkja

rántsd vissza kezed
húnyd le szemed
hallgass

ezt már az Isten adta
s magam sem tudom
arcom-e álarca



szeretlek de
(1)
nomád vagyok
véremben cigány
unos untalan utamat járó
vessen meg érte a nagy világ
én ne vessem el
meg magam világom

(2)
ne kéne annyi örömöt elviselni
annyi örömöt bánatot hajj
ne kéne fáradtkacagó szájjal hátradőlni
mosolyogni
szemlesütve könnycsorogni

(3)
addig mentem míg meg nem álltam
szomorúságomban földhöz ragadtan
testem helyén egy piros csizma
lelkem helyén egy alig tócsa

(4)
Erős hangokkal úgy sírsz bennem
imába záruló szép szemeddel
könnyem a könnyed
ázott az ágyunk
nem egy az utunk
nem egy a vágyunk
tiéd a fészek
enyém a szállás
tiéd a hóra
enyém a csárdás
tiéd az otthon
enyém a szó
te a végre gondolsz
én alfa vagyok

2011. április 19., kedd

mami mesél edónak

avagy nonstandard anyósmese

"édesanyám, amikor panaszkodtunk, hogy nehéz az életünk, mindig elmondta nekünk egy álmát, hogy ezt vegyük példának

rettenetesen nehéznek találta a sorsát, egy éjszaka pedig azt álmodta, hogy megjelent előtte az Úristen, persze, nem egy képet látott, csak érzett egy jelenlétet. és azt mondta neki, nézd, itt van egy csomó kereszt, tedd le a tiedet és próbáld ki a többit. amelyiket könnyebbnek találod a magadénál, választhatod nyugodtan azt. és próbálgatta szerre, szerre, de mindegyik sokkal, sokkal nehezebb volt az övénél."

2011. április 18., hétfő

megszökünk, de honnan és hová?

Edó meséi mozi

itt maradni

arra koncentrálni, ami van

a hangyákra, a fehér fényben égő füvekre, az ébredező csigabigára, a lapkodó lepkére, a mámoros méhecskére, a földből gyurmára, a tavaszi föld újjászülető erejére illataiban, színeiben, parányi világában, kirobbanó zöldjében

a Márkusnak kitalált mesére a három húskatonáról, akik, elhatározzák, megszöknek a tányérjáról, és amit még egyszer és még egyszer kér, a gyermeki meg nem unásokra

az érzéseknek helyt adni, a hangtalan, csendes kicsordogálásnak, a hirtelen, heves zokogásnak, a mamival kacagásoknak, arra koncentrálni, amit most nyújt, arra az erőre és szeretetre

a múlton nem keseregni, elgondolkodni rajta, de nem önsajnálkozni és nem önvádaskodni, szembenézni, látni, mit, hogyan csináltam, és most, ennek következtében is, hol állok

DE! az itt és mostba visszatérni

a jövőtől nem félni, örülni annak, hogy hamarosan szüleimnél, hamarosan érzem a falunk illatát, amilyen illatú falu nincs még egy a földön, bízni benne, hogy nincs más járható út, mint a szereteté, és, hogy megtanulom a bölcsességet is, amely megtanít jól szeretni
magam a jövőtervezésbe nem belelovalni,

visszatérni az itt és mostba

teljes elékszertelenedésemmel megtanulni élni, tornázni minden nap, építeni lelkem templomát is, mert saját egészségemért felelős vagyok, örvendezni gyöngyörűen karcsúsodó derekamnak, szoptatás után visszagömbölyödéseimnek, visszarugalmasodásomnak, de csak annyi jelentőséget tulajdonítani neki, amennyit kell

örvendeni
élni
szeretni
mosolyogni
szagolni
simogatni
ízlelgetni
kacagni
ragyogni
szépülni
énekelni
táncolni
imádkozni
elcsendesülni
fejet hajtani
megköszönni
hálásnak lenni

az itt és most ajándékát minden pórusunkkal felfogni, fogadni

(a TVR1 mai magyar nyelvű adásában megnézni magam, ha tetszik, örülni neki, ha nem tetszik, nem bánkódni felette)

életemért teljes felelősséget vállalni, nem hárítani, azért, ami van, magamat megismerni, magammal ismerkedni, a feladaton dolgozást nem feladni, állni, két lábbal a földön, fejemmel az égben, szívemmel Istenben

dobogni

2011. április 16., szombat

monodráma, mert Ő már nem olvassa a blogom

a probléma már ott kezdődik, hogy vajon az ő szobáját is kiporszívózzam-e, most, hogy kimondta, vége, vagy inkább ne. inkább nem, maradok a ház többi részénél. ahogy szedem össze a házat, úgy veszítem el magam. mire a mosogatáshoz érek, már jobban csorgok a csapnál. kiabálom magamban, miért nem tudok szeretni, miért szeretek ilyen rosszul, hogy mindenki, akit szeretek, elhagy! (itt most az engem utálóknak felcsillan a szemük, hogy ne végre, edó is.) igen, én is. én is megbukok egyre-másra.

most ismét, ebből is. szinte három évig éltem Mikivel, akit nem éreztem társamnak, szerettem, de tudtam, nem egy az irány. most ugyanez történt, csak én vagyok az, akit nem éreznek társnak. kiegyenlítődés? nem tudom. végül is előrelátható volt ez a helyzet. hiszen

Ő
futó kalandot akart, dehogy akart kapcsolódni, egy ilyen nővel, mint én, hiszen, az ő szemszögéből nézve sehogy se illünk össze, magas vagyok, nem vagyok macás, nem vagyok az a fajta szép nő, akire vágynak a pasik, és bölcs se
és, elsősorban, tervei voltak, nagy tervei, nagy útakat látott maga előtt, ott volt Tibet, ott voltak a belső utazások, amikhez nem hiányzott egy kolomp
és, ki tudja, mi még

én
az első találkozásunk alatt megváltoztam, attól, hogy rámnézett, megérintett
tudtam, már semmi nem lehet úgy, mint volt ez a találkozás előtt, mert átváltoztatott, mert olyan igazul szerettem, mint férfit még soha
és nem érdekelt semmi, csak az, hogy a közelében lehessek, találkozzunk, lássam még, és vártam, vártam, míg hazajött, és mire megláttam, hogy igazából hiába vártam, mert ő foglalt, nem szabad ember, köti a múltja és a jövője, olyan erősen, hogy abban számomra nincs hely, addigra jött Márkus

és akkor kiragadtunk három évet ebből a kötelékből, három pompás, éles, erős évet
de nem mi vagyunk az útja, nem én vagyok a társa, nem tud velünk élni, hívja valami, amiről nekem sejtelmem se lehet

elengedés, ezt gyakoroltatják velem azok a férfiak, akiket szerettem, szeretek
úgy felkészítenek a nagy elengedésre, a halálra, hogy, ha közben feltalálják az öröklétet, akkor nagy szívás, nem fogom tudni kamatoztatni keservesen megszerzett tudásom

samsara

(Pema Csödrönt szeretném megismerni, talán ő az, akivel most a legszívesebben leülnék, beszélgetni, hallgatni, teázni, enni, közelíteni félelmeimhez, megpróbálni józannak maradni)

ilyenkor az örök kérdés, az örök fájás: mi rontjuk el, vagy csak eszközök vagyunk, a mi esetünkben például Márkus jöveteléhez az asszisztensek
mert ő csodás, mint minden frissen érkező, és hozza mindkét félről a kincseket, de főképpen a szeretét, mert ő még tud jól szeretni

ezt kell nekem is megtanulnom, és, berzenkedve bár, de látom, hogy a samsara nem fog ebben segíteni. az lenne a legegyszerűbb, hogy szétdorbézoljam az agyam és felcsípjem az első pasit, aki egy kicsit is kíváncsi arra, miben érnek véget az égigérő lábak

de ez is csak a samsara lenne, elmélyíteném, belegöngyölném magam valamibe, ami végül ismét csak fájdalomhoz vezetne, megbántanék valakit, csak, mert pillanatnyi vágyamat ki akarom elégíteni, fájdalmamat tompítani

születésnapomkor az volt a titkos vágyam, hogy bárcsak maradnánk együtt, mi hárman

most pedig az a nem titkolt vágyam, hogy valamilyen szinten, ha választ nem is kapok a kérdéseimre, de csillapodjanak le bennem, mert ezt látom mindenütt, a sok pozdorjává ment családban (ki gondolta volna, hogy ilyen profétikus lesz a Hálamalám)

hogy tényleg ennyire különbözően fogjuk fel a kapcsolatot, a férfi az örök poligám, aki számára fontos az otthon, de csak akkor, ha közben bármikor eljárhat a "hárembe", a nő pedig a monogám, aki egyetlen férfival akar a férfi-női együttélés feladatán dolgozni

ezt látom mindenütt
ezt látom mindenütt

hogy a nő attól szenved, mert soha nem elég a férfijának, soha nem elég jó, mindig el akarják hagyni, vagy, mindig kell mellé másik nő is, és aki ebbe a hármas játszmába belemegy a szép, nagyvonalú és bölcsen legyártott elméleteiben bízva, előbb-utóbb összeszed egy jó kis rákot, vagy valami más betegséget és meghal, vagy pedig a gyerekek szenvednek attól, hogy anyjukat az apjuk így megalázza, ő pedig hagyja mindezt megtörténni

a férfi pedig attól szenved, hogy nem tarthat háremet, hogy ezt a nők nem fogadják el, előbb-utóbb vagy a feleség, vagy a szerető kiborul, nem bírja ezt a hármas táncot és vagy megbetegszenek, vagy otthagyják, kereshet magának másikat, mintha nem lenne így is elég baja, hogy a nő soha nem fogja tudni megérteni őt, ráadásul lelki nyavalyáiról sem tud beszélni, mert férfi, így aztán csinál egy jó kis infarktust, és meghal, vagy nem hal meg

kezdeti kérdésekből ennyi elég is. s mivel választ nem várok, jobb, ha megyek tornázni.

és elmélázni azon, hogy négy nap múlva lett volna a négy éves évfordulója annak, hogy megszólított a csetten és pár sor után megkérdezte, megyek-e vele Tibetbe, és én azt mondtam IGEN. és azóta is ebben az IGENben élek és mentem vele, utána, érte bárhová, de most meg kell tanulnom, attól, hogy az egyik IGEN, a másikban a NEM, NEM marad.

alászolgája
meghajol, el.

2011. április 14., csütörtök

mert nemcsak neten él az ember


szerelem


volt oszi, avagy tíz éve még csemetém


szívesen


chat, live


unokáinknak


contact, live


a sejk


gyertek mind, kik megfáradtatok

nagy köszönet Neked

2011. április 13., szerda

kérdőjel

amióta eltakarítottam az íróasztalomon stócban álló könyveket, ismét olvasok.

egyszer filós lányok azt mondták, hogy ők suttyomban mindig csak attól féltek, kiderül róluk, buták. viccnek jó. de igazából borzalmas. nagyon jól tükrözi azt, amit játszunk. azt a hatalmas képmutatást, ami folyik. az egész doktorisdim oda vezetett, hogy már nem csak olvasni, írni nem tudtam, de már gondolkodni sem szabadon. hiszen egy nagy átverés volt az egész, magamat akartam átverni valaminek, ami nem vagyok. nem vagyok tudós, sem tudós alkat, sem kutató. mint ahogy szinte semmi nem vagyok azok közül, amiknek illene lennem. mint ahogy nem leszek attól cicamaca, mert kirakom keszegági macskanőit magam elé és megfestem csokivörösre a hajam. ezek vagy vannak valakiben, szenvedélyes belső indíttatásból, vagy nincsenek. igen, ugyanígy nem leszek doktorandusz, csak mert kitehetem nevem elé a drd-t.

egy hatalmas kérdőjel vagyok. kereső, átutazó. mindent megkérdőjelező, mindent, mit nem igaznak élek meg, előbb-utóbb levető, magam után hagyó. egy guruló hagyma? csigaszemhéj, mely, bár látszólag spirálba zártan rejt, véd, mégis a legnagyobb kiszolgáltatottság, sebezhetőség?

Hamvas, az életét, mint művet megalkotó, startból kiröhögött. az orromra koppintott, és azt mondta, karnevál kell neked, bébi? verekedni akarsz a feministákkal, bájologni az elférfiasodott nőkkel, sikálni az ego-orrokon a fényt, illedelmeskedni és bókolni és mindezért bevasalni a sok pénzt? határidőre írni, amit más szab meg neked? azt és úgy írni, ahogyan "kell"? hízlalni a rendszer malacát, aki vagy? hát, edóbébi, lehet, hogy doktor lesz belőled, de a témádból megbuktál.

ezt mondta.

sorra bukok meg minden témából. amiben még sikerül valamennyire jelen lennem, azok a séták, a fűzfa esőben hajmosása, Márkus, a mesék, néhány találkozás. újabban ismét az olvasás. és persze a főzés. hétvégén azt mondta valaki, hogy csak figyeljek a jelzésekre és meg fogom látni, merre nyílik az ajtó. és lehet, hogy tényleg a főzés, valami szuper étterem, fogadó lehetne az én életem. magam köré tudom gyűjteni az embereket, szeretek főzni nekik, és elég gyakran sikerül meghallgatni is. talán ennyi elég is lenne, hogy egy étterem működjék. irodalmi, lélektörődéses étterem :) és még Hamvas is ott lehetne valahol, a rántott levesével. a sznoboknak, a menőzőknek, az önmagukat sztárolóknak és a kritizálásban diplomásoknak addig főznénk a maszklevest, míg jól nem laknának vele.

s hogy ki jönne gyakran? az, aki szintén kérdőjel, kereső, csigaszemhéjú átutazó.

íróasztalom


tavaszi pompában, szülinap utáni bőségben

Bak Sára elbillent Hálamalája

2011. április 12., kedd

ex drd

úgy döntöttem, maradok az edó mellett, nem pályázok a dr-re. lehet, hogy ezzel a névvel szegény maradok, és evickélni fogok, küzdenem kell, de döntésem óta ismét őszintén írok, és, ami a legfontosabb, őszintén olvasok.

Anya mesél a láthatatlan barátokról (főképp Hálamaláról, akit nem loptak el, csak melege lett)

Volt egyszer egy kislány, aki akkor érezte legpompásabban magát a bőrében, amikor reggelente odabújhatott apja karjára, beletemethette arcát anyja hosszú, selymes hajába. Szerette szülei illatát, amit a meleg, puha paplan, párna áraszott, a reggeli fényeket, az álmosan ébredező, napot kezdő hancúrozásokat.

De egy napon szülei úgy döntöttek, külön ágyat melegítenek, aztán egy idő után már külön házat. Szétköltöztek a kislány szülei, ő pedig édesanyjánál maradt. Édesapja ritkán látogatta őket, csak hétvégeken találkoztak. A kislány pedig azt hitte, ha szorosabban fogta volna egyik kezével az édesapja kezét, a másikkal pedig az édesanyjáét, a meleg paplanfészekben még mindig hárman gyomroznák egymást.

Egyszer, amikor az apai nagymamánál járt, a nagymama egy almát adott neki. -Ez arról a fáról van, amit még édesapád ültetett, amikor akkoracska volt, mint te most, - mondta a nagymama, miközben a kislányra nézett, de valahogy mégis mögé, messzire, messzire. A kislány nézegette az almát, aztán zsebre vágta és úgy döntött, ezentúl barátok lesznek, az alma és ő. Még nevet is adott neki: Hálamala. Szeretett új szavakat kitalálni és elnevezni kedvenc tárgyait. Láthatatlan barátai is voltak. Az egyiket Naprancsnak hívták, mert vidám volt, mint a narancs, és tüzes, mint a nap.

Amint hazaértek, a kislány betette Hálamalát egy üres virágcserépbe, azt pedig elrejtette a kamrában, a legalsó polcra. Odahívta Naprancsot is, és azt mondta neki: ő Hálamala, a szent alma, vigyázz rá, mert ő lesz az ajándék, amivel édesapámat meglepem a születésnapján. Naprancs erre csak felhúzta az orrát, hiszen ez azt jelentette, egész nap ott kell kuksolnia a kamrában, el fogja unni az életét, mert, még csak nem is táncolhat, nehogy zajt csapjon, hiszen halálra rémítené vele a kislány édesanyját. Egyszer azonban Naprancs addig szertelenkedett, izgett-mozott, míg az egyik polcról levert egy földes zacskót, az pedig felborult s a föld belecsordogált Hálamala cserepébe. Naprancs izgatottan ugrált a cserép körül. Hálamala eleinte méltatlankodott, hogy őt így összepiszkítják, de aztán egyre inkább melege lett. Addig-addig vetkőzött, hogy a végén már csak a magok maradtak belőle. A magok pedig kicsit másabbak, mint egy kerek, kevély alma. Vihogósak és viháncolósak, mint valami ma született kiscsikók. Napranccsal egész jól összebarátkoztak, annyira, hogy kis kacsókat növesztettek, hogy kezét fogva ők is részt vehessenek a táncban.

Ekkor nyitott be a kamrába a kislány, ő is fogta valakinek a kezét, mégpedig az édesapjáét. - Ott van az ajándékod, - suttogta, - abban a cserépben. Az apa csodálkozva vette kezébe a cserepet, amelyből vékonyka, zöld hajtások kandikáltak elő. Egy virág, te virágot ültettél nekem? - kérdezte. A kislány kétségbeesetten túrt bele a földbe. - Elveszett, Hálamala elveszett, - sírta el magát, - Naprancs, örök harag, látni se akarlak többé soha! Ekkor az édesapja leguggolt, az ölébe vette kislányát. Ki Hálamala? – kérdezte, - és kicsoda Naprancs? Ekkor már az édesanya is ott térdelt mellettük. A kis, szűk kamrában összekeveredtek a jól ismert illatok, édesanya, édesapa, a kislány illata. – Hálamalát mamától kaptam, azt mondta, arról a fáról van, amit te ültettél kiskorodban. Neked akartam ajándékozni. Rábíztam Naprancsra, aki az én szeleburdi barátom, de ti már nem láthatjátok őt, mert a felnőttek kinővik a naprancsokat látó szemeket, legalábbis ő azt mondta nekem. Neki kellett volna vigyázni a kincsre, de ellopta.
Naprancs erre haragosan villant egyet a felső polcon s arra gondolt, lefekvéskor megégeti majd a kislány orrát, hogy is juthat ilyesmi az eszébe, hogy ő tolvaj lenne.
Édesanya felkacagott. - Vigyázz erre a te Naprancs barátodra, lehet, hogy szeleburdi, de biztosan jóindulatú. Nem lopta el Hálamalát, csak icipici csemetét nevelt nekünk belőle. Látod, apa almájából, az én földemből, a te láthatatlan barátod gondoskodásából, és elsősorban a te ajándékozási vágyadból, kis almafáink nőttek. - Látod, attól, mert már ritkábban kucorodunk össze mi hárman, még nevelhetünk együtt almafát, - ölelte még szorosabban magához kislányát édesapa.

De este édesanya még hallotta, hogy nagy vita folyik a kislány ágyában. Eleinte azt hitte, hogy csak Naprancs és a lánya vitatkoznak, de aztán új hangot hallott. Telt, hömpölygő hangot. Hmm, nem is hittem volna, hogy Hálamala férfi, gondolta. Azzal összekacsintott gyerekkori láthatatlan barátjával, akit ő egyszerűen csak Virgulincskiluncskinak hívott.

2011. április 5., kedd

kucorgó kuncogók

vannak szavak, amelyek annyira csiklandósak, hogy csak na. bekucorogják magukat a bordák közé, a hónalj alá, a lapockák alá, höngörőznek a pocakon, le-legurulva a derék lejtőjén. és csak kuncognak, vihognak, gurguláznak, fergetegeskednek.

az este soroltuk a tavaszi virágokat, Márkus kezdte, néhol besegítettem. amikor odaértünk, hogy piszuka, felkacagott, pont úgy, mint amikor valaki játékból megböki, kigurult belőle egy igazi kunc. piszuka, piszuka, ismételte, és csak úgy kerekedtünk, bársonyultunk, ezüstöződtünk mindketten, mint valami igazi, friss piszukák.

A kis Elinának is volt ilyen kedvenc szava, a napa, ami köldököt jelent. A nagy Elináé pedig a villamos meg a krumpli volt. Az amerikai nagynénié palacsinta és pálinka. Ha külföldiekkel és kisgyerekekkel kóstolgatod anyanyelved szavait, ízessége meghatványozódik :)

jó ét vágyat :)

2011. április 4., hétfő

csend, fény, szitakötő, nap

ahányszor, hosszú kimaradás után, ismét jól kitornázom magam, mindig érzem csontjaim, izmaim, inszalagaim háláját, amiért törődök velük, kéjes a nyújtózás fájdalma és legszívesebben nem is hagynám abba a tornát

ma, amiután befejeztem, az utolsó gyakorlat a székes réven, odahúztam a széket a szobába besütő napba, örömmudrát formáztam az ujjaimmal (az egyetlen, amit ismerek), és csak ültem, lehúnyt szemmel, figyelve a lélegzetemet, megrémülve, ugyanakkor csodálkozással telve el attól, hogy milyen nagyon levegőből (is) vagyunk szőve

áttetsző, törékeny, fényből font szitakötők

és, ahogy lassan nyitottam ki a szemem, szűrődött be az amúgy is szűrt fény szemem pilláin keresztül, megsimogatott a csend, én pedig, ennedszerre értettem meg, hogy legnagyobb zajt magunkban, a világban, gondolatainkkal csapjuk

visibáló kisgyerekek, mi