2011. március 30., szerda

hümmgetés művész urakkal

egyik fájdalmam az, mondtam a művészférjeknek, miközben a kiállítás megnyitó maradék borát nassoltuk, hogy a számomra fontos férfiak soha nem szerették az alkotó edót, az nekik nem kellett

neeem? csodálkoztak, s magukban talán felvillantak feleségük képei, ahogy valami gyöngyörű mandalaszőnyeget álmodnak meg éppen, de ők tekintetükkel rájuk förmednek, ne babráljatok hasztalanságokkal, amúgy se értetek hozzá, s különben is, elraboljátok az időt családotoktól

nem bizony, kezdve apámmal, akinek az írásról az volt a véleménye, hogy minden író egy jó nagy hazug, s remélte, hogy nem akarok én is az lenni, de a rekordsikerű előadásra sem jött el, amit én rendeztem, és amiben Ildi úgy remekelt, hogy én még profi színésznőt sem láttam úgy égni, lobogni, izzani színpadon, mint akkor őt, pedig ő csak amatőrként

és az akkori szeretőm sem jött el egyetlen előadásra se, pedig akkoriban többet is rendeztünk, azóta sem volt olyan szapora a kultúra a faluban, mint akkor

aztán Helsinkiben a költészet napja, amikor a társaság által leszavazott verset csakazértis felolvastam, azért szavazták le, hogy nehogy megbántsuk egy brutálisan őszínte Faludy verssel házigazdánkat, a magyar kulturális központ igazgatóját, akiről mindenki tudta, hogy régi kommunista, de a műsor végén felálltam és azt mondtam, bár ezt a többiek leszavazták, saját felelősségemre és bocsánatot kérve a társaimtól, fel kell olvasnom, mert másképp ennek az estének semmi értelme, és akkor az akkori szeretőm férfibarátai jöttek el, ő nem, persze, és a vad férfi banda legmetszőbb nyelvű tagja azt mondta, hogy ezért a versét megérte végigunatkozni az estet

aztán Bukarest és a finn kiskarácsonyok, amikor az agyonhajszolt, szétfeszített idegű diáklányok önfeledten gyurmáznak, játszanak, egymással, a nyelvvel, a bizsergő levegővel, amikor belecsobbanunk a közös időbűvölésbe és nem hiányzik semmi
egyszer sem jött el, pedig majdnem három évet éltünk együtt és úgy szerettem volna, ha ő is, bár egyszer, kérleltem, gyere, nagyon jó lesz, eddig még mindig mindenki nagyon jól érezte magát, csak gyere el, ha nem tetszik, hazamész, de nem, azt válaszolta, még annyi időnk van, majd egyszer eljön, jövőben, valamikor, és akkor élesen megnyílt az időcsatorna, én pedig tisztán láttam, nincs majd, csak a most, és ez lett az utolsó kiskarácsony, amit én szerveztem, nekünk pedig az utolsó karácsonyunk, együtt

az alkotó nő, vagy edó miért nem kell? mert az megfoghatatlan. kicsusszan valami ismeretlen, idegen tájakra, a még sosem voltba, a teremtés előtti semmi tányérjára, és erejével, lelkesedésével, képzelőerejével táncol valamit, ami még nem volt. az alkotó nő kiszámíthatatlan, így aztán meg lehet csodálni őt itt-ott, mint kuriózumot, lehet gyönyörködni benne, rajongani érte, felüdülni mellette, de az ember konyhájába ne tegye be a lábát, mert az embernek van baja így is elég.

(pedig, szerintem, halkan mondom, hogy senki meg ne hallja, az a nő, akit nem korlátoznak, akit hagynak önmaga alkotó, teremtő erejének segítségével megújulni, felfrissülni, Főnixmadárként fog kisziporkázni a hétköznapokból, és fényében apró csodavirágoktól tiritarkul a ház)

ma végre, végre, megjött a tavasz, a kertben jártunk és szedtünk egy csokor ibolyát

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése