2011. március 30., szerda

hümmgetés művész urakkal

egyik fájdalmam az, mondtam a művészférjeknek, miközben a kiállítás megnyitó maradék borát nassoltuk, hogy a számomra fontos férfiak soha nem szerették az alkotó edót, az nekik nem kellett

neeem? csodálkoztak, s magukban talán felvillantak feleségük képei, ahogy valami gyöngyörű mandalaszőnyeget álmodnak meg éppen, de ők tekintetükkel rájuk förmednek, ne babráljatok hasztalanságokkal, amúgy se értetek hozzá, s különben is, elraboljátok az időt családotoktól

nem bizony, kezdve apámmal, akinek az írásról az volt a véleménye, hogy minden író egy jó nagy hazug, s remélte, hogy nem akarok én is az lenni, de a rekordsikerű előadásra sem jött el, amit én rendeztem, és amiben Ildi úgy remekelt, hogy én még profi színésznőt sem láttam úgy égni, lobogni, izzani színpadon, mint akkor őt, pedig ő csak amatőrként

és az akkori szeretőm sem jött el egyetlen előadásra se, pedig akkoriban többet is rendeztünk, azóta sem volt olyan szapora a kultúra a faluban, mint akkor

aztán Helsinkiben a költészet napja, amikor a társaság által leszavazott verset csakazértis felolvastam, azért szavazták le, hogy nehogy megbántsuk egy brutálisan őszínte Faludy verssel házigazdánkat, a magyar kulturális központ igazgatóját, akiről mindenki tudta, hogy régi kommunista, de a műsor végén felálltam és azt mondtam, bár ezt a többiek leszavazták, saját felelősségemre és bocsánatot kérve a társaimtól, fel kell olvasnom, mert másképp ennek az estének semmi értelme, és akkor az akkori szeretőm férfibarátai jöttek el, ő nem, persze, és a vad férfi banda legmetszőbb nyelvű tagja azt mondta, hogy ezért a versét megérte végigunatkozni az estet

aztán Bukarest és a finn kiskarácsonyok, amikor az agyonhajszolt, szétfeszített idegű diáklányok önfeledten gyurmáznak, játszanak, egymással, a nyelvvel, a bizsergő levegővel, amikor belecsobbanunk a közös időbűvölésbe és nem hiányzik semmi
egyszer sem jött el, pedig majdnem három évet éltünk együtt és úgy szerettem volna, ha ő is, bár egyszer, kérleltem, gyere, nagyon jó lesz, eddig még mindig mindenki nagyon jól érezte magát, csak gyere el, ha nem tetszik, hazamész, de nem, azt válaszolta, még annyi időnk van, majd egyszer eljön, jövőben, valamikor, és akkor élesen megnyílt az időcsatorna, én pedig tisztán láttam, nincs majd, csak a most, és ez lett az utolsó kiskarácsony, amit én szerveztem, nekünk pedig az utolsó karácsonyunk, együtt

az alkotó nő, vagy edó miért nem kell? mert az megfoghatatlan. kicsusszan valami ismeretlen, idegen tájakra, a még sosem voltba, a teremtés előtti semmi tányérjára, és erejével, lelkesedésével, képzelőerejével táncol valamit, ami még nem volt. az alkotó nő kiszámíthatatlan, így aztán meg lehet csodálni őt itt-ott, mint kuriózumot, lehet gyönyörködni benne, rajongani érte, felüdülni mellette, de az ember konyhájába ne tegye be a lábát, mert az embernek van baja így is elég.

(pedig, szerintem, halkan mondom, hogy senki meg ne hallja, az a nő, akit nem korlátoznak, akit hagynak önmaga alkotó, teremtő erejének segítségével megújulni, felfrissülni, Főnixmadárként fog kisziporkázni a hétköznapokból, és fényében apró csodavirágoktól tiritarkul a ház)

ma végre, végre, megjött a tavasz, a kertben jártunk és szedtünk egy csokor ibolyát

outsider

már gyerekkorodban is outsider voltál, állapították meg gyerekkori barátnőim.
ki az outsider?
aki kívül áll a körökön, a megszokotton, a közösségen, vagy inkább, aki megéli a dolgokat, ugyanakkor kívülről is látja?

aki gyerekkorában érzékenyen reagál a megalázásokra (mert biztos, hogy minden gyereket előbb-utóbb megaláznak, csak nem mindenki regál rá, éli meg ugyanúgy)

aki állandóan be szeretne kerülni, de nem tud, vagy nem engedik (se nem tudtam, se nem engedték, hogy melyik volt előbb, nem tudom, tény, hogy már három évesen sem tudtam beilleszkedni a csoportba, se négy évesen, se később, tehát sejtem, hogy a nem tudtam volt előbb, aztán jött a nem engedték, nem kellettem sehová ahol kilógtam a sorokból, és általában minden sorból kilógtam, a szó mindenféle értelmében, úgy szavaltam, huszonharmadikként huszonharmadszorra, hogy a szétunatkozott fejekben megállt a szusz, egy teremnyi ember elfelejtett tapsolni, de nem mehettem színésznőnek, mert túl magas vagyok, úgy táncoltam Jancsival, hogy Móni egyből meglátott, de nem lehettem néptáncos sem, rontottam volna az összhangon, kosaras lehettem volna, de máshogy képzeltem a csapatszellemet, feladtam, doktorandusz lehetnék, de nem bírom átállítani az agyam a tudományos, tárgyilagos gondolkodásra, azt hiszem, ez nekem soha nem is sikerült, és nem tudok időt teremteni az időtlenségből, hogy mindezt megtanuljam, nem is tudom, akarom-e)

akiket, egyelőre, nem érdekel az outsiderségem, a sehová beilleszkedni nem tudó, be nem férőségem, azok a gyermekeim: Márkus és a szavaimból varázsolódottak

önmagukba ha(j)ló cirkalmak

mert minden mese szenvedésből születik

azabaj

volt egy osztálytársnőnk, szerintem ő avatott be mindannyiunkat, nyelvi szinten legalábbis, a pornó ügyes bajaiba
első-másodikosok lehettünk, amikor a dombról hozta nekünk nyers tanításait az életről, hogy rajta ne múljék, ha idejében nem készülünk fel az rá
durva, faragatlan emberek között nevelkedett, sokat nem bíbelődtek a gyermekkel, hiszen pont úgy felnő, mint a kecskegida, mit van rajta annyi abajgatni való

nos, amivel egyszer előnkbe állt, hogy a szomszédasszony megmondta, ha szűzen mész férjhez, az a baj, mert akkor az urad azt fogja a szemedre hányni, hogy még baszni is ő kellett megtanítson, ha nem szűzen mész férjhez, akkor meg az a baj, mert akkor kurva vagy

ez a lány aztán korán anya lett, nehogy azt higgye a férje, hogy egy tanulatlan libát vett el. aztán eltűnt a faluból, Magyarországon él. s ahányszor a Belga az a baját hallgatom, mindig ott motoszkál bennem egy sanda gyanú, ejsze ő írja nekik a szöveget

2011. március 21., hétfő

háttér, előtér(ben)



Juliéktól kaptuk ezt a képet most. és persze, nagyon.
eszembe jut róla, amikor gyerekkoromban néztük a családi albumot, az egy-két eltévedt színes fotón kívül mindegyik fekete-fehér volt. kivéve azokat, amelyeket színesre buheráltak. katonakép, városon szolgáló leányok. amiért ezek jobban tetszettek, az azért volt, mert nem festettek ki mindent, csak a rózsát, vagy a tavat és a fákat, szemet és ajkat, így aztán olyan volt, mintha a rikító színek csak bizonyos részeket méltatnának figyelmükre. minket himalájavörösre tisztelt meg ez a kép :)

merre is...?


baksárásan töprenkedőn...

2011. március 18., péntek

Anya mesél Hetedhét országról

- Volt egyszer, hol nem volt, Hetedhét országon is, túl, de még az Óperenciás tengeren is túl...
- Elég, szóltál közbe, - most azt akarom, hogy Hetedhét országról mesélj.
- Hetedhét országról? – kérdeztem, és a csodálkozástól taligakeréknyi szemem kerekedett. – Hiszen arról nem szoktak mesélni, csak az azon túli világról, Meseországról.
- De én azt már kívülről tudom, nyafogtad. – Tele van királykisasszonyokkal, hercegekkel, sárkányokkal... Unom. Most azt akarom tudni, kik laknak Hetedhét országban. Hetedhétek?
- Talán nem éppen hetedhétek, de hogy hétpróbásak, az biztos.
- És még mi biztos? Hogy hét fejük van?
- Nem, az a sárkányoknak van, Meseországban, akiket te már úgy unsz. Hetedhét ország lakói egyszerűen csak a napjaikat számolják hetekben, a hangjegyeiket, irányaikat...
- Az hogy lehet, szakítottál ismét félbe. – Abból nem csak hat van?
- Ha az ember elég gyakran néz jobbra, balra, előre, hátra, fel és le, előbb-utóbb észreveszi a hetedik irányt is. A legtöbben nem néznek gyakran minden irányba, van, aki mindig csak előre néz, az ilyenre mondják, hogy szemellenzője van, mint a lónak. Vagy, aki mindig csak felfele néz, annak az ágak hegyén jár az esze, s megesik, hogy elesik, mert soha nem néz a lába alá, pedig a fának gyökerei is vannak.
- Az ilyennek aztán kulimászos az orra, kuncogtál.
- Vagy kukuj nő a homlokára, mint nekem, morfondíroztam.
- Olyan is van, aki vagy csak jobbra, vagy csak balra néz, az ilyen aztán dönnnng, nekimegy az oszlopoknak s jó nagyokat bucskázik. Vagy, aki mindig csak a lába alá néz, talán nem is tudja, hogy bizony sokszor kék az ég.
- Olyan is van, aki mind hátrafele leselkedik?
- Akad. Az ilyent, lehet, nem támadja hátba senki, de nem hiszem, hogy könnyedén halad előre.
- S aki minden irányba néz, az nem szédül?
- Ha nem kapkod, akkor talán nem. Hanem inkább felfedezi a hetedik irányt is, amely befele vezet, az emberbe.
- Ezt a doktornénik és doktorbácsik is tudják, mindig befele leskelődnek, bele a torokomba, fülembe.
- Igen. Vagy az ember fejébe. Például, amikor te rettenetesen haragszol rám, akkor csak azt látod, hogy anya buta, vagy rossz, vagy szigorú. De, mihelyt elmúlik a haragod, egyből kedvesnek, jónak látsz. Ugye? Mert ez a buta, rossz anya ott lakik a te buksi kobakodban, a jóságos anyával együtt, s az hogy éppen melyik vagyok, attól is függ, hogy mit érzel, dühöngsz, vagy szelíd vagy.
- Te anya, nehéz lehet hetedhétnek lenni.
- Tényleg nehéz lehet, de, aki ezt a hetedik próbát kiállja, az előtt megnyílik az út az Óperenciás tengeren túlra, de még az Üveghegyen is túlra, egyenesen Meseországig. És biztos, hogy aki oda megérkezik, az már nem ijed meg a hétfejű sárkánytól.
- Ez biztos?
- Olyan biztos, mint az, hogy holnap van a hét hetedik napja.
- A hét hetedik napja, motyogtad félálomban, - milyen furcsa.
De mosolyod jelezte, hogy már a hetedik menyországba álmodtad magad.

és egy edóajánló, mert szeretem

2011. március 15., kedd

7 és 1000


és beugrott:
Zsolt száma 3
az én számom 4
Márkusé pedig 7

ez ilyen egyszerű

Márkus ma ezernyolc napja született, amiből csak nyolcat nem töltöttünk együtt

barátság, a fában kucorgó örök mag, avagy egy kis csalás







amikor az ember az ördögeivel csókolózik (mert egyik reggelen az ütött belém, hogy, amíg az ember az ördögét meg nem csókolja, az angyala sem fogja megcsókolni őt), mint például én ma reggel (jajnekem), és hiába taknyos és nem érzi az ízeket, szagokat, a bűz mégis könnyesre facsarja az orrát, na, ilyenkor az ilyen barátságos képek, ha segíteni nem is segítenek az ördögcsókban, de legalább szépet lopnak a szem elé

2011. március 9., szerda

képzeletnyi képzeletet

egy ideje egy meserészlet jár a fejemben A végtelen történetből. és ma, kezembe vettem, hogy megkeressem. láss csodát, éppen ott ütöttem fel a könyvet :)

"Boldog volt, hogy a Végtelen Történetnek semmi köze nincs a hétköznapokhoz.

Nem szerette az olyan könyveket, amelyek mindennapi emberek mindennapi életének mindennapos eseményeit mesélik el kedvetlenül és nyavalygósan. Ilyesmiből a valóságban éppen elege volt, minek még olvasni is róla? Azonkívül utálta, ha észrevette, hogy valamire rá akarják bírni. És az ilyesfajta könyvek, többé-kevésbé nyíltan, mindig rá akarják bírni az embert valamire.

Barnabást különösen az olyan könyvek vonzották, amelyek izgalmasak voltak vagy vidámak, vagy amelyek fölött álmodozni lehetett, s az olyanok, amelyekben kitalált alakok mesés kalandokon estek át, és amelyeket még sokféleképpen tovább lehetett színezni.

Mert értett hozzá - talán ez volt az egyetlen dolog, amihez valóban értett -: hogyan kell valamit maga elé képzelni, olyan élénken, hogy szinte lássa és hallja."

Hozzánk most ért el az a hétköznapi élet meseláza, tele velük az egész kortárs gyermekirodalom. Emlékszem, Finnországban nagyon meglepődtem, hogy mennyi olyan könyv van, ami gyermekeknek tálalja a mindennapi életük történeteit. Én halálosan úntam, kedvencem mindenek közül a Muumi volt és maradt. Márkus egyelőre főleg a böngészőknél tart, szereti őket, de este, elalvás előtt, amikor elmondjuk vagy énekeljük a nap eseményeit, apró varázsfoltok tünedeznek fel a valóság szövetén. És úgyis a képzeletbeli barátok a főhősök, mint például Süsü, akitől Márkus nagyon sok mindent megtanult, például labdázni, vagy a bogár, aki az ő két ujja és aki a rosszcsont, mert mindig malackodik az asztalnál.



Táti egy tavalyi képe

haj, haj...

Katánál olvastam egy szép balladát, régen, amikor még az ősz hajszálaim is csak hetvenkedve szembekacagtak a nappal és varkocsomból csucsút mutattak az órák mánusainak, írtam én is ilyen hejhajokat, kesergő-édes magyarosat

most adok nektek párat, nem boxot, még nem :)

Népdal

Vörös bort ittam az este
fejembe szállt fene kedve
és még most is
ihaj-csuhaj
danolászom
dalolok.

Vörös szeretett az este
testembe szállt termő nedve
és még most is
ihaj-csuhaj
sóhajtozom
sóhajtok.

Vörös bársony az árnyékom
a szeretőm csak elhagyott
de még most is
ihaj-csuhaj
a fejemet
feltartom.

Vörös tenger az ágyékom
a kis gyermek vérbe fagyott
s én még most is
ihaj-csuhaj
az iszonytól
ordítok.


Ima

Istenem, Istenem,
én édes Istenem!
Miért teremtettél
gyarló asszonlétre?
Gyarló asszonlétre,
hitetlen életre?
Mi végre? Mi végre?

Itt feküdtem rajta
betegen, lázasan
s Hozzád fohászkodtam,
míg ő szépen szunnyadt.
Míg ő szépen szunnyadt,
testem párájában,
forró karjaimban.

Uram! Ezt az embert
tartsd meg nekem, kérlek,
s engem őnékije,
mert én őt szeretem!
Mert én őt szeretem,
ha kell szenvedésben,
borúban, derűben.

S lám, ma reggel, Uram,
hogy elszomorodtam,
első próbád alatt
hogy megingadoztam.
Hogy megingadoztam,
könnyűmet hullattam,
kétségben forogtam.

Szeretni szeretnék
teljes bizalommal,
feltételek nélkül,
mint ahogy Te szeretsz.
Mint ahogy Te szeretsz,
Uram, szenvedésben,
borúban, derűben.

Elhagyott leány dala

Nem kellettem néked, legény,
Pedig csinos leány vagyok,
Szálfa egyenes tartásom,
Kellőn büszke a járásom.

Hajam őszi gesztenyefa,
Szemem villámoktól barna
S gyöngy mosolyom csókos számat,
Szép arcomat beragyogja.

Ereimben sebes tűz forr,
Koponyám kemény az októl,
Szívem szerelemtől táncolt,
S csak elhagytál, barna legény.

Megátkozlak téged, szegény,
A lány rád se hederítsék.
Úgy szeressed bolondúlj meg,
Eszed vesszék, szíved tépjen.

Az a leány olyan legyék,
Idétlenül járjék – keljék,
Ha szembemenne éjszaka,
Saját anyja gutát kapna.

Haja legyék ritkás csepű,
Homlokában halszem, gülű
S szája olyan kongó lyukas,
A sötétség belefúlhat.

Ereiben moslék follyék,
Esze agylágyában lakjék,
Szíve kőnél is keményebb,
S e lány legyék feleséged.

Nem kívánok néked rosszat,
Életedben úgy szeressél,
Se kevésbé, soha jobban,
Mint ahogy azt megérdemléd.

cigány nyár

cigány nyarat vágyva várok
ölteni lélektestemre tiritarka ruhát
vöröset narancsot sárgát
csókok s dalok csattogását lángnyelvek közt
déli nap hevét szégyenítő éjszakát perzselőt
csókos ölek harcos nászát ölelés előtt

fekete szemekben szülessenek színes mesék
tüzes szerelmet szóljék a csipkebokor
csalódott legény boros bicskaélén
csúszkáljék a máskor merev hold
szívos szenvedély bújjék minden sejtbe
s éljék minden mi élőnek volt teremtve

bolond ritmust lábamba
fényes pörgést hajamba
hét mérföldet talpamba
hét szép legényt karomba
hét szótagot szavamba

ritmus lábam megifjítja
pörgés eszem összerázza
mérföld messzit közel hozza
s legényekkel táncot járok
szívrepesztőt észveszejtőt
kemény táncot élet táncát
csakazértis mindhalálig
táncot járok s minden táncban
hóm olvasztom fagyom vesztem
téli álmom kiheverem
jégbe fagyott éveimből
tüzet szítok napsugárral
s megifjodom minden egyes
cigány nyárban


Hetek balladája

az elsőt szerettem szomorú szeméért
szomorú szemében gyöngéd mosolyáért
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé másikhoz fordultam

másikat szerettem fekete hajáért
dús csigákban omló ében loboncáért
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé vissz’vettem od’adtam

harmadik tündér volt légi mesés király
testem felhőből volt lelkem fehér sirály
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé földre máshoz szálltam

negyedik kezében kicsi voltam én is
okos szép fejétől tündökölt a nap is
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé baráthoz fordultam

ötödik barát volt lelkem jó barátja
szerelmetes érzes vitt űzött hozzája
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé más földre ballagtam

hatodik idegen hazában volt otthon
távolban kedves a magyar szív értett szó
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé egyedül maradtam

hetedik férfi volt szerettem szerettem
lelkemnek társa volt szívemnek szerelme
igaz szívű magam néki odaadtam
eldobott magamat adnám a halálnak

Balladabuborék

Beton erdőben
Oson a repedés
Hajlik a sóhaj
Megver a nevetés

és egy bónusz, amit, nem tudom, mikor írtam, de most is nagyon

Édes kis versem,
kincsem, egyetlenem,
hiányoztál már lelkemnek,
hogy megszólaltass, elhallgattass
Lincsem, kegyetlenem,
emésztőm, eresztőm ,
Istenem, istenem.

tavasz

Bartok születésnapján írtam egy verset, 2005-ben. azóta is tavasszal eszembe jut.

na, repedésben rügy a reményeket s áhoj

Tavasz

a mi mindennapi derűnket
add meg nekünk a csodát
betonporos rengeteg
nem ígér holnapot se mát
a tavasz ereje kinnreked
be csak a fuvallata ér
a veréb szürkét berzenget
repedésben rügy a remény
hogy egyszer nekünk is házunk lesz
udvarunk virágzó fáink
zöldellni fog a ragyogás
s világunk közepén állunk...

a csendben a város feldübög
szívem hangja eltéved
s én itt maradok szomorún
fejem az asztalon
(f)élek

2011. március 4., péntek

két éve :)

Hermész Katának (is), hogy ne trónoljon olyan szigorúan

"Hermész a görög mitológia hírvivő istene, ő közvetített a halhatatlanok és halandók között, "angelos volt, az istenek követe". Feladata volt, hogy a végtelen, isetni szót véges, érthető emberi nyelvre fordítsa, kapcsolatot hozzon létre, közvetítsen. Szókrátész azonban - Platón Kratülosz című dialógusában - felhívja a figyelmet arra, hogy bár Hermész találta fel a nyelvet, ő a hazugság, a tolvajlás és a rablás istene is. Zeusz fiaként született, de már élete elsp napján, apró csecsemőként ártatlanságot színlelve, ravaszul ellopta féltestvére, Apollón féltve őrzött marháit. Tettei, beszéde, azaz közvetítése vezetés és félrevezetés egyaránt lehet: feltár, megmutat, elrejt és megcsal egyszerre." (Bókay)

na, ezt csak azért, hogy ismét játékra csalogassalak :)

2011. március 3., csütörtök

Tenke Ica virága

Tenke Icát is örököltem, láttatlanban, mégis láthatón. Vannak emberek, akikkel még soha nem találkoztam, de azok, akiktől hallok róluk, olyan nagy szeretettel emlegetik, hogy úgy érzem, régóta szeretett ismerősöm nekem is. Egyszer olvastam egy interjút, amit átküldött nekem is, így akadtam a blogjára. Akkor végigbámultam a képeket, de úgy, hogy belémköltöztek, persze. Ott kucorognak, zöldellnek. Ha beton résében, omló vakolat mellett, ereszek alól kikandikál egy kis növény, szemembe virít egy virág, megszólal a bennem lakó Tenke Ica zöld és válaszol neki, diskurálnak egy ideig.

Kívánok mindenkinek bőséget, fényt!

:D

2011. március 2., szerda

farsangi izgulások

Márkus ma oroszlán lesz, híres oroszlán, kapott kölcsön egy jelmezt. Ma reggel, amikor hangosan tűnődtem azon, hogy vajon mibe is öltözzek, azt javasolta, öltözzek tigrisnek. Mondtam neki, hogy nekem nincs tigris jelmezem, nincs csíkos ruhám. Erre odahozta a frissen kapott méhecskéjét, és azt mondta, neki van csíkos ruhája, sárga-fekete, kérd tőle el.

Nos, nem kértem el méhecskétől a ruháját, hogy beöltözzek tigrisnek, de elővettem a csíkos harisnyám, a piros bársony kislány ruhám, felbogoztam a copfjaimat és elmegyek ovisnak. Remélem :) a kiskutya hátizsákot is felpróbáltam, az is jó. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzám Márkus :) Bár biztosan jobban örülne egy anyatigrisnek, vagy tigrisanyának :)

A sütit se kebeleztük be tegnap, remélem, finom lett.

Csak egy kis smink hiányzik, de lehet, hogy golyóstollal fogok két pirospozsgát kanyarítani az arcomra :)

még két óra s futok, a libeluba copfjaimat azért elrejtem egy kapucni alá, nehogy karambolt okozzak :)

2011. március 1., kedd

Ganita

írta, a barátságról. és ezzel most elfütyülök a napos oldalon...

amikor az almáspite kiszól a lerből

mert Ildikó megfejtette, hogy az én lételemem a késhegy.
lehet.
késhegyen táncolok, illegek, billegek, lipinkázok, néha szédelgek. néha belecsussz, és nagyon fáj, máskor mellécsussz és bosszankodom, de aztán mégis mindig visszamászom, oda, a legeslegélére, ahol a legintenzívebb minden, a pillanat késélére. mert lehet, hogy a következő pillanatot az, akit énnek érzékelek, már nem tapasztalja, mert lehet, hogy meghalok. senki nem garantálhatja, hogy élni fogok a következő pillanatban is.

mivel anyám a műtőasztalról szállt le, ott gondolta meg magát és döntött véglegesen mellettem, már magzat korban megtanulhattam a leckét, a kés állandóan a nyakamon. ezért minden, amit nem úgy élek meg, hogy halálcsend előtti élettánc: vétek, butaság, eszméletlenség. felelős vagyok minden eltékozolt pillanatomért. nem más felelős érte, nem a világ, apámanyámszeretőmgyermekem, hanem én magam.

és, hogy miben nyilvánul meg felelősségem? úgy gondolom minimum abban, hogy leleplezem öncsalásaimat s nem sopánkodom felettük. hogy figyelek a gyomromra. bizony, a gyomor. mindenki isteníti az agyat, de a gondolat útja az agyba a gyomron keresztül vezet. ez az, amin keresztül a világot érzékeljük, innen közvetítődik az információ az agyba s ott aztán lecsapódik, mint gondolat. agy, gyomor, jó tekervényes mindkettő. az ember köldöke mögött lakik az intuíció, ott kuksol és, amikor a legeszesebb döntéseidet hozod, meghúzza a fészféket, görcsbe rándítja a gyomrod, hasmenésbe rondítja a napod, vagy éppen berekeszt.

amikor figyeltem a gyomromra, jó sokáig nem ettem húst, aztán megint figyeltem a gyomromra, és ismét ettem húst(így mutat fityiszt a figyelem az ideológiáknak és fanatikusoknak, akik mindenféléről meg akartak győzni, kitalálva helyettem, hogy én miért nem eszem húst, hehe), és most megint nem eszem húst, és, érdekes módon, elmaradt a kávé is, pedig az utóbbi időben napjában többet is megittam.

egyensúly.
és az egyensúly számomra nem azt jelenti, hogy mindig egyformán mértéktartó vagyok, hogy mindig egyformán megfontolt és bölcs és kiszámított (langyos) lennék. az én egyensúlyom megengedi számomra a kilengéseket, a mennybe szárnyalásokat és a pokolba zuhanásokat, mert, a számadások idején, kijön a középarányos. a figyelembe visszahozó egyensúly, ami átment a múltból és jövőből a jelenbe.

csak figyelni ott a kés élén, a gyomromra, a jelzésekre, és, amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra alapon nem megenni a mandulás almáspitét, ami éppen most sül a lerben, a holnapi bölcsis farsangolók elől.