2011. február 26., szombat

amikor az öntudatost leszarják, bekopoghat az alázat

úgy kezdődött, hogy bejelentette, el fog utazni két hétre, én pedig örültem neki, persze, elsősorban a munka miatt, jó kis alkalom fotózásra, de amit hangoskodtam, az főleg az volt, menj is, neked is, nekem is jót fog tenni egy kis szünet. az elutazás egyre csak tolódott, mindenféle okból kifolyólag, aztán egy nap furcsa felismerés hasított belém, azért várom, hogy elmenjen, hogy immár jöjjön haza. de még el se ment. aztán végül mégis. én pedig itt maradtam gondolataim ketrecébe zártan, sehol egy helló, hogy felrázzon. mert a másik, mindig másik marad, de a másik hiányában te sem lehetsz te. hanem mindig csak én. ezért, ki úgy él másokkal, hogy ez bár néha az eszébe jut, mégha szegénységben is, mégha nem is mozdul ki gyakran otthonából, talán gazdagabb, emberibb, mint a turista, aki száz országot bejárt már, mégse látott egyet sem egolanden kívül.

(igen, mohó vagyok. ne, többé ne jöjjenek hozzám megszállni az emberek. miattam jöjjenek hozzám. és sok időre. hogy tudjunk egymásra hangolodódni, legyen ideje a talál-kozásnak partot mosni egymásba, ne csak fecsegéssel, de együtt hallgatással is. találjuk megy egymást. nem, nem kellenek a turista barátok, akik eljönnek kirándulgatni, gyorsan elmondják nekem a "híreket" és azzal le vagyok tudva. vagy jön hozzám, aki jön, egészen, vagy sehogy.)

aztán megbetegedtem. Márkus vigyázott rám. kekszdarabkákból puzzlet rakott a földre, büszkén mutatta művét, aztán felmászott az ablakpárkányra, széthajigálta a zoknijait és, amikor két hányás között félkómásan futotta egy dorgálásra, a válasz az volt, nem fázom, forrós, citerázott lábujjaival a fűtőtesten. miután meggyőződött, hogy nem komiszságból nem ülök le vele a földre játszani, felült ő mellém az ágyba, simogatott és kis arcát arcomra szorította. aztán megjött egy barátnőm, amint meghallotta, hogy vagyok, azt mondta, fél óra és ott vagyok. és ilyenkor nincs áldásosabb álom, mint amikor azt valaki őrzi.

másnap reggel Márkus panaszkodott, hogy fáj a füle, ami két nap alatt meg is gyógyult, de harmadnapra leütötte a gyomorinfluenza. néha, amikor pakolom a cuccainkat, elkeseredem azon, hogy sokkal több ágyneműm, törülközőm van, mint ruhám. bezzeg, az igazi nők, gondolom ilyenkor, akik még kávézni sem tudnak rendesen, ha nincs a csészéhez illő cipellőjük. én meg...én meg most először a hasmenés után cseréltem le az egész házat, szedtem elő a törülközőket, utána pedig az éjszakai óránkénti hányások miatt. és a bál még mindig áll, habár most már csak naponta egy-két hányás tarkítja életünk. tegnap bementünk a korházba, most egy másik őrangyal segített. biztos akartam lenni, hogy Márkus nem szárad ki. mert volt már neki gyomorinfluenzája, de ennyire durva soha. az orvosok nagyon szépen bántak velünk. megnyugattak, engem románul, Márkust magyarul. és felírtak egy csomó bélflórás, hasfogós, hányáscsillapítós gyógyszert, amiknek nagyon örültem, hazaérve bele is tukmáltam Márkusba, amiket ő aztán fél óra múlva szépen ki is hányt. így hát maradtunk a cickafark, körömvirág és menta tea mellett, azt szívesen issza, meg a sima vizet. mai próbálkozásaim, hogy bár kortyonként egy kicsit, mind kudarcba fúltak. rossz, néz rám értetlenkedve, és nem érti, mit akarok tőle. ha a korházzal fenyegetem, megiszik egy negyed kortytot és kijelenti, még mindig rossz. képi világa viszont annál remekebb, a tányérborogató busz, amin sok ember ül, a fésű százlábú bogár, a rajzfilm csak arra jó, hogy amit ott lát, kockái, játékai segítségével újrajátssza, kibővítse, s persze, nekem is mindig akad valami főszerep. és egyre gyakrabban beugrat, utána pedig rámkacag és azt mondja, vicceltem, anya :)

semmi, de semmi nem sikerült abból a sok tervből, amit erre a hétre kieszeltem, öntudatosan beprogramoztam, még büszke is voltam arra, milyen szépen meg tudom oldani a gyerekvigyázást, ingázást suli-meló között, stb. megkezdődött a második félév, szaporodnak a könyvek az asztalomon, a hiányzásaim, a teendőim. de most Márkust látom élesen (érdekes, hogy az ember egyszerre csak egy dolgot lát élesen), ő a legfontosabb. minden egyéb, meglesz.
ő megvan.

2011. február 24., csütörtök

viszlát, paradicsom!

eddig még sose láttam A Dzsungel könyvét magyar szinkronnal. tegnap a youtubon néztük a zenés jeleneteket. amikor Baghira azt mondja Balunak, aki éppen hanyatt ringatózik a vízen Mauglival a hasán, hogy a gyereket vissza kell vinni a faluba, az emberek közé, Balu méltatlankodik, de hát azt nem lehet! embert csinálnak belőle!

Márkus kezd emberré válni. két nap szünet után ma ismét bölcsibe ment. volt valami furcsa a tekintetében. azt hittem, sírni fog utánam, mint hétfő reggel is (pedig már régóta nem sír utánunk). de nem. míg én pakoltam be a ruháit a szekrénybe, leszállt a padról és elsomfordált, eloldalgott, hátra-hátra pillantva, és akkor megértettem a tekintetét: lelkiismeret furdalás volt benne, hogy nem sír utánam, pedig illene, irántam, önmaga iránt, a kettőnk kapcsolata iránti tiszteletből, de valahogy nem jött, izgalmasabb volt az ovi, a rengeteg biciklivel, de az örömét se merte kimutatni, mert miféle dolog az, hogy illene sírni, ő pedig örül.

igen, dilemma volt a tekintetében.

viszlát, paradicsom.

2011. február 22., kedd

változz meg

háziasszony filozófiából (tegnapi levél-válasz-maszadék csoporttársamnak):

miközben azon jár az eszem, hogy elolvasni mindent, mindent, letekerni a melót, Márkusnak vajon ismét fülgyulladása van-e, ha nem haltam bele a tegnapi gyomorrontásba, vajon most a diétázásba fogok-e, kiteregettem a ruhákat, most már elolvashatom, amit írt András.... és erre úgy nekimegyek az ajtónak, hogy épp csak ki nem hasad a szemöldököm, elered a könnyem, lerogyok az ágyra, és pár szóban ömlik arcomra a válasz:

határaink mindig csak a múltban és jövőben vannak, szűkre szabják a jelent, ketrecbe zárják a pillanatot
a pillanatot, amely, mindegy, mi történik, egyforma komolysággal és derűvel adja magát, minden, mit köréje kerekítünk, a mi találmányunk
ha jelen vagyok a pillanatban, nem megyek neki az ajtónak, nem lesz gyomorrontásom, mert arra figyelek, ami történik, a lépteimre egyik szobából a másikba, az ételre és gyomrom reakciójára, miközben eszem, nem pedig az asztalt körbeülők diskurálására
ha jelen vagyok, magam vagyok az örök változó, mert már nem ugyanaz lép ki a szobából, mint aki belépett (ha nem hiszed, gyere, nézd meg a kukujomat), a változónak pedig nem lehetnek határai
ha pedig azt hiszem, hogy határai vannak, akkor vagy a múltban élek (felgyűlt tapasztalatok alapján ítélkezem), vagy pedig a jövőben (félek az ismeretlentől)
amikor tapasztalok, változom, az, aki tapasztalja a változást, jelen van, mégpedig azért, mert ez legtöbbször fájdalommal jár :)
hétvégén azt hallottam Fenyő Ervintől: változz meg akkor is, ha keresésben vagy, és akkor is, ha azt hiszed, megtaláltad (akkor meg pláne) :) (ennél jobban nem is szólhatott volna hozzám)

2011. február 15., kedd

Anya mesél az élet virágáról

Miért búsulsz, anya? – kérdezte kisfiam, amint azon kapta rajta a szemem, hogy sötétet lát, pedig igencsak nappal volt, hétágra sütött a nap a kockaváram felett. Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. – Mert fáj, - vallottam be. – Hol fáj? – faggatózott tovább. - Itt belül, - mutattam a mellkasomra. Elmúlik! – kiáltotta gyermekem magabiztosan, s azzal megrohamozta a várat, belőlem meg kirohant a bánat. Pár napra rá édesapja elutazott hosszabb időre. S mivel leginkább lefekvéskor, a puha, meleg összebújásokkor gyomrozódik össze a család, apa is az este ásítozásában kezdett igazából hiányozni. Hogy vigasztaljam kisfiúnkat, azt mondtam neki: - gyere, kiáltsuk hangosan, szeretünk, apaaa! És kiáltottuk is, elég emberséges hangon, mert a Levegő körülöttünk hátratolta a kalapját, megvakarta a fejét s azt mondta nekünk: - hecehó, - aztán elszelelt továbbítani az üzenetünket. – Apa nem hallja, - fordult felém csalódottan gyermekem. – Dehogynem, - bizonygattam. – Amikor te örülsz, mert érzed, szeretünk téged, vagy, mert találkozol a barátaiddal, vagy valami csuda jó dolog történik veled, akkor itt a mellkasodban jó meleg van, igaz? – Igaz, - bólintott rá a kis tökmag s nagy, komoly szemeket meresztett mellé. – Nos, apának is most ott belül melege lett, és ebből a melegségből ő most megtudta, hogy mi mit kiabáltunk feléje.

Szerintetek mi van ott belül, a mellkasunkban, amitől hol akkorára tágul, hogy lubickol benne a világ, hol pedig tűfoknyira szűkül, hogy még a szusz is csak sisteregve kínlódja át magát rajta? Azt mesélik, egyszer az Egek Hatalmasa látogatóba jött a Földanyához. Miután megteáztak és elbeszélgették az Ég és a Föld dolgait, Földanya kikísérte vendégét. Amint ott álltak Földanya házának küszöbén, azt mondja az Egek Hatalmasa: - Látom, jó sok bajod van az emberekkel, állandóan nyaggatnak, tépásznak téged, s nem csak téged nem hagynak békén, de egymást is tépásszák, főleg saját magukat. A végén még mindent tönkretesznek. Errefelé jöttömben benéztem Napkirályhoz, aki egy virágot küldött neked. Azt mondta, közösen szőtték egy égi kalákán Holdasszonnyal és a Csillagokkal. És, hogy hozzád kell kerülnie, mert csak itt virágozhat igazán, az emberek miatt. – Azzal az Egek Hatalmasa átadott Földanyának egy kis, gyenge szirmú, kókadozó virágot s hazament.

– No, igazán szőhettek volna egy valamirevaló virágot ezek a rokonok, - zsörtölődött magában Földanya, - mintha nem lenne így is elég bajom, cipelem ennek a rengeteg embernek a terhét. De aztán megsimogatta a pár szirmú, gyámoltalan virágot s egyből megszerette. Elültette egy cserépbe és szobája közepébe helyezte. Erre a virág szárán kihajott még egy virág, ugyanolyan, mint az első, csak egy kicsit kisebb. Földanya elmosolyodott. Aztán a kisebbik virág hopp, elgurult valamerre, s amikor kis idő múlva visszajött, ő is hajtott egy virágot. Földanya pedig úgy érezte, legalább egy embernyit könnyítettek rajta. Mit gondoltok, hol járt a kis virág? Fent, az embereknél, bizony. Amikor már sistergősre szorul valakiben a lélek, a virág egy másik ember személyében megjelenik a segítségre szorulónak. S ha ez az ember meglátja a másikban a fényből szőtt virágot, akkor az egek tágassága költözik mellkasába s Földanya szerető mosolya virágzik ki arcán. Ekkor a kis virág visszagurul Földanyához, hozzátapad a cserépben virágzó égi virághoz és ő is virágzik egy másik virágot, ami aztán szintén elindul, ha meghallja a szuszrekesztő sistergést. S ha Te erősen figyelsz, lehet, hogy neked is virágfüled nő, no nem olyan igazi, hanem olyan sistergés érzékelő.

apakép

2011. február 14., hétfő

kedves barátom, a rák

Suzuki-roshi rákos volt, betegségét úgy hívta, kedves barátom, a rák.

bármerre nézek, családtagok, barátok, ismerősök körében rengeteg a rákos beteg, lassacskán már erre is csak legyintenek az emberek, mint amikor a penész problémánkat panaszoljuk, meg lehet szokni.

de én nem szeretném, hogy megszokjuk! inkább azt, hogy barátkozzunk össze vele, hogy nézzük meg, mi jót hoz az életünkbe, hogy kezdjünk már ismerkedni önmagunkkal, hogy lássuk már meg, be, hogy önmagunk csak az összes többi emberrel, lénnyel együtt létezik, hogy csak együtt szuszoghatunk, EGYmásért!

2011. február 13., vasárnap

extázis

akkora volt Márkusban az extázis, hogy majd szétvetette a fürdőszobát, imádott Pikete barátjával fürödtek az este. néha fejükre tolták a fürdőszemüveget, mint két macsó pilóta. és bennem is csak úgy szaladgált a sok jóleső érzés, mert nagyon szeretem a családot, a dombon, a házat, ami befogad, mint egy ablakszemű anyaangyal.

fenyőervin

pénteken (feb 18-én) 17 órától a Király u. 16 szám alatt Fenyő Ervint hallgatózom meg Parsifalról és a Mi van akkor, ha valaki mindent elrontott-ról. gyere te is, ha kedved hallgatózni. én most fogom először, de alig várom.

2011. február 11., péntek

szemek

egyszer én is részt vettem valami játékon, ki kellet választani egy fényképet és aztán kidobta a cucc, hogy milyen hírességre hasonlít leginkább a képen levő személy. akkor egy olyan képet választottam, amin apámmal ülünk az udvaron, és akkor neki a Dalai Lámát dobta ki. Márkusnak meg ilyen szeme nőtt. Én meg legeslegszívesebben kétágba fonva hordom a hajam, most is, pedig nyakig ősz :) és ilyenkor érzi az ember, hogy ezer év nem számít, mi az a 14-15 generáció az idő hatszögében.

2011. február 10., csütörtök

második mandalám


Jelentése: a csillagokkal koronázott égbolt a természet fölött helyezkedik el, és semmi sem hiányzik belőle abból, ami az egész világot alkotja.

Ebbe Márkus csillag is besegített, miatta a csudálatos maszatok.

2011. február 9., szerda

egy kis Buhú úr

„Hogyan wáltoztatjuk a szerentsétlenséget szerentsévé.” Most sokan mondhatják, hogy ez egyáltalán nem varázslat, de bizony az. És Buhú úr olvasta: „Amikor szerentsétlenül érzed magad, állj meg egy fa alatt, húnyd be a szemed, számolj háromig, dugd be ujjaiddal a füledet és mondd ’szállj el, szállj el gonosz warázslat, most az új szerentse ideje wan’ és máris kész a warázslat.”
Buhú úr kiment, beállt az almafa alá és mélyet lélegzett a friss, fagyos levegőből. Behúnyta a szemét, számolt egy, kettő, három, bedugta ujjaival a fülét és mondta: ’szállj el, szállj el gonosz warázslat, most az új szerentse ideje wan’, ugyanebben a pillanatban a fa ágain kis cinke kezdett pityegni. Buhú úr nagyon nyugodtnak és elégedettnek érezte magát. Ez történik, ha hiszel abban, amit cselekszel.

2011. február 3., csütörtök

beteg(szabadság?)

...mindjárt két hete nem jártam ki, kivéve vasárnap estét, amikor színházban voltam, igazi ajándék volt. egyébként meg bent, eleinte csak Márkus miatt, aztán magam miatt is. egész nap egy szobában összezártan. hú. s mivel nem ér levegő, lábam, kezem nem mozog, a szerveim is stagnálnak. talán emiatt lett a ború valamitől hirtelen akkora, mint egy fejembe eső vájling. rátelepedett a mellkasomra, kifeszítette tüdőmön két nagy, fekete szárnyát és gubbasztott. Márkus rámnézett és azt kérdezte: mért búsulsz? nem tudtam mit mondani, csak néztem két, aggódó szemébe, tanácstalan voltam. mert fáj, mondtam végül. mi fáj? itt, mutattam a mellkasomra, a lelkem. elmúlik! kiáltotta, s azzal még gondterhelt arccal, de magabiztos mozdulatokkal folytatta a kockaváram megrohamozását. És neki lett igaza, hess madár. Csak az árnyéka keringett még egy darabig a kockavár fölött...

pillanat

a napok köze

mai altatás:
miután Márkus tízszer megkérdi, hol van apa, én pedig tízszer türelmesen válaszolok, a másik szobában, dolgozik, egy idő után már nem válaszolok. Kb a harmincadik hol van apára erélyesen odaszólok, a másik szobában, erre Márkus ugyanolyan erélyesen: jól van, anya, köszi. aztán szünet, csend, amikor pedig már azt hinném, ho...gy elaludt, megszólal: Edó, hol van Mikulás bácsi? nem tudod.
válaszom: röhögőgörcs