2011. január 29., szombat

töredékek a hallgatás és a meghallgatás művészetéből

ezt olvastam Csillánál: visszaköltöztem csend-landbe

sokat gondoltam rá, bár nem találkoztunk, talán amiatt is, mert sokszor túl sokat beszélek, kevesebb is elég lenne, s talán bővensok is
és megfordult a fejemben, hogy talán szavaimmal megbántottam, azért a csend, pont mert sokszor sok, mert sokszor okoskodó, mert sokszor értelmetlen

részt vettem egyszer egy telefon doktor tréningen, ott nekünk azt mondták, hogy az ember kb. 95%-át a közölnivalójából testbeszéden, mimikán és hangszínen keresztül adja át, 5% marad a szónak, így aztán telefonos macaként igencsak fontos, hogy milyen lelkiállapotba inspirálom magam, mielőtt beszélek az ügyféllel, hiszen a hangszín fogja pótolni a mimikát és testbeszédet, az ügyfélnek az jön le

és akkor milyenek is általában a megbeszélések, mondunk valamit, vélt igazunkról, közben kezünk-lábunk keresztben, arcunkon olyan mogorva kép, hogy még egy kos se merne feldöfni és közben magunkban szidjuk a világot, az embereket, hogy nem nyílnak meg nekünk

ahhoz, hogy az ajtó megnyíljék, talán nem ártana kopogtatni, de ahhoz fel kellene adnunk a védekező testtartást, keresztbe tett kezünket fel kellene emelnünk, magunknak is nyitnunk kellene

aha

sokszor azért írok, hogy ne beszéljek, mert, talán az írással nem rontok el annyi mindent, talán

jártatok már úgy, hogy nagyon jó napotok volt, zökkenőmentes, a testbeszéd, a helyzetek, minden azt igazolta vissza, erősítette meg, hogy jó lenni, hogy jó, hogy vagy, és akkor a nap végeztével egy mondat, egy meggondolatlan, önző mondat mintha ellopta volna az egész nap fényét

csend-land
csend-ország

néha arról ábrándozok, hogy nyitok egy teázót, ahol nem szabad beszélni, egyáltalán, se telefont, se laptopot használni, csak teázni, csemegézni együtt, na jó, talán még borozni is, de nem szabadna megszólalni
csak figyelni, a másikra, a kis mozdulatait, ahogy issza a teáját, ahogy rád néz, ahogy a szemedbe néz, vagy nem néz a szemedbe, ahogy zavarban van a helyzettől, "nem tud megszólalni", vagy ahogy átadja magát a hullámzásnak, a kettőtökből születő csendnek

van, aki szerint nem működne, senki nem akarna egy ilyen helyre menni, főleg valaki mással egy ilyen helyen találkozni

szerintem pedig igen, azok, akik nem vadásszák a boldogságot, hanem állandóan feltépik és hagyják feltépni magukat, akik rájöttek, hogy az élet csak így élhető, ha elébe mész, bele mész, fogadod, vállalod, ha nem félted állandóan magad, őrízgeted egy boldogabb jövőnek, hanem hagyod, hogy mások eledelévé válj és te is meg tudod rágni és meg tudod emészteni, azt, amiben részed van, ha minden reggel tudod tudatosítani magadban azt, amit a bögyödben hordasz, és minden este kicsit könnyebb lélekkel tudsz lefeküdni, ha ki mered tenni magad olyan helyzeteknek, amelyeket a gőgöd, büszkeséged és beképzeltséged, vagy esetleg félelmed eddig úgy táplált beléd, hogy megengedhetetlen

úgy gondolom, hogy aki igazán meg akarja élni a jelenét és járni az útját, annak nem kell híres mesterek után loholni, bányászlámpával keresni a megvilágosodást, diplomák ezreit felhalmozni, az ilyen úgyis bűzlik, messziről, az izzadságszagtól, elég, ha az ember szétnéz a családjában és közben figyel, kinyitja a szemét és fülét és becsukja a száját, ez a legegyszerűbb, de ugyanakkor talán a legfájdalmasabb módja is az önmegismerésnek (talán ezért választják ezt az utat olyan kevesen)

itt van mami öt napja, persze, kényelmetlen sok szempontból, hiszen valamilyen szinten felborul a rutín. de ez a találkozás is, mint a karácsonyi is, olyan volt, mint egy intenzív önmegismerő tanfolyam. hallgattam őt és figyeltem magam, a reakcióimat, hogy mikor mire reagálok és hogyan, mit mondok ki és mit gondolok mellé, mikor állok rajta bosszút tőle teljesen független sérelmeimért, mikor szégyenlem el magam és mikor tudom kifejezni az iránta érzett hálámat, szerető érzéseimet

talán a meghallgatásommal, igen. azzal, hogy hallgatom állandó csicsergését, de sokszer még ezzel is én járok jól, hiszen történetei olyan ízesek, olyan mélyről és időtlen időkből jönnek, hogy egyszer nekem ezt még jól meg fogják fizetni

a hallgatás és a meghallgatás művészete, jó cím

ma hallgattam anyámat, telefonon beszéltünk, fontos beszélgetés volt, hiszen, amióta megműtötték ma beszéltünk először, hogy mit mesélt, nem tudom, csak arra emlékszem, jó volt a hangja, a kedve, és számomra ma ez volt a legfontosabb

szavak, szavak
minket, magyarokat, arra idomítanak már gyerekkorunktól fogva, hogy csak a rossz, bíráló, panaszkodó és ítélkező szavainkat tudjuk kimondani
minél nyugatabbra megyünk, annál inkább a képmutató dicsérő, ajnározó, lelkesítő szavakat mondják ki, nulla tartalommal

ha tízezer méterrel a föld fölé, vagy tízezer méterrel a lelked mélyébe merülsz, ott talán ott van az a csendország, amit még ajtók nyikorgása sem zavar meg

2 megjegyzés:

  1. Szép csöndet összetörve (hogyan másképp?): szeretem amit ahogy írsz

    VálaszTörlés