2011. január 29., szombat

töredékek a hallgatás és a meghallgatás művészetéből

ezt olvastam Csillánál: visszaköltöztem csend-landbe

sokat gondoltam rá, bár nem találkoztunk, talán amiatt is, mert sokszor túl sokat beszélek, kevesebb is elég lenne, s talán bővensok is
és megfordult a fejemben, hogy talán szavaimmal megbántottam, azért a csend, pont mert sokszor sok, mert sokszor okoskodó, mert sokszor értelmetlen

részt vettem egyszer egy telefon doktor tréningen, ott nekünk azt mondták, hogy az ember kb. 95%-át a közölnivalójából testbeszéden, mimikán és hangszínen keresztül adja át, 5% marad a szónak, így aztán telefonos macaként igencsak fontos, hogy milyen lelkiállapotba inspirálom magam, mielőtt beszélek az ügyféllel, hiszen a hangszín fogja pótolni a mimikát és testbeszédet, az ügyfélnek az jön le

és akkor milyenek is általában a megbeszélések, mondunk valamit, vélt igazunkról, közben kezünk-lábunk keresztben, arcunkon olyan mogorva kép, hogy még egy kos se merne feldöfni és közben magunkban szidjuk a világot, az embereket, hogy nem nyílnak meg nekünk

ahhoz, hogy az ajtó megnyíljék, talán nem ártana kopogtatni, de ahhoz fel kellene adnunk a védekező testtartást, keresztbe tett kezünket fel kellene emelnünk, magunknak is nyitnunk kellene

aha

sokszor azért írok, hogy ne beszéljek, mert, talán az írással nem rontok el annyi mindent, talán

jártatok már úgy, hogy nagyon jó napotok volt, zökkenőmentes, a testbeszéd, a helyzetek, minden azt igazolta vissza, erősítette meg, hogy jó lenni, hogy jó, hogy vagy, és akkor a nap végeztével egy mondat, egy meggondolatlan, önző mondat mintha ellopta volna az egész nap fényét

csend-land
csend-ország

néha arról ábrándozok, hogy nyitok egy teázót, ahol nem szabad beszélni, egyáltalán, se telefont, se laptopot használni, csak teázni, csemegézni együtt, na jó, talán még borozni is, de nem szabadna megszólalni
csak figyelni, a másikra, a kis mozdulatait, ahogy issza a teáját, ahogy rád néz, ahogy a szemedbe néz, vagy nem néz a szemedbe, ahogy zavarban van a helyzettől, "nem tud megszólalni", vagy ahogy átadja magát a hullámzásnak, a kettőtökből születő csendnek

van, aki szerint nem működne, senki nem akarna egy ilyen helyre menni, főleg valaki mással egy ilyen helyen találkozni

szerintem pedig igen, azok, akik nem vadásszák a boldogságot, hanem állandóan feltépik és hagyják feltépni magukat, akik rájöttek, hogy az élet csak így élhető, ha elébe mész, bele mész, fogadod, vállalod, ha nem félted állandóan magad, őrízgeted egy boldogabb jövőnek, hanem hagyod, hogy mások eledelévé válj és te is meg tudod rágni és meg tudod emészteni, azt, amiben részed van, ha minden reggel tudod tudatosítani magadban azt, amit a bögyödben hordasz, és minden este kicsit könnyebb lélekkel tudsz lefeküdni, ha ki mered tenni magad olyan helyzeteknek, amelyeket a gőgöd, büszkeséged és beképzeltséged, vagy esetleg félelmed eddig úgy táplált beléd, hogy megengedhetetlen

úgy gondolom, hogy aki igazán meg akarja élni a jelenét és járni az útját, annak nem kell híres mesterek után loholni, bányászlámpával keresni a megvilágosodást, diplomák ezreit felhalmozni, az ilyen úgyis bűzlik, messziről, az izzadságszagtól, elég, ha az ember szétnéz a családjában és közben figyel, kinyitja a szemét és fülét és becsukja a száját, ez a legegyszerűbb, de ugyanakkor talán a legfájdalmasabb módja is az önmegismerésnek (talán ezért választják ezt az utat olyan kevesen)

itt van mami öt napja, persze, kényelmetlen sok szempontból, hiszen valamilyen szinten felborul a rutín. de ez a találkozás is, mint a karácsonyi is, olyan volt, mint egy intenzív önmegismerő tanfolyam. hallgattam őt és figyeltem magam, a reakcióimat, hogy mikor mire reagálok és hogyan, mit mondok ki és mit gondolok mellé, mikor állok rajta bosszút tőle teljesen független sérelmeimért, mikor szégyenlem el magam és mikor tudom kifejezni az iránta érzett hálámat, szerető érzéseimet

talán a meghallgatásommal, igen. azzal, hogy hallgatom állandó csicsergését, de sokszer még ezzel is én járok jól, hiszen történetei olyan ízesek, olyan mélyről és időtlen időkből jönnek, hogy egyszer nekem ezt még jól meg fogják fizetni

a hallgatás és a meghallgatás művészete, jó cím

ma hallgattam anyámat, telefonon beszéltünk, fontos beszélgetés volt, hiszen, amióta megműtötték ma beszéltünk először, hogy mit mesélt, nem tudom, csak arra emlékszem, jó volt a hangja, a kedve, és számomra ma ez volt a legfontosabb

szavak, szavak
minket, magyarokat, arra idomítanak már gyerekkorunktól fogva, hogy csak a rossz, bíráló, panaszkodó és ítélkező szavainkat tudjuk kimondani
minél nyugatabbra megyünk, annál inkább a képmutató dicsérő, ajnározó, lelkesítő szavakat mondják ki, nulla tartalommal

ha tízezer méterrel a föld fölé, vagy tízezer méterrel a lelked mélyébe merülsz, ott talán ott van az a csendország, amit még ajtók nyikorgása sem zavar meg

2011. január 19., szerda

Anya mesél a csillaggyermek ötödik ágáról


a képen BakSára csillagyermeke

Volt egyszer egy szegény ember, nem volt neki mása, csak a mesélő tudománya. Olyan meséket mondott, hogy még a legkomorabb ember arca is kivirult egy cseppet, s akinek amúgy is jó volt az orcája színe, az egyenesen megfiatalodott a szegény ember meséje hallatán.

De azért mégse a szegénysége volt a legnagyobb baja ennek az embernek, hanem a nagy magányossága. Felesége meghalt, mielőtt gyermeket szült volna neki, így aztán a nappaljai még csak elteltek valahogy, hol ide, hol oda hívták meg mesélni, de az estéi kongtak az egyedülléttől. Mindenkit meg tudott vigasztalni, jó kedvre tudott deríteni meséivel, kivéve saját magát.

Hallotta aztán egyszer, hogy egy jómódú, de furcsa családban valami nagy szörnyűség történt, olyan gyermek született, akit senkinek sem mernek megmutatni, mindenki elől rejtegetnek. Ez a család azért volt furcsa, mert ott mintha senki se tudta igazán, hol is a helye. Olyan fejetlenség uralkodott az egész gazdaságban, hogy még a tyúk is magától ült bele a húsosfazékba, a szakácsné meg csak nézte, aztán fogta a habverőt és megfésülködött vele. A gazdáné egész nap a falakkal beszélt, de hiába, mert azokról csak mállott, egyre mállott a vakolat. A gazda ahányszor vadászni ment, mindig összeszedett egy-két golyót, de vadat soha nem ejtett. Az ágyakat a padláson tartották, de a háziak lusták voltak feljárni, inkább mindenki ott aludt, ahol érte, kádakban, üstökben, néha még egy-két hányódó mózeskosárral is megpróbálkoztak.

Gondolt a mi szegény emberünk egyet és egy nap beállított a kúriába. Mondta, ő csak azért jött, hogy egy kis mesével felvidámítsa a ház népét és cserébe nem is kér mást, csak ami a legtöbb bosszúságot okozza nekik. Összenézett a gazda meg a gazdáné, aztán beleegyezőleg bólintottak. Kanyarított is a szegény ember egy olyan vicces, mégis szép, szívhezszóló mesét, hogy a gazdáné a mese alatt még a falakra is fittyet hányt, a gazda pedig aznap el sem ment vadászni. A szegény embernek pedig távoztakor a kezébe nyomtak egy kis, nyöszörgő csomagot.

Hát amikor az ember otthon kicsomagolta a fizetségét, egy kisgyereket talált benne, de annak a feje csak félig volt meg, orrától felfelé hiányzott, se szeme nem volt neki, se fejebúbja. Kicsit meghökkent, de aztán megnyugodva vette észre, hogy füle azért van a picurkának. És nekifogott mesélni. Mesélt éjjel-nappal, amikor csak el nem nyomta a fáradtság, vagy amikor élelemért el nem ment mesélni, mert azért szája is volt ám a gyereknek. Mesélt, mesélt, simogatta a gyermekecske furcsa fejét, s hát az egyszer csak növekedésnek indult, előbb két kis mandulaszeme nőtt, szelíd, okos sötétbarna szemecskék, aztán a szőke fejebúbja is kikerekedett fölé. Gyönyörűszép gyermek lett a hajdani csomag lakójából, de akkor tellett aztán csak igazán öröme benne a nevelőapjának, amikor megszólalt. Tisztán csengett a hangja, mint a téltündérek jégből faragott csengettyűje, amit mondott pedig üde és melengető volt, mint a nyári esték cirogató szellője. Lám, lám, hiába lettél te is, mint minden emberfia tűzből, vízből, földből és levegőből, hümmögte a szegény ember, míg szeretettel észt nem simogattam beléd, csak szégyellnivaló bábu voltál, kezed, lábad volt ugyan, de nem volt fejed hozzá, hogy mutassa nekik az irányt, felfele, a csillagok fele.

Így volt, az is lehet, mese volt, de az biztos, hogy a szegény ember többé már soha nem érezte magát szegénynek, a fejetlen családból származó csecsemőből pedig olyan szép szál, okosságtól ragyogó ember serdült, hogy fényét még a hajnalcsillag is megirigyelhetné, talán irigyli is éppen.

2011. január 14., péntek

bagoly

azt mondják, hogy mindenki csak annyi terhet kap, amennyit el tud viselni. és mi van, ha nem? gáz. mi van, ha mindaz a szemrehányás, számonkérés, elvárás, vád, amelyről eddig azt hittem, hogy nem baj, jöjjön csak, hiszen, ha nem tudok vele mit kezdeni, akkor velem van a baj, akkor olyan gyenge pontjaimat érintik, amelyeknek erősödniuk kell, mi van, ha annyira legyengítettek (mivel startból nem vagyok erős ember, csak annak látszom), hogy most összeomlik ez az egész, edónak nevezett kártyavár?

egy városban lakom, ahol van pár jó emberem, volt pár jó szemináriumban részem, azonkívül csak a falak, semmit nem látok belőle, semmit, amiért érdemes ezt a drága életet itt fenntartani. itthonról dolgozom, ez azt jelenti, hogy kávészünetben azért stresszelek, hogy most mosógépet pakoljak be, szedjem össze a házat, esetleg szaladjak le a boltba, semmiképp nem kikapcsolása a napi stressznek. őrült prizábadugottág.

a pár jó emberemtől nem várhatom, hogy oldják magányom. elég, ha egyáltalán képesek egy darabig szemembe nézve beszélgetni velem. József Attilára még csak csillagrács hullt, a ma emberére már sokkal borzalmasabb, a netháló, oda igyekszik, ha baj van a magánéletében, ha estéi fagyosak és silányak, ha a munkáját útálja, ha a pótcselekvések közül ezt találja a legártalmatlanabbnak, ha szeretetre, melegségre, megértésre vágyik, arra, hogy olyannak szeressék, amilyen. amiért borzalmas, amiben aztán végül része lesz, hogy előbb-utóbb kiderül, az ajtónak, ablaknak vélt nyitás a másik részéről, csak vakablak. hiszen ahhoz a másiknak le kellene mondania a virtualitás okozta kényelemről, bele kellene fognia egy hús-vér, és sokszor vérre menő játékba, de ehhez már túl gyávák vagyunk.

néha arra gondolok, hogy a szüleim csak gyávaságból maradtak együtt. de aztán rögtön megfordul a fejemben az is, hogy lehet, hogy ahhoz kellett nagy bátorság, hogy minden egyes válságukban egymás mellett döntsenek. amiért talán mégis könnyebb volt nekik, az az, hogy csak egy kis kanapén aludtak, hogy volt három gyerekük, akik minkdét szülőjükért egyformán rajongtak, hogy a tévé legtöbbször csak kis Ceausescu műsort sugárzott s annyi, hogy közösen házat építettek, ráadásul anyám telkére, hogy egy idő után valami olyan szinten szerették meg egymást, amit én még nem érthetek, legfeljebb megsejtek, néha.

2011. január 12., szerda

hagyatékok

"legyetek jó testvérek, mindig az adjon, segítsen a másiknak, amelyiknek több van", szólt anyánk egyik tanítása

furcsa tanítás, legtöbben felháborodnak ezen, persze, így lesznek a tücskök és a hangyák, a szorgalmasak és a lusták, de, mondjon ki, amit akar, én nem hiszek az egyenlőségben, mert nincs

rendszerek vannak, hierarchiák, hullámzások, az egyenlőség egyenlő az egyenes vonallal, amit a gép mutat, ha leáll a szív

volt idő, amikor nekem volt több, vagy legalábbis több olyan ingó javam, amivel segíthettem a nővéreimen és akin csak tudtam, úgy tűnt, örökké tartó állapot ez

míg aztán egyszer csak megfordult minden, és akkor nekem kezdtek segíteni azok, akiknek volt, amiből

állandó eleresztés, hagyni a dolgokat is a maguk útját járni, hát még az embereket (de őket sokkal, sokkal nehezebb, mert...)

miután olyan sokáig vágytam rá, hogy rengeteg könyvem legyen, rengeteg könyvem lett, kaptam, vásároltam, őrülten halmoztam, míg több tisztogatás során meg nem szabadultunk a többségétől, odaadtuk, párat beadtunk antikváriumba

ettől fogva mintha méginkább kezdtek volna hozzánk jönni a könyvek, és most az az érzésem, hogy sokkal többet kaptunk rövid idő alatt, mint amennyit annakidején továbbadtunk

miféle dinamika ez? miféle feneketlen kifliskosár? csapda? miféle kútból merítette anyám tanításait, amelyek a ránk nem hagyható (mert nincs) nagy vagyont helyettesítették?

és szinte mindennel így vagyok, eleresztem, s mire kettőt fordulok, megfiazva jön vissza

volt régen egy vágyam, kb. 15 évvel ezelőtt kezdődött, hogy Szilágyi N. Sándor óráira járhassak, csak közben, tiszta véletlenül, bejártam azokat a helyeket, amelyek meghatározóak voltak az ő életében is, Bukarest, Finnország, mintha nekünk így kellett volna találkozni, hogy Találkozhassunk

s bár néha csak meresztgettem a szemem és fülem, mert, ahol nagy az elvárás, elkerülhetetlen a csalódás, végül mégiscsak megéreztem ezt az embert, főleg a tegnap este, és, hogy visszakanyarodjak a könyvekhez, dedikálta is nekem egy könyvét, és úgy, hogy Gergely Edónak, pedig az Edót én neki soha nem mondtam

2011. január 11., kedd

everywhere the same



Csabakép, amit 2010-ben készített Zsolt



Ollikép, amit 2008-ban készített egy Gary Wornell nevű rokona

vicc a hatványon

ha ha Hamvassal találkoztunk volna személyesen is, akkor most ő is azon röhögne nagyokat, hogy
én próbálok
doktorizni
a Karneválból

amikor kacag az isten

bár tudom, hogy az ember reggel isten, délben ember, este állat, éjjel ördög, főleg, ha ilyenkor áll neki töprenkedni, mindig beleesek a csapdába. ahelyett, hogy szétcincálnám az idegeimet a szomszéd dübörgő zenéje, saját őrült dübörgő gondolataim miatt, jobb lenne valami értelmeset csinálni, az ember a nagy akarással úgyis csak jó messzire kergeti az álmot. például tornázni, azt tudnám csinálni, amikor nem tudok aludni. másnap estére úgyis úgy kimerülök, hogy altatáskor bealszom. csak hát az egyik legszadistább dolog a világon áldozatul dobni magunkat vérengző gondolatainknak s aztán csámcsogni saját vergődésünkön.

pocsékolás, tiszta pocsékolás

mert a reggel úgyis eljön, a maga ajándékával. ma reggel felköltöttem Márkust, vittem rendelőbe. pillanatok alatt kész lettünk, sokat kacagtunk, énekeltünk, táncoltunk. a kicsidoktornénitől kijövet, akit Márkus tiszta szívből imád, reggel fél kilenckor, takonyködös időben, ott ül egy idős hölgy a vároteremben és nézi, ahogy öltözünk. szó szót hoz, kiderül, Márkus köhög. mondom neki, de hát én is köhögtem gyerekkoromban, mégis megnőttem. köhögtem vagy öt évet, teszem hozzá. mire a néni, hát az igaz, hogy megnőtt, jó nagyra, képzelje el, ha köhögött volna még vagy öt évet. akkora csengő kacagás gurult végig a rendelőn, hogy szinte szégyenlősen kapkodtunk utána, hiszen lehet, hogy illetlenség reggel korán, beteg emberek között így. a hölgy, miután letörölte könnyét, megjegyezte, a kacagás a legjobb terápia, mindig merjen kacagni.

mérleg vagyok, billegek, két karomban súlyt viszek

2011. január 7., péntek

a három nővér

és mindig, mindig meg tudnak lepni, mikor az egyik, mikor a másik

néha kiakadunk a szüleinkre, persze, mert sokszor nem olyanok, ahogyan a nagykönyvben az ideális szülők le vannak írva, mi pedig háborgunk és hőbörgunk, pont úgy, mint Márkus velem, amikor nem találok a pillanatnyi edóanya elképzelésével

ilyenkor mindig eszembe jut, az, hogy mi így tudunk beszélgetni, hogy ennyire rá tudunk érezni egymás hangulatára, hogy eljutottunk oda, hogy már tanácsot régen nem osztogatunk egymásnak, csak fület, meghallgatni, ez is mind, mind a szüleinknek is köszönhető, azoknak a gyerekkorunkban szüntelen vetett magvacskáknak, amiknek akkor szinte semmi látható eredményük nem volt, de lám, 30-40 évre rá beértek

:)

kedd, április 17, 2007

ha nyugdíjas nem is leszek, sarkcsillag igen
Nagyon boldog vagyok: 3 nap betegszabadságot kaptam és olyan jól telik, hogy csak csuda. Tudtam én, hogy nem való nekem a munkásélet. Eddig csak nyugdíjas akartam lenni, de pont a tegnap rájöttem, hogy a betegnygdíj se rossz.

Két bajom van csak, valahogy öklendezések közepette lekínozom a pirulát és sajnos az antibiotikumot nem szokás vörösborral bevenni.

Azon kívül tiszta jól telik. Tegnap utaztak el a barátnőim, de estére már kaptam egy vendéget, egy finn újságíró csajt. Ő is a Hospitality Clubon keresztül akadt rám és a tegnap hiában bizonygattam, hogy tényleg beteg vagyok, rá se hederített, meg akart ismerni. És jött és megismert. Igaz virágot nem hozott (pedig, ha nem sikerül nyugdíjba mennem, primadonna leszek, kicsit énekelgetek itt-ott s kapok egy csomó virágot, hálából, hogy végre befogom a szám), de hozott egy doboz csokit. Na, szóval a délelőttöt átdumáltuk, közben ő jegyzetelt szorgosan s én elmondtam mindent amit tudok s amit nem Romániáról, az EUról, a tehenekről, Becalliról, az ortodox vallásról, a gáborokról, a nemgáborokról, az identitástudatról, a lipscaniarol és még sok minden egyébbről. Egy biztos, volt mit hallgasson. Nézett is sokszor, nagyokat. Ráadásul az ő szülőföldje, az Etelä-Pohjanmaa az én kedvenc Finnország darabkám, erről még az este kifejtettem neki a véleményem, hogy ez a vidék szerintem az ő Székelyföldjük, nem hiába éreztem magam ott egyből otthon. Most lehet, hogy egy kicsit összezavartam szegény identitástudatát és azt hiszi, hogy ő egy finn székely, de nem baj, szaporodjunk ahol/ahogy tudunk s kész.

Aztán készített a taknyos orromról vagy ezer képet. Megkért, hogy ilyen olyan poziciókba álljak be. És én beálltam s kuncogtam mellé jó nagyokat, mert lett vagy három imidzsem: a DJ Edó, a kávébolond Edó és egy Júlia Edó, aki azt várja, hogy valami Rómeó kivágódik a betonrengetegből s becsapódik pont az ő erkélyére. Úgy látszik, öregszem. Rendesen élveztem, ahogy paparazziskodik. Vagy csak valóban primadonna leszek még a végén.

Az újságcikkre azért kíváncsi vagyok, mert ilyenkor általában kivágnak mindent, ami érdekes, szerintem, és bennehagynak 2 unalmas mondatot, amit úgy nagyjából még megbír az újság. Lehet azért nézett akkorát, mert közben arra gondolt, hogy abból, amit én mondtam, semmit sem lehet közölni s a vörös orrom mellé neki kell kitalálnia valami történetet. Például, hogy én vagyok a romániai Mikulás vagy az INSZ (Ivó Nők Szövetsége) főreprezentánsa, csak ezt ügyesen titkolom a pirulákkal. Még jó, hogy nem hagytam magam pizsomában lefényképezni, nézhette volna a sok fnn, hogy ez az Edó milyen trendikäs lett közben.

Segítettem a lánynak valami divatos lapból kihámozni pár cikk lényegét. Ahonnan megtudtam, hogy bió vagyok és ekó és zöld. Mert arra buzdítanak, hogy autózás helyett gyalogolj és villany helyett használj gyertyát és akkor minden fent említett leszel egyszeriben. S én vagyok. Sőt, még budiajtóval sem szennyezem a nők fejét, mert nálam nem lehet arra a kérdésre, hogy mit vegyek fel, azzal válaszolni, hogy a budiajtót, mert az nekem nincs. így aztán járjon csórén a nő, ha történetesen habozó vendégem s legalább nem szennyezi ruháival a környeztet. Én egy igazi környezetvédő vagyok, biza.

Szóval, mindenkinek kívánok jó betegséget, mert akkor lehet törökülésben bugyolálódva pötyögni hülyeségeket, teázni, zenét hallgatni, jönnek hozzád messzi országból meginterjúvolni, olvashatsz, csettelhetsz és töprenkedhetsz kedvedre. És rájössz, hogy mennyi sok szép órából áll a nap, amit általában elbaszol munkával.

mert kihaltak belőlem a versek

tegnap este, miközben egy ismerőstől kapott, dedikált verseskötetet nézegettem, először bántam, hogy sose érdekelt igazából egy verseskötet kiadása, pedig

és a tegnapi szemináriumon az is eszembe jutott, hogy bizony régen olyan is volt, hogy három nyelven írtam verseket, az egész úgy kezdődött, hogy meghalt Olli édesapja és a temetésen az ismerőseik róla vagy neki szóló szövegeit olvasták fel. Olli megkért, ha tudok, írjak én is valamit, így született az alábbi vers és gyorsszemelgetéssel még párat bemásolok a régi blogomból. valahová ki kéne tegyem a régi blogom, azoknak, akik szerették. no, majd kitalálom, hogy s mint.


Vastaanotto


Ollin isälle


tähdet valvovat hiljaa
nyt olen täpöyksin
valkoiset lumikukat
putoavat minun silmiin


suljen täynnä silmät
kaukana vihreät silmut
näin tyhjin käsin
ottakaa vastaan minut




És itt jön a fordítás is, a finnül nem tudóknak. Egyébként első saját írásom fordítása egyik nyelvről a másikra. Ejsze a magyar se lett rossz.


Vendégfogadás

(Olli édesapja emlékére)

csillagok őrködnek csendben
csupaszon magamban állok
szemembe szállingóznak
fehér hóbólvirágok

becsukom csordultig szemem
távolban zöldellő rügyek
üres kezekkel jövök
fogadjatok be engem


Şi în română....


Primirea

liniştea stelele veghează
stau gol de o singurătate clară
şi-n ochii mei plouă dansează
flori de zăpadă

închid ochii mei plini
departe mugurii se deschid
primiţi-mă chiar dacă vin
cu mâinile goale


Fă ordine in mine şi pune-ne la loc

Mi-ai spart două coaste
mi-ai smuls părul
din hainele-mi curate
frumoase ca stelele
meteoriţi morti ai făcut
cu vorbele tale
acum imbracă-mă la loc
acolo sub dulap vezi
stau supăraţi doi ochi
pupă-i la loc
şi buzele-mi de foc
aprinde-le cum au fost
din jăratec de soare
când ai aranjat totul cuminte
c-aproape nici nu se mai vede
ce dur ce neglijent ai fost
vino lângă mine
să te apăr de tine
de tine şi de mine
în cornul meu de corp

Cseppenként gömbbe

csöpögi magát az ősz
lassan folyik el a fa lombja
kínai cseppek a plafonban
tépik idegem

göthöt köhögök hátamba
göcsörtöt meddő ölembe
fázó összebúvásunk
ki nézi bánja

gömbbe gurultan tapadunk
egymás izzadt homlokára
bojtorján kampókat növesztünk
világ vigyázza


din ce în ce mai adânc îmi e

căruntul în păr
ridurile de la ochi
căpruiul în privire
şi-n inimă ce joc

în zâmbet melodia
în voce cuvântul
în mână dăruirea
în paşii mei pământul


s akkor már finnül is:



on yhä syvempi


hiuksissa syksy
silmäkulman ryppy
katseeni tumma
sydämeni juhla

sävel hymyssäni
sana äänessäni
lahja kädessäni
askeleessa jälki



s az eredeti:

egyre mélyebb


hajamban az ősz
szemem körül a ránc
tekintetemben a barna
szívemben a tánc

mosolyomban a dallam
hangomban a szó
markomban a mérés
léptemben a nyom

SMS

elküldött és el nem küldött
lähetetyt ja ei lähetety
trimise şi netrimise



két csók közé hullott pillanatban
erős válladról lepereg a fény
melled körei megbabonáznak
hasad lapályán kezes lesz a kéz


en jaksa puhua
vain kirjoitan sanoja jonoon
joista syntyy ehkä runo
tai ketju tai kasvot


lumina mea mă orbeşte
văd doar ce e adevărat
cruzimea asta mă doare
aş vrea sa-mi pun capul la picioare
şi să tac


nem kell verset írnom neked
csak kinyújtom karomat
rádmutatok bárhol is legyél
s meghallod hangomat


olen niin täynnä kaikesta
onneksi huone on tyhjä
niin mahdun melkein kokonaan
vain jalat roikkuvat ulkona


kincseim megnyomták a gyomrom
felhasították beleim
vajon mi lesz most velem
nem bírom magam megemészteni


stau aşa de calmă
că aproape simt cum timpul mă spală
şi fiecare minut care trece
îmi omoară
tinereţea fără bătrâneţe
şi firul alb in suflet creşte
ne leagă


összeasztam
semmibe hulltam
életvirág fekete korma
holdudvar elveszett holdja


vezi lemul acesta?
te-a durut când te-au cioplit
ştiu
şi eu port desenul în mine
pleoapele-mi de frunze mi se-nchid


älä lahjoita huoliasi minulle
repusta se liukuu suoraan silmiin
nyt katseeni ei anna sulle ilon
vaan sinun omaa huoliasi takaisin


az egyik verseket ír nekem
a másik éneket
a harmadik vörösboroztat
a negyedik békén hagy


pyysin sinut lähtemään makuuhuoneesta
sillä hattu odotti jo ovella
nyt olen taas se minä yksin
ei tässä ole surua eikä iloa


még jó hogy nincs két életem
elég bajotok lenne
mire egyiket felraknátok a polcra
a másik mindig elmenekülne


secretul e să nu bei vin cu mine
să nu mă auzi în linişte clipind
să nu observi mâinile-mi frumoase
să nu-mi fii aproape când te strig


fehér ruhám nem veszem fel neked
hadd hidd hogy piros szoknyám minden fodra
hadd hidd hogy csökönyös a szamár
s nem a gazdája a makacs tudatlan


älä kuuntele enää talvea
anna sille elää omaa elämää
jos kyynttilä voi antaa valoa
miksi sinä et muita lämmitä


ha öreg leszek s elmondtam a szavakat mind
virágoktól tanulom a szépet
fáktól az időt
macskáktól bölcsességet


am căutat fiţe pentru joi
ş-am şi găsit două sclifosite
- o gentuţă ş-o spumă de păr –
sper să-mi ascundă bine aripile
şi să nu se observe că-ţi sunt albatros


kesällä olette liian valkoiset
värit karkaavat peloissansa pois
talvella olette liiankin mustat
värit nurkassa hiljaa istuvat


mindig úgy megyek mintha állnék
s úgy állok mintha mindig úton
ne szegődj társamul kedves
hisz akkor maradsz le mikor megállok


egy el nem táncolt tangó ritmusára

hangod színe ma mexikói
barna
fénybe vonja
bőrömön a bársonyt
kávémon a gőzt
szememben a csendet
szavad színeket sző
s új csíkokat
talán
szívemből futó
rongyszőnyegembe



on the rhythm of a never danced tango


the color of your voice
shines
Mexican brown
on the velvet of my skin
on the vapor of my coffee
on the silence in my eyes
your voice weaves
colors
and maybe new lines
into the strip carpet
woven from my heart

csütörtök, július 05, 2007

szemmérték

csordultig telik
a szem
a mosoly
a ránc

csontig kopik
a kéz
a fogom
a tánc

2011. január 6., csütörtök

jó jel

egyre több mindenkiről tudom meg, hallom, látom vagy érzem, hogy nem szeret, vagy, sőt, ki nem állhat, vagy csak egyszerűen nem bír :)

2011. január 5., szerda

Karnevál, Márkus és az aranymetszés

"Az ötödik mûvelet a calcinatio (kiégetés). Minden belül felhalmozott szemetet ki kell égetni, magát a lelket pedig tûzállóvá tenni. Erõszakos, küzdelmes mûveletsor ez.

Ez a rész Bormester Mihály legnagyobb küzdelmét tartalmazza önmagáért, lárva-önmaga ellen. A teljes belsõ kiüresedés, a megsemmisülés veszélyével szembesül. Egyedül nem is tudna semmihez sem fogni – itt lép be Márkus. (Hamvas szerint ez a szakasz mester nélkül senkinek sem sikerülhet – és ezt nem csak a regényben gondolta így.)"

bővebben itt

2011. január 4., kedd

az anyósság dicsérete

nyugodtan mosolyogj ironikusan a cím olvastán, ha nem így tennél, talán...

de azt elmondhatom, hogy a tavalyi év utolsó napján haza akartam jönni Kolozsvárra, egyedül. előtte való este pedig kiborultam az anyósomnak. összehullott a nagy ego, por és hamu voltam, az isteni szikra lelépett, elhúzta a csíkot minden szép elméletemmel, megZENdülésemmel, bölcs és mélységes gondolatommal együtt, és ott maradtam, soványan, összetörten, reménytelenül. bementem anyósomhoz bocsánatot kérni, már mittudomén miért, és ő odahúzott magához és úgy beszélt velem, mint édes gyermekével. pont úgy összeszidott, pont úgy megölelt, pont úgy szeretett. persze, megint előkerült fiába szerelmesedésem története is, unokájának érkezése is.

és megértettem

már a Biblia is azt mondja, hogy a férfi szeresse a feleségét, az asszony pedig lássa el az urát, vagy valahogy így. a lényeg, a szenvedélyes szerelem a férfi előjoga. neki van fenntartva (talán, mert a szenvedély aktív, cselekvő, mozgósító?). ezért azokat a nőket, akik szenvedélyesek voltak, mindig is elítélte a társadalom, kivetette magából, boszorkánynak bélyegezte, kurvának becézte, megkövezte, megölte. felborították a társadalmi kényelmeket. a nő legyen hűséges, meg- és odaadó, szeresse is az urát, de csak ahogy illik. és így már lehet vele valamit kezdeni, így kiszámítható válik. főleg, ha anyagiak, vagy egyéb előnyök és javak miatt ment férjhez, akkor volt a legegyszerűbb a kezelhetősége. szép, tiszta biznisz. de mit kezdjen egy férj, egy anya, egy anyós egy olyan nővel, aki szeret? aki úgy szeret, hogy nem érdekli sem illem, sem erkölcs, aki úgy szeret, mint egy férfi, udvarol, aki úgy szeret, hogy elhordja a hegyet, aki úgy szeret, hogy gyereke lesz? anyám is és anyósom is ezt egyformán dolgozták fel, elkönyvelték magukban, hogy én ezt az egészet kiterveztem, csak azért, hogy gyerekem legyen, mert ez számukra így felfogható, így értelmes. a szerelemmel, szeretettel, szendvedéllyel nem foglalkoztak, az tabu. lett egy unoka és örültek neki. hogy anyám így is szeret, az hagyján. hiszen anyám. szerető anyám.

de az, hogy egész életemmel nem felelek meg annak a világképnek és értékrendnek, amiben anyósom él, hogy az a kategória, amibe engem is besorol, enyhén szolva "nemnagykunszt" és ennek ellenére szeret engem, nos, ez a csodálatos, ez az, amitől kisírt szemem ismét kikerekedett és úgy tűnt, hogy, bár homályosan, de ismét kezdek látni

nem véletlenül találkoztunk mamival, dolgunk volt és van egymással. mint ahogy szerintem többnyire mindenkinek van az anyósával. csak ebben a mi kultúránkban már gyerekkorunktól fogva azt sulykolják belénk az anyós viccek, anyós nóták által, felmenőink hozzáállásával a témához, családi ünnepekkor kitörő veszekedésekkor, stb., hogy az anyós egy szükségtelen rossz, akik a mennyel legfeljebb megtűrik egymást. és itt látom az egyik végzetes hibát, az egyik okát is annak, amiért olyan gyengék a családok. mert a nő nem csak azt szeretné, ha férjét csecsemőszűzen kapná, értsd ez alatt, hogy nem bírja elviselni, hogy párjának előtte is voltak női, szerelmei, esetleg vannak gyerekei, de azt is szeretné, ha a párját a gólya hozta volna. ezzel pedig társának pont azt a részét nem tudja szeretni, amelynek igazából köszönheti is őt, hiszen a társa is az anyjának és az apjának köszönheti az életét. s ezzel akarva, akaratlanul, azzal, hogy nem tudja szeretni az anyósát, a férjét is a saját anyja ellen, saját élete ellen uszítja.

azt szokták mondani, hogy ahhoz, hogy valaki tudja, hová megy, tudnia kell, honnan jön. kiegészíteném azzal, hogy ahhoz, hogy tudjuk, vagyunk és tudjunk élni ezzel a tudattal, el kell fogadnunk, hogy valahonnan jövünk. nem a semmiből lettünk, nem a gólya hozott és nem mi találtuk fel Istent. de minden nap megtalálhatjuk Őt a szeretetben. a szeretetben, amely arra kényszerít minket azzal, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzetben és irányból rogyasztja meg a térdünket, hogy felülvizsgáljuk igazságainkat és elgondolkodjunk rajta, lehet, hogy ezek csak vélt igazságok. az igazság egy parányi szemszögből vizsgálva.

az, hogy most állok a lábamon és naponta többször is rászólok magamra, mintha csak Zs szólna: húzd ki magad!, az elsősorban anyósomnak és a sógornőmnek köszönhető, akik megértették velem, az, hogy a párommal és gyerekemmel együtt még egy családot kaptam, bár néha úgy érzem, kolonc a nyakamom, igazából szél a hátamba.