2011. december 27., kedd

a kenderáztatás testresimuló erotikájáról

valamiért belédszeretett, megérzett benned valami erőt, megfogta a kisugárzádod, bármi, aztán ez a valami, az együttélés során kényelmetlenné válik. ne felejtsd el, a férfi számára a kényelemnél nincs fontosabb, és bármilyen légy, ha valami ebben a kényelmében zavarni fogja, megpróbálja azt benned leépíteni. még akkor is, ha az pont az a valami, amiért belédszeretett. te fojtod, gyűröd magadba vissza ezeket a "kényelmetlenségeket", amíg már semmi nem marad belőled abból, aki hajdan voltál. ekkor a férfi elmegy és megkeresi magának azt a nőt, akiben megvan az, amibe ő szerelmes tud lenni, és amit te az ő kényelme oltárán már feláldoztál.

bár tudtam, hogy van ebben igazság, rendesen felháborodtam. fájt minden szava. hiszen egy francot akartam belátni, hogy, igen, már hiányzik belőlem a tűz, a szabadság, a félelemnélküliség, a szenvedély, a bolondkodás, a rugalmasság, az izomlázig röhögések imádata, a féktelenség, a szilajság. mindazt az erőt, ami bennem ajándék, ha tudom uralni, átokként kezeltem, próbáltam rejtegetni, és ellenem fordult.

hajnal volt, ültünk a verandán, épp egy csepp bor mellett, de nem is hiányzott a sok, és azon gondolkodtam, hogy még énekelni sem mertem, úgy istenigazából kiereszteni a hangomat. és jött, hogy beleverjem a fejem minden falba. mert, ha valaki hibás azért, hogy fáj a fejünk, akkor az pont a mi saját, kicsi, buta fejünk.

a férfi mindig küzd a kényelméért, de ezt nem kell komolyan venni. mert ő sem veszi komolyan. ha meg komolyan veszi, akkor azt rendezze le az anyjával, mert vannak dolgok, amiket csak az anyjától várhat el egy férfi, senki mástól a világon, főleg a nőjétől nem.

és lassan kezdtem felszínre hozni mindazt, amit ÉN szeretek, hogy ismét szeressek én lenni, szeressem magamat. szeretek ebéd mellé bort inni, egetrepesztően és sokat, nagyon sokat kacagni. festeni, rajzolni, énekelni, táncolni, ugrabugrálni és hajmeresztő hajakat hordani, nagyokat kiáltani, ha úgy érzem, feszít szét az erőm, ijesztő grimaszokat vágni, írni, írni, írni, olvasni, és az olvasnivaló könyveket felhalmozni, szervezni, társaságba menni, csoportot vezetni, délután forrókávézni, fehér éjszakákat rendezni, kimondani a gondolataimat a magam hangján, vállalva, hogy amit mondok, esetleg az azt hallók kilencvenkilenc százalékának nem fog tetszeni...

aztán nemrég két nővel beszélgettünk arról, hogy mekkora kompormisszumot kell, lehet hozni egy kapcsolatban, hol a határ. és eszembe jutott, amit a verandán mondott anno a barátnőm. innen már csak egy ugrás volt eljutni az otthonülésig. a nő otthonüléséig. hogy a férfi azt szeretné, a nő üljön otthon. persze, mellette csinálhat ezer más dolgot, de lényegében üljön otthon. csakhogy most mi történik azzal a nővel, aki otthon ül? mi marad neki, ha a házimunkák és az egyedüllétek közben nem akar kiégni? mert bármennyire is szeresse a családját, nyitásként, legtöbbször, ami marad, az a tévé és az internet.

és akkor eszembe jutott egy kép, amit anyám festett szemem elé, miközben egyszer régen gyalogoltunk haza a mezőről és előnkbe tárult az Olt. látod, az a rész, oda jártunk áztatni a kendert. nagy esemény volt, az egész falu ott volt. mindenkinek megvolt a dolga, a férfiaknak is. az asszonyok alsóneműre, ingre, alsószoknyára vetkőztek, a bugyogókat feltűrték a combjukra és úgy mentek be a vízbe. s nagy hancúrozások, viccelődések voltak ilyenkor. mi is mentünk, gyerekekül, ott tanulgattunk úszni. eltartott pár hétig ez a közös munka. és adom át ezt a képet. és mondom, hogy régen sem a négy fal között élt az asszony és nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást, hanem kijártak, összejártak, s bár biztos, hogy minden kornak megvannak a maga problémái és korlátai, mégis, egy közösségben sokkal több esély volt arra, hogy az érzelmek a felszínre jöjjenek, a történetek megtörténülhessenek.

és látom magam előtt a testresimuló fehér vásznakat, ahogy kiemelik a női testek vonalát, átsejlik a rózsaszín, a barna, kivillannak a vállak, a térdek, a viccektől pirulnak az arcok, a széltől omlanak a tincsek, a levegőben forrnak a szavak, s a tekintetek (el)döntenek eljövő esteket, életeket

2011. december 25., vasárnap

Lélek-kések

Főzés közben dolgozom fel az anyagot és a lelket. Ezért is imádok főzni. Mert van úgy, hogy megáll a kés a levegőben. Egy felismeréstől, egy emléktől.

A zöld petrezselymet vágtam éppen. Ez a fűszer alapfűszer, talán az első, amit megtanultam megkülönböztetni. Imádom az illatát, ízét. Szerettem nézni, ahogyan anyám, nagyanyám aprítják a lapítón. És hirtelen beugrott, hogy miért nem mentem férjhez. Nem azért, mert én nem szerettem volna, hanem mert anyám egész életében azért siránkozott, hogy miért is ment férjhez. És siratta meg nem történhető jövőjét, amikor neki nincs férje, vagy elvált. Mivel egyik se történt meg, ezt a vágyát belémsulykolta.

Eddig csak arról a traumáról volt divat beszélni, amit az okoz a gyereknek, ha elválnak a szülei. Pedig sokkal többen küzdünk azzal a traumával, hogy nem váltak el a szüleink. Ők lehet, hogy már rég túltették ezen magukat és vénségükre összeértek, de a legtöbb gyerek ennek következtében dönt a kapcsolatában. Azért válik el, akár többször is, vagy nem válik el, mert a szülei nem váltak el. Vagy az van, hogy megmutatja, ő majd másképp és jobban csinálja, vagy pedig szolidarizál a boldogtalanságukkal. Vagy férjez se megy, tehát a kiskaput meghagyja, mint például én.

Megelőlegeztem magamnak a bizalmat, hogy ez az évem csuda kemény lesz. És az lett. Számítom ezt az évet a születésnapomtól kezdve. Amikor ránkjárt a rúd. Úgy istenigazából, ahogy, minden kapcsolatban minimum egyszer, megtörténik. Szerencsém volt Pema Chödrönnel és még sok mindenkivel. Miközben szedett szét a fájdalom, adtam is oda magam. Semmim nem vontam vissza, semmit nem őríztem meg. Tudtam, csak akkor vihet magával arra az útra, amit az elmúlása után fogok járni, ha teljes lényemmel belemegyek. Nagyon sok negatív érzést megéltem. Mindezen érzések mögött, fölött, alatt, nevezzük bárhogy, volt egy megtartó erő, nevezzük szeretetnek, józanságnak, figyelő énnek, bárminek.

De bementem a fájdalmaim forrpontjába, és megnéztem, miért fáj, miért haragszom a többiekre, akik ezt a nagy kutyut végre felrobbantották. Tudtam, hálásnak kellene lennem (ez a hála aztán, később, ősszel, ki is virágzott bennem, és ki is tudtam fejezni az a személy iránt, akire olyan sokáig vetítettem ki a haragomat, s aki, ebben a történetben, a legártatlanabb volt), de előbb be kellett eveznem a halál vizeire. Oda, ahol meghalnak az illúziók. Meg kellett gyászolnom őket és útjukra kellett bocsájtanom. Ahogy néztem a halottat, és virrasztottam és gyászoltam, úgy lett egyre tisztább a kép.

Hogy nem a saját vágyaim ezek.

Csak a beidegződések, a hogyan kell, illik, szabadok, kellenne lenniükök, amiket még mindig magamban hordozok. Igazából örülnöm kellene és táncolnom és vigadom, és bort bontanom és megvendégelnem a barátaimat, mint a cigányok szokták temetésekkor, hogy ide, erre a peremföldemre is eljutottam. Hiszen nagyon messze vagyok már attól, ahol akkor álltam, amikor megrekedetten ácsorogtam egy helyzetben és egyfolytában attól féltem, hogy ez a jó kis biztonságos, langyos megrekedettség egyszer véget ér.

IGEN, véget ért.

Már más határokon járok. Más kérdések foglalkoztatnak, másképp látom magam, a párkapcsolatot, a családot, az istent, az embert, mindent, hiszen már régen nem az vagyok, aki szorultságomban voltam. A folyó, ami elviszi a holtakat, mindent szállít, virágszirmokat is, amiket hajamra szórhatok. És, igen, bármi lehet még és bármi megtörténhet, bármi, amit el tudok képzelni.

(Sőt, a jó hírem nemrég önmagam számára az volt, egy igen kényes, és forró és eleven helyzetben, hogy az is megtörténhet, amiről még csak nem is képzelődöm, ha van elég bátorságom önmagamhoz és a helyzet élességéhez.)

Előítéletek és másikra vádlóan mutató ujjaim hullottak le. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy nem is tudtam arról, hogy ennyien laknak már megint bennem (mármint előítéletek), hogy közben ennyire megkeményítettek és elfordítottak az élettől.

Az élettől, ami mindig változó, eleven, lüktető, forró és nyílt.

Megrekedtségem, szorultságom szorongatása közben nem tudtam szeretni azokat, akikkel együtt éltem, kitudjahányadik felszabadulásom történetét. Bár az eszem felfogta és tudta, hogy ez esély egy roppant gazdagodásra, a szívem és a gyomrom kitartóan félte a magáét. Aztán lassan összhang lett, utolérte a gyomrom a szívemet, a szívem az eszemet. És, bár a próbatételek, kérdőjelek, félelmek és kétkedések keményen jelentkeznek minden nap, úgy tudok visszanézni erre az évre, mint az egyik legnagyobb gátszakításosra. Ilyen volt a 2003-as és a 2006-os év is.

Mert, úgy látszik, az élet élni akar bennem, és, valahányszor ezt hosszú időre elfelejtem, a leckét, kivétel nélkül, mindig feladják. Még soha nem sikerült megúsznom, ezért inkább tanulok úszni. És, mivel valóban nem vagyok jó úszó és csak tanulok úszni, jól tudom, azt vízbe kapaszkodva nem lehet :)

2011. december 23., péntek

Engels püspökről

Derűje, ereje és nyugalma újra és újra meglep. Humora sziporkázik bele a reggelbe, kacagunk, kacagunk. Már, ha akarnám, se tudnám eldönteni, miért is járok hozzá. Hol úgy hallgatom, mint gyermek a mesét, hol pedig beszélgetünk, mintha csak a megnemszületettje lennék, máskor szemtől szembe, két egykorú kortalan. S miközben látszólag végekkel dolgozik, szedett-vedett anyagokkal, ujjai közé, szavaink mögé, állandóan beszövi magát az Isten.

Amikor felébredtünk, hogy itt Románia lett, és mi most már Romániában élünk, akkor a három püspök félretette mindenféle felekezeti dogmáját és összefogott. Képesek voltak eltekinteni a felekezeti problémáktól és azt nézni meg, hol, mit tudnak közösen csinálni. Nagyon sok mindent alkottak meg, indítottak el így együtt. Róluk nevezték el a Három püspök teret, ami most Agârbiceanu tér, de volt az Engels tér is. Így történhetett az meg, hogy édesapám hazajött és elmondta, no, tőlem is megkérdezték, hol is van az Engels püspök tér.

S miközben dűlöngélünk jókedvünkben, egymás szemében látjuk mindazt, ami e kacagás mögött, s amit talán csak így érdemes, és csak így lehet emberöltönnyire szabva, (el)viselni.

2011. december 18., vasárnap

a szemrecsók százcsipetnyi erotikájáról

...miután jól kihallgattam szíve fecsegését, azt mondtam a fejem fölött tornyosuló sok bajusznak és szakállnak, puszild meg a szemem. Melyiket? - kérdezte a bozótban lakó láthatatlan száj. Ezt, toltam fennebb a fejem, és találomra odatartottam egyik szemem. A puha pamacs futó puszit adott a szememre, aztán lejjebb hajolt és a másikra is egy hosszat. Majd vissza az elsőhöz, és arra is adott egy hosszabb puszit. Nehogy aztán kancsin ébredjek.

A világ látfalásába belefáradt mohó szemem felsóhajtott, a mindent tudni és látni és megfejteni akarás visszaszembolygott a szemfenékbe, összegomolyodott és dorombolni kezdett.

Szemhéjam alól apró, színes lepkék röpködtek elő.

Volt, amelyik sokáig a szempilláimon billegtette leheletszárnyát. Erre a billegésre aztán az arcom fölött motozó bajuszból meleg virágok hulltak meztelen vállamra, kulcscsontomra s csontszög keménységembe virágpor ízek nyíltak.

Mielőtt elment, testét még rámterítette paplannak, mert mégiscsak tél van, s én mégiscsak egyedül.

Amikor felébredtem, egyik szemem nyitva, a másik csukva kukucskáltam a világok között, s arra gondoltam, micsoda rövid álom volt.

Vagy talán mégsem...

2011. december 14., szerda

Szejeeet, nem szejeeet

Amíg anyád ki nem takarítja a fejed, addig ne gyere óvodába. Még mást is mondott, már nem emlékszem, mit, de a lényege az volt, hogy megalázott. Mindenki előtt, a folyóson mondta ezt, három éves, tetves fejemnek. Anyánk minden szombaton megfürösztött, fürdés után levágta körmünket, megbogarászta a fejünket, hogy tiszta-e, vasárnap reggel pedig, miután szépen felöltöztetett és elindított volna templomba vagy a vasárnap délelőtti játszásra, felállított az ágyra, az ablak elé, és bekémlelt a szánkba, hogy véletlen nem feketedik-e fogunkban a szú. És, ha igen, akkor hétfőn irány a fogászat. Mindezt a hét felé szakadásában, három gyermekkel, szörnyű teherbírást igénylő munkahelye mellett.
Tudtam, anyám nem hibás, azt is, hogy én sem vagyok hibás. Ugyanis már akkor egy fejjel magasabb voltam az átlagnál, ez volt az egyik ok, amiért a leghátsó sorba ültetett az óvonéni. A másik ok pedig az volt, hogy egyszerűen csak nem szeretett. Éreztem ezt. A leghátsó sorban pedig szegény családokból származó gyerekek ültek, nyomorúságos háttérrel. Piszkosak voltak, és tetvesek is. A tetű pedig nem válogat, az én fejembe is átmászott. Minden idegemmel éreztem azt, hogy nem szeretnek, hogy megaláznak, hogy vannak kiválasztottak, a rendszerben a helyükön levő emberek és annak gyerekeik, és vagyunk mi, akiket ilyen vagy olyan okból kifolyólag kirekesztenek, engem történetesen azért, mert nagyapámat anno kuláknak bélyegezték. Három éves voltam, kezdenem kellett volna az óvodát, a kicsi csoportot, de hazamentem és kijelentettem, többé nem megyek óvodába.
Szerencsére abban az évben édesanyám megoldotta a helyzetet, nem is kellett mennem, nagymamám vigyázott rám. A következő évben aztán már olyan nagy tragédiák nem történtek, mert más óvonénihez kerültem, de azért megjegyeztem a szüleimnek, hogy addig ne várják, hogy hordjam haza a piros pontokat, pedig tudom a verseket és énekeket, amíg ők is nem kezdik el hordani az óvonéninek a kávékat, csokoládékat. Négy és fél éves fejjel tökéletesen felfogtam, mi történik. Láttam, hogyan működik az akkori rendszer. És a mi gyerekeink is látják, érzik, csápjaikkal letapogatják a mait. Ami változott is, a mi gyerekkorunk óta, meg nem is. Van, amikor jelzik nekünk, van, amikor nem, s esetleg csak majd húsz év múlva fogjuk megtudni valamelyik történetükből, hogy első bölcsis, ovis éveiből mi milyen nyomot hagy(ott) benne.
Minden szülő gondja, milyen hírű iskolába, óvodába írassa be gyerekét. Az én szüleimnek, falun, ilyen gondjuk nem lehetett, maximum a két óvonő közül választhattak. Idén nyáron kapkodtam a fejem, hallottam mindenfélét a sok óvodáról, iskoláról. A város rengeteg lehetősége, amelyekben nekem gyerekként nem lehetett részem, íme, feltárta arcát, hozva magával mind a jót, mind a rosszat. Végül nem egy óvoda hírneve, hanem egy óvonéni mellett döntöttem. Annyi jót hallottam róla, hogy elmentem „háztűznézőbe”. Bízva az ösztönömben, hallgattam őt, beszélgettem vele. Nem is annyira arra figyeltem, mit mond, hanem arra, hogy bennem az ő jelenléte milyen érzést kelt. Hogy jön az az érzés, hogy igen, erre az emberre szívesen rábízom a gyermekemet, vagy sem. És a gyomromban teljes csend volt és nyugalom. A zsigerek se moccantak. Ő lesz a gyermekem óvonénije, döntöttem el.
És azóta is, amikor délben megyek érte és sikerül kicsit beszélgetni az óvonénivel, azt hallom, hogy a gyermekem aznap milyen volt. Milyen volt a kedélye, az egészsége, milyen izgalmas dolgok történtek vele, hogyan viszonyul a többiekhez, hogyan reagál bizonyos helyzetekben, nem pedig azt, hogy mit tudott, vagy nem tudott, mit tanult, vagy nem tanult. Amikor pedig a gyermeknek vastagon takarodott az orra, nem azt mondta, hogy holnaptól ne hozd őt óvodába, mert elkapja a többi gyerek, hanem elmesélte, hogy a déli napsütésben kiül a gyerekekkel az udvarra, hagyja, hogy hasson a nap gyógyító ereje, és felszerelkezik papírzsebkendőkkel.
Úgy érzem, jó kezekben van, mert szeretve van, figyelnek rá, számba veszik, és az óvonéni anyai gondoskodásának köszönhetően olyan közösségi hangulat alakult ki, amelyik hoz valamit a régi, nagy családok erejéből.
Megjelent a Magyar Közoktatás novemberi számában

2011. december 13., kedd

Adventi ajándék

Gyerekkoromban szenvedélyesen szerettem festeni, rajzolni. De aztán, ahogyan a felnőttek többsége szokta, kinőttem ezt a szórakozásomat. Úgy tettem, mint mindenki más, tanultam, utaztam, dolgoztam, ismerkedtem az emberekkel, a világgal. Azt hittem, nagyon sok felfedezni való vár rám. A sok színesceruza, vízfesték elmaradozott, én pedig általában csak egy golyóstollal jártam a világom. Aztán megjelentek a számítógépek, és gyakran már a golyóstoll sem kellett. Egyszer aztán eléggé felnőttem ahhoz, hogy egy kisgyermek úgy döntsön, engem választ anyukájának. És meg is született a kisfiam, fel is cseperedett annyira, hogy egész nap rajzolni kellett vele. Rajzoltunk is, ő eleinte pirkákat, tőlem követelte a traktorokat. Ezernyi traktor után végre békén hagyott, kezdte ő maga papírra gurítani a kerekeket. Én a sok traktor után nemhogy rákaptam volna ismét a rajzolásra, hanem méginkább leszoktam róla. Egészen addig, amíg egy boltban rá nem akadtam egy babaházra. Fából készült babaház volt, pici bútorokkal. Rájuk férne egy kis szín, gondoltam, miközben a natúr szobácskát nézegettem. És, első adandó alkalommal, vásároltam magamnak ecseteket, temperát. Kis, kezdetleges tulipánokat festettem rájuk, és napot és holdat és csillagot. Kicsit maszatos képek lettek, girbegurba vonalakkal, esetlen mintákkal. De én dagadoztam a büszkeségtől, íme, az én művem. Kisfiam is értékelte művészetemet, rögtön ki is pingálta ő is a fakockáit vízfestékkel. És, ettől fogva, egyre csak azon törtem a fejem, mit is festhetnék még ki. Az már nem is érdekelt olyan nagyon, hogy milyen lesz, vagy, hogy felnőtt barátaim mit szólnak hozzá, úgyis tudtam, lesz, aki azt mondja majd, na, ennek sincs fontosabb dolga, vagy, hogy a ház fut, ő pedig gyerekeskedik, megint másvalaki szerint talán nem is illő, hogy ilyen haszontalan pepecseléshez ennyi türelmem legyen. Mint mondtam, nem érdekelt. Csak az az élmény érdekelt, amikor az ecsetet a kezembe vettem és felvittem a festéket a papírra, fára. Ilyenkor megszűnt az idő, vagy talán inkább lelassult, megcsendesedett. Táncolt az ecset, a színek és vonalak megelevenedtek és tiszta, ragyogó képek suhantak át a fejemen.

És eljött az advent ideje. Amikor amúgy is a csendre, a melegségre figyelünk, ami belőlünk, felénk árad. De ilyenkor mindenki ajándékozási lázban ég, ami nem mindig csendes, és nem mindig szívből jövő. Sokszor zaj és vakító fények és idegeskedések a kísérőtünetei ennek a láznak. Hogy, hogy nem, előkerült a festék meg az ecsetek. És festeni kezdtem. Miközben festettem, rokonaimra, barátaimra gondoltam. Kicsit olyan volt, mintha az ő kedélyállapotukat is festegetném, és igyekeztem jó meleg, vidám és életerős színeket használni. Lassan elkészültek a gyertyatartók, a mandalák, és lett egy kis tükör is, ami virágalakba, színekbe bújt. Amikor a kisfiam meglátta, azt mondta, hogy azt nem adjuk senkinek, mert az az övé. Az az igazság, hogy ezt magamnak festettem, magyaráztam neki, de ettől rögtön lelombozódott. Tudod mit, legyen ez a kis tükör a kettőnké, és, amikor belenézünk, akkor virágnak látjuk magunkat. Jó, egyezett bele lelkesen gyermekem, a kettőnk tükre lesz ez. De naponta csak egyszer szabad belenézni. Miért? kérdeztem csodálkozva. Azért, válaszolta ő nagyon komolyan, mert, ha naponta sokszor nézi meg magát benne az ember, akkor traktornak fogja látni magát.
(Bak Sára csodálatos rajzai)

2011. december 9., péntek

ahol hárman összegyűlnek, a háromszög közepében kigyúl a fény

valami hatalmas dolog történt, történik velem, amióta hazajöttem. akkorára nőtt a szívem és benne a világ, hogy szédülök bele a sok kék térbe. tudom, a kacagás szív, tér, égtágító. amióta az ember elkezdett kacagni, úgy szívből, igazán, tágul a világegyetem. mert kell a hely a sok gurgulának.

és vannak emberek, akikkel nagyon furcsa konstellációk jönnek létre. ritka, amikor összejön egy hármas barátság úgy, hogy kettesben, külön-külön is egyformán őszinte és nyílt és bátor és gyöngéd. emiatt, amikor a három ember összekerül, órási erők szabadulnak fel. tényleg azt érzed, reng körülötted a világ, dőlnek a falak, kotródnak a hazugságok a szívekből, a fejekből, de még a lábujjakból is. megnyílsz, mert tudod, védve vagy, nem érhet bántodás, barátok meleg tekintete őríz.

köszönöm J-nek és T-nek ezt az élményt, ezt a karácsonyi előzetest, ezeket az eleven baráti órákat, napokat, szépeket.

2011. november 29., kedd

Márkusnak a kalandozásokból lett Zsoltról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhecske, aki egész nap csak zümmögött, gyűjtötte a méznek valót, röpdösött, hordta, vitte a nektárt. Csak úgy kacskaringózott nyomában a sok ZZZZZ, mint egy S betű. De egyszer a méhecske úgy döntött, hogy ő bizony elfáradt. Bement a kaptárba, és többé azt sem mondta, mukk, nemhogy ZZZZZ.

Ettől fogva csak üldögélt naphosszat, ette a finom nektárt és nézett ki az ablakon. Senki nem tudhatta többé, mi jár a fejében.

A sok Zéből a Z betű, a kacSkaringóból pedig az S sokáig várakoztak a kaptár előtt. Unalmukban piszkálták az orrukat, , vakarták a fejüket, sőt, egyszer, amikor arra járt egy ZSuzsi még fel is sorakoztak egymás mellé, hátha, hátha, de bármit is eszeltek ki, az idő nem telt olyan gyorsan, mint amikor még nagy volt a Sürgés és a nyüZsgés.

A vánszorgó időbe aztán elkezdtek beleÓbégatni, s addig, addig Óbégatták, hogy mi dOlguk a világon, míg köréjük nőtt egy O betű. No, lett is nagy kergetőzés, gurigázás. Addig mind hanczúrozott Z, S meg O, míg a nagy vigasságuk oda nem csábított egy LOvat.

Nosza, fel is pattantak rá a betűk és belovagolták az erdőket, mezőket, átúsztatták az Óperenciás tengert, felkaptattak az Üveghegyre, aztán még azon is túlra, még Bolondériába is eljutottak, ahol azt mondja az O betű, ő itt leszáll s elmegy keréknek, mert, úgy látja, elég sokan vannak, akiknek pont ő hiányzik.

Z és S csak lovagoltak tovább, trapatrapa trapatrapa, éjjel, nappal, szüntelenül és közben valamit nagyon kerestek, mert egész nap csak azt ZSongták, keresem, keresem, nem kapom, ha megkapom, megfogom.
No, ebből
legyen elég , szóltam rájuk ma hajnalban, mert én ettől lassacskán beZSongok. Pont.

-
Hát ez az! - kiáltott fel boldogan Z, S meg a LÓ. Azzal kinyúltak a füzetből, s elkapták a ponT végét. Leszállt a LÓról a Z, utána az S, aztán meg az O, végül pedig az L. És odabiggyesztették maguk mögé, sereghajtónak a T-t. Így lett a kalandozásokból


Z S O L T

Így volt, végenincs mese lett.

Ha Z, S meg a LÓ a ponTból a T betűt ki nem kapták volna, az én mesém végére is pont kerülhetett volna

de így

2011. november 26., szombat

hidegekben a mosoly

ma megint szétszedett a fájdalom. bármennyire is készülj rá, úgyis csattan, amikor arcul üt.

ma a kérdés egy autóban, Márkus egy volt bölcsistársától, egy bűbáj csacsogótól: nektek nincs apukátok? de van, csak máshol lakik. feleltem.

hátratekintettem. fogtam fiam szemét, hogy tudja, erősen tudja, Vagyunk Neki.

az én szemem már nem fogja senki.

felnőttem.

de már olyan régen felnőttem, hogy most már jól esne, ha bár a kezem megfogná néha valaki. jól fogna két meleg tenyér.

szépen keretezné lehúnyt arcomat.

2011. november 25., péntek

Márkus takarójáról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy M betű. Ez az M betű egy kerítés tetején ücsörgött, lógatta a lábát és bosszankodott azon, hogy őt senki nem veszi észre, mivel pont olyan, mint a kerítés teteje, ilyen: /|/|

Egy nap azonban arra sétált egy férfi, akit Ágostonnak hívtak. Megszólította az M betű Ágostoból az Á-t: - Hé, te, lenne-e kedved elindulni velem Ámulatba ejteni a világot? - Hogyne lenne, felelte az Á betű, s azzal faképnél hagyta Ágostont. Goston egy darabig hüledezett, de aztán úgy gondolta, még meghül, ha sokáig ácsorog egy helyben, inkább elindul egyet abba a városba, aminek, egy betű kivételével, pontosan az a neve, mint neki.

M betű pedig Á betű társaságában az erdő felé vette az útját, ahol szembetalálkoztak egy Rókával. De hiába volt Ravasz a Róka, mert, amikor Á betű arra kérte, mondja szépen, ÁÁáá, hadd lássa, nem piros-e véletlenül a torka, megszeppent bizony, mert nem volt válogatós, megette a fagyott csiRkét is. De, amint ott állott a Róka tátott szájjal, M betű kikapta a toRkából az R betűt. Ott maradt R nélkül az Óka. De nem sokáig óka-bókászott búsan, mert szembeFutott vele egy F betű. Valami Fegyencről szökött meg éppen, de Óka elkapta, az orrára biggyesztette, s azzal Felcsapott Fókának. Most ott sütkérezik valahol az Északi Sziklán.

M, Á és R betű pedig addig csatangolt tovább az erdőben, míg bele nem botoltak egy nagy KŐbe. No, ha belebotoltak, le is szerelték róla azonnal a Kiálló K-t, s otthagyták a nagy Ő-t egyedül. Gondolhatjátok, milyen hisztéria lett a városban, amikor híre terjedt, hogy a nagy Ő valahol az erdőben rejtőzködik. Még a nyugdíjasok klubjában is lázas kirándulásszervezésbe fogtak.

Közben M, Á, R és K betű ráakadt egy padon gunnyasztó Uborkára, aki Unta az életét, Undorodott mindentől és Utált mindenkit. No, ha ennyire van, gondolták a betűk, igazán mindegy lesz neki, hogy egy betűvel többen vagy kevesebben Úznak, és lehÚzták róla az U betűt. Híj, egyszeriben felpattant a padra Borka, vidám kedvű legényke lett belőle , s talán még most is ott ropja a legényest a padon, hacsak közben el nem ment Borozni ebben a hidegben.

M, Á, R, K és U egy házhoz érkeztek, ahol egy menyecske éppen egy csipetnyi Sót készült szórni az ételbe. De a betűbarátok kicsippentették ujjai közül az S betűt, s ott maradt a menyecske egy hosszú Ó-val. Ó! - kiáltott fel haragosan, - megálljatok ákombákomok! - s azzal elcsípte a kifele iszkirilő betűcsapat grabancát. - Felfűzlek benneteket s rávarrlak egy takaróra, mielőtt még nagyobb galyibát csaptok.

Ezt a takarót aztán egy kisfiúnak ajándékozta, akit úgy hívnak,

M Á R K U S.

Ha a menyecske a betűket nyakon nem csípte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Tegnap este mondtam ezt a mesét Márkusnak és végig nevetett, gurgulázott gyönyörűségében. Remélem másnak is tetszik, még akkor is, ha ez nagyon márkusos mese lett :)

2011. november 21., hétfő

a cseppekről

csendórákba fagyott percek
őszsötétbe borult szemek
hangjukba halt énekek

*********************

álomillatú fejecske
körbe, körbe kicsi kecske
fényostorból holdtitok

*********************

napbirokra keltek reggel
naphancúrba fogtak este
s alvás előtt meggyomrozták
a köldökök mögött lakó
csillagot

2011. november 9., szerda

a vízimonyó és a kulcslyukmonyó rendkívüli találkozásáról

A csomagok a lábamnál, állok a nyitott kapuban és kiabálok vissza a kisfiamnak, hogy most már igazán tegye le a horgászbot méretű karót, mert az nem fér be a taxiba. Türelmetlenül forgatom a szemem, amikor azt látom, valami pici piros fordul be a kapun, a két cipőm közötti résben. – Jó napot, kiált fel nekem egy csengő hang, - és jó utat! Mondta Lackó, hogy elutaznak s gondoltam, addig meglátogatom Samut, ne árválkodjon itt magában. Azzal már el is tűnik a kis, piros fejkendő az avarban. Tátott szájjal bámulok utána. Nem is tudtam, hogy léteznek még monyómenyecskék, mégpedig az ilyen rátermett fajtából.
Samu úgy döntött, hogy most már kezd nehezére esni a lustálkodás, és az önsajnálat is csak addig jó móka, amíg van nézőközönség. Most, hogy ismét egyedül maradt Bettyvel, a kutyával, mert Lackó elköltözött s a ház lakói is ismét elcsavarogtak valamerre, volt ideje gondolkodni azon, hogy mit is kezdjen őszi napjaival. Amíg nem volt körülötte mozgás, csak ő maga a diókkal, naplementékkel és a csatornatisztogatásával, addig jól el is volt a mindennapi szokásaival. De amióta megismerte Lackót, Betty-t, a Vágottszeműt, a két láthatatlan süsüfélét, és a Vágottszemű anyukáját, ha egyedül maradt, egyre ritkábban beszélt hozzá a csend. Leginkább csak süketül kongott. Hiányozni kezdett neki Lackó, még a hülyeségei is hiányoztak. No, nem baj, lóra, határozta el magát. Keserűség ellen jó lesz egy kis kaland. Megpróbálok bejutni a Vágottszemű szobájába. Úgy tudom, rengeteg játék van ott. Azzal lecsúszott a csatornán, diskurált egy cseppet Bettyvel, aki már megszokta, hogy Samu nem ennivaló, és bemászott a kulcslyukon. Vagyis csak bemászott volna, ha nem ütközik bele valami puha, meleg kerekségbe. – Lassan a testtel, szólt oda neki valaki a sötétben, előbb kitakarítok, mert vagy száz éve nem takarította ki senki ezt a zárt. Aztán lehet tovább csörtetni.
Samu szaporán pislogott. Próbálta felfogni, mi is történik, de csak a virágillatú sötétet érezte maga körül, látni nem látott semmit. Ekkor valaki megragadta a kezét és megrázta. – Lujzi vagyok, mondta az előbbi hang, Lackó és Lilla szomszédja. Mondták, hogy egyedül vagy itthon vagy két hétig és gondoltam, eljövök hozzád vendégségbe. Én egy kulcslyukmonyó vagyok. Az a dolgom, hogy kitakarítom az eldugult zárakat, hogy simán forduljon bennük a kulcs. No, ezzel már végeztem is, most már igazán meghívhatnál egy teára.
Samu megszeppenten hallgatott. Ekkor ismét megszólalt a hang, most már egészen kedvesen: - Gyere, erre van a konyha, érzem a szagáról. És én majd megfőzöm nekünk a teát. Ekkor a puha melegség eltűnt és a kulcslyukat elárasztotta a vakító fény. Samu is kikecmergett a hang nyomában. És, kiérve, jól megbámulta a hang tulajdonosát. Kerek arcú, seprűpillájú, piros fejkendős monyómenyecske állt előtte és olyan gyönyörűen mosolygott, hogy ettől a mosolytól Samu rögtön megkívánta a vajas pirítóskenyeret. Lujzi tüstént neki is fogott a teafőzésnek. Samu pedig csak bámulta a szapora kezeket, a villanó szoknyafodrokat, fejkendő csücsköt és úgy érezte, most már örökkétig itt akar ülni, a Vágottszeműék konyhájában, és várni a kulcslyukmonyóra, és nézni őt és könyökölni. De nem sokáig könyökölhetett, mert egyszer csak egy gyertyacsonkot nyomtak az egyik kezébe, akkora volt a pici monyó mellett, mint egy fáklya, a másikba pedig egy szál gyufát. – Gyere, szólott oda neki Lujzi, nem vendégeskedhetünk hívatlanul a Vágottszeműeknél. Majd hálából azért, hogy itt megfőzhettük a teát, elmosogatom a kávéscsészéjüket. Látom, itt hagyták piszkosan. Ha holnap nekifogok, amire hazajönnek talán be is fejezem. S most menjünk fel a csatornába, nálad fogjuk meginni a teát, gyertyafény mellett. Samu fejében kóvályogtak a gondolatok, két hét, vendégség, gyertyafényes tea, mosogatás. Mire az egyik gondolatot nyakon csíphette volna, előtolakodott egy másik s csak még nagyobb lett a fejében a zűrzavar. – Eh, gondolta magában, egyszerre csak egy dologra koncentrálok, és akkor talán sikerül kitisztítani a fejemet. És úgy döntött, hogy ennek az egy dolognak a szerepére ebben ez esetben Lujzi éppen megfelelő lesz.
Gyalogoltunk a nővéremhez, sötét volt, néztük a teleholdat, a csillagokat. Ahogy felfele tartott fejjel baktattunk az estében, kisfiam megszólalt: - Látod, anya, azt a magasat ott, ott laknak a vízimonyók, s a mellettünk magasodó víztoronyra mutatott. Azzal, a kezében levő játékfarkast a füléhez téve, fel is hívta Samut, hogy meghívja őt is a víztoronyba vendégségbe. – Most nem jöhet Samu, éppen gyertyafényes teát iszik egy monyónénivel a háztetőn, magyarázta. Kikerekedett szemmel hallgattam és egy kicsit megijedtem a gyertyától a háztetőnkön. De, végül is, gondoltam aztán, ha Samu vízimonyó, mégiscsak kell értenie a tűzoltáshoz, ha véletlen elalvás előtt elfelejtenék elfújni a gyertyát.
(Bak Sára csudálatos rajzai)

2011. november 3., csütörtök

Találkozások a Kincsek Házában

Szeretek tanítani, általában mindegy, milyen korosztályt, de a fő kedvencek mégis a kamaszok maradnak. Amikor hamvas fejjel, huszonkét évesen hazakerültem szülőfalumba, Olthévízre tanárnak, még egyik kétségbeesésből a másikba estem már a tanítás puszta gondolatától is. Azt hittem, kényszerűségből kerülök haza, mivel az egyetem után nem kínálkozik jobb lehetőség. És ebben a kényszerűségben szongtam egészen az első nap első órájáig. Osztályt is kaptam, a hetedikesek osztályfőnöke lettem. És vártam az első letesztelést, az első találkozást, ami meghatározó szokott lenni. Mostani tapasztalatommal azt mondanám, nem egy tudatos tesztelés ez, hanem a gyermek az első pillanatban megpróbál rákapcsolódni a tanárra. Ha ez az egymásra kapcsolódni vágyás közös, akkor megtörténik a találkozás. És ettől fogva a tanár lehet az a tanár, akinek óráján fegyelem van, pedig szinte soha nem fegyelmez, akinek óráin nem puskáznak a gyermekek, mert nem jön, hogy ezt tegyék, és olyan közös munka folyik, olyan egymást építés, amely elröpteti azt az ötven percet. Az első percek után azt éreztem, engem az Isten is tanárnak teremtett. Mert jelen tudtam lenni, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mert úgy éreztem minden óra után, hogy a kincsek házában járhattam, kelhettem, hogy minden gyermek valami olyan árnyalattal színezi életem, amilyennel csak, és csakis ő képes erre. Akkor azt hittem, a tanításnak, a gyermekek között tartózkodásnak ez lehet az egyedüli formája, a romániai oktatási rendszer kereteihez igazodva, azokba illeszkedve. Amikor egy év és mondhatnám, hogy szakmai szempontból a legtartalmasabb, legszebb és leggazdagabb év után más fele kanyarodott életem útja, kétségbeestem. Vissza szeretnék kerülni a gyermekek közé, kiáltotta teljes lelkem.
Aztán nem egészen másfél év után Finnországban egy elemi iskolában alkalmaztak segédtanítóként. Ami nálunk szükségmegoldás, azzal ott még csak kisérleteztek, az összevont osztállyal. Elsősök és másodikosok voltak az osztályban. A kérdőjelek és kételyek ott is megtámadták egész valómat, hogy nem túl nagy fába vágtam-e a fejszémet, hogy képes leszek-e anyanyelvi osztályban foglalkozni ezekkel a csöpségekkel úgy, hogy tevékenységem hasznukra váljék és ne kárt okozzak a fejlődésükben. Biztatásképpen az igazgatónő szavait ismételgettem magamban, aki, amikor meginterjúvolt, azt mondta, azért is alkalmaz, mert érzi bennünk, kelet-európaiakban az autoritást. Hogy azok a pici, finn gyerekek mit éreztek bennem, nem tudom. De tény, hogy velem másképp viselkedtek, mint a tanítónénijükkel. Kevésbé szertelenkedtek, és, bár arra számítottam, hogy nyelvi hibáimat esetleg kinevetik, ez soha nem fordult elő. Utólag tudtam meg, hogy az év végi ünnepségre azért jött el sok szülő, mert a gyerekeik, akik számomra még a nagy finn szabadosan nevelés keretei közül is sokszor kilógtak viselkedés szempontjából, nos, ők kérték a szüleiket, jöjjenek el, ismerjenek meg engem.
Bár izgalmas élmény volt számomra a kicsinyek világa, mégis, lelkem mélyén a kamaszok körébe vágytam vissza. Mert ott vannak a mezsgyén, a szellemi élet nyíló kapuiban, az egyik legegyértelműbb útkereszteződésben, sérüléseikkel, zárkózottságukkal, mégis, a zárt kapukat döngető kíváncsiságukkal, amellyel eresztenék is bele magukat a világba, és ugyanakkor vonnák is vissza, őríznék is meg magukban a kicsit, az idillt, a felnőttekénél kevesebb felelősséget igénylő gyermeki ént.
És pár napja kívánságom ismét teljesült. Vătămăniuc-Bartha Éva Tímea, aki testnevelő az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, egy másik lelkes kolleganőjével, Nagy-Wolf Ildikóval közösen már második alkalommal szervezték meg az Egészség-napot iskolájukban. Ezúttal merészebb ötletekkel gazdagították a programot és megkértek, ez alkalomból ismertessem meg a gyerekekkel a jógát.
A kis, alagsori tornateremben zsúfolódott össze a több, mint harmic nagykamasz, fiúk, lányok, egymással, magukkal, velem ismerkedve. S bár először ismét bepánikoltam egy kissé, csodálatos volt látni, ahogy ez a teremnyi zsibongó, viháncoló, röhécselő fiatal gyakorlatról gyakorlatra csendesedik le, igyekszik, tartja tiszteleben társait, és a meditációs, relaxációs gyakorlatoknál olyan szinten képes elmélyülni, elcsendesedni, hogy rosszul esik neki visszajönni a kintről beáradó zajba, motorbőgésbe. Képesek voltak többször, több percig közösen csendben lenni, megerősíteni saját csendjüket az együtt hallgatásból, elmélyülésből származó erővel. Nem ismertem senkit közülük, és nem mindenki azért jött el, mert ez érdekelte, hanem, mert már csak ide volt hely, vagy nem akadt jobb ötlete, hogy milyen programra is iratkozzék. A visszajelzésekből ítélve a közös elcsendesedés tetszett nekik a legjobban. Azt mondta az egyik fiú a mellette ülő társának, mondj nekem egy olyan órát, amelyiken így tudtunk csendben lenni.
Nos, kavarognak bennem a fogalmak, amelyekkel olyan nehéz leírni az első találkozásokat egy csoporttal, vagy azt, hogy mitől lesz sikeres egy első találkozás. Autoritás, egymásra hangolódás, kölcsönös érdeklődés, tisztelet, szakmai felkészültség? Lehet, hogy mindez együtt, és talán ennél egy picivel több. És ez a picivel több az a szeretet, ami megnyit feléjük, amitől úgy adom magam oda, amilyen vagyok, és, a lényeg talán pont ebben van, az odaadásban.
(megjelent az októberi Közoktatásban)

2011. november 2., szerda

Namaste

"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idõ egésze,
mit száz ezer õs szemlélget velem.
Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S õk látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - õk fogják ceruzámat
s én érzem õket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert õk én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erõs,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az õssejtig vagyok minden õs -
az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!"
Köszönet Tőrös Ildikónak,
és köszönet Szabó Borinak.

2011. október 27., csütörtök

egy villanásról a titkok ládájából

a ma esti szívemet nem cserélném el senkiére, senkiére. és még csak nem is szerelmes. sokkal, sokkal több annál. meleg, és erősen dobog és csupacsupa bársony. nincs annál nagyobb megkönnyebbülés, mint amikor az ember rájön, a harag is csak egy illuzió. és amikor az az erő, ami eddig a haragot táplálta, átváltozik melegséggé a másik ember iránt, meglátod őt, úgy, amilyen.

szép. ember.

2011. október 26., szerda

az örök szinkronicitásról

tegnap este piros-fehérben, szinte fekete hajammal elmentem színházba. s szemem befeketedett előbb az ámulattól, hogy már megint micsoda szinkronicitás, aztán fekete is maradt.

(gondolkodtam azon, miért nem voltam benne a darabban, miért nem szippantott be, miért nem érintett meg úgy, mint amire számítottam, és itt bekúszott egy kép, egy furcsa érzés, hogy mindezen már régen túl vagyok, mindezeken az érzéseken, álomébrenlét mezsgyéken, szenvedésen és félelmen és átverésen és eszmélésen. régen. régen. nem rázott meg, nem vitt vissza valami ős szégyenérzethez, hanem, igen, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk, mind. mindannyiunknak át kell menni a félelem és fájdalom alagútján. senki meg nem úszhatja. az a láng, amit mindannyian hordozunk magunkban, a darabban nem lobbant lángra. talán, ha ez megtörtént volna, visszaadja szemem barnáját. de nem történt meg. csak a gyertya fekete kanóca maradt. és a halvány, bizonytalan, sejtett láng mintha valahol máshol lenne, lehetne. nem erősítette meg a fényt. talán nem is ez volt a cél. talán csak az igény érzetének a felkeltése. és ez sikerült.)

2011. október 20., csütörtök

a felhőfoszlányokról

(a ma reggeli csett eleje)
elegge megkerdojelezodik bennem egyfolytaban a muveszet hitele. hogy mit miert

a magasabb cel az lenne, hogy megmozgasson es felemeljen. de a legtobben ezt annak az aran erik el, hogy egy csomo mindenkire rataposnak, es kikerik maguknak, ok felette allnak a jonak es a rossznak, mert ok muveszek. fel kell aldozni a tomeget, ami ugyis csak tomeg, a muveszet oltaran. nos, itt en nem tudom nem feltenni a kerdest, megeri? ha nem tudod felemelni a tomeget, amelyikbol kivalasztodsz, akkor hiteles vagy?

mert, bar en nem erre fektetem a hangsulyt, lehet, hogy en is muvesz vagyok, nem? de nem ugy dolgozok, alkotok, hogy kozben masokat megnyomoritok, es kussoljanak kozben, mert mualkotas szuletik. sot, legyenek halasak, hogy egyaltalan.


mi az, hogy hiteles elet? onmagad fele mindig onzonek lenni, vagy ugy elni, hogy viszed magaddal az egesz emberiseget. tudataban lenni, hogy a te fejlodesed osszefugg a masokeval. es senki nem kaparhatja csak maganak a gesztenyet.


na. jol kipakoltam. csak azt latom, hogy a hitelesseget egyre inkabb osszetevesztik az oncelusaggal. az elet pedig nem oncelu es nem egy maganyos utazas, hanem egy nagy, kozos luktetes. s amikor erre a luktetesre, csak egy kicsit is, raerzel, akkor kinyilik szivedben az egyutterzes.

es latod, amit levi mondott egyszer, es azota is bennem, hogy senki nem rossz, csak mindenkinek van valami baja.

es ez a baja az o szinvonala. minden lepcsofok egyforman ertekes, mert mind a lepcso resze

de abbol, h ki milyen problemakkal kuzd, nagyon jol lehet latni, hogy hol all a lepcson.

egy szep kis panorama.

es ezert a bajaink nem bajok.

de, aki egyedul akar felfutni a lepcson, az minduntalan orra bukik :)


mert vagy visszahuzzak a tobbiek, vagy belebotlik az elotte levokbe :)

es az egyetlen kiutat, ami jarhato lenne, nem akarja senki elfogadni. azt, hogy az ut szenvedessel jar. es kesz. nem vakacio, hanem kokemeny utazas. nem nyaralni jottunk a vilagra, hanem minden pillanatban meghalni es ujjaszuletni. es ez kenyelmetlen. es, ha ezt el tudod fogadni, h szenvedes van, volt es lesz, akkor ezzel egyutt meg lehetsz sokszor boldog es erezheted sokszor ugy, hogy konnyu az eleted :)

(és a csett vége)

(10:52:40 AM) ő: te Edó, ez megragadt, csak visszakerdek
(10:52:59 AM) ő: te muvesznek erzed-e magad?
(10:53:28 AM) én: amikor alkotok, az vagyok
(10:53:41 AM) én: egyebkent meg teljesen lenyegtelen, hogy mi vagyok
(10:53:52 AM) ő: oke
(10:54:04 AM) én: igy okes?
(10:54:05 AM) én: :D
(10:54:12 AM) ő: igen, meg vagyok elegedve :D
(10:54:19 AM) én: :D :D :D
(10:56:32 AM) én: vagyis nem teljesen lenyegtelen, hogy mi vagyok. mindig vagyok valami. az orgazmus legmelyeben meg a testet is atszellemito no, ha csak etye-petyere sikerul, akkor verig kurva, hogy legalabb elvezzem, ha fozok, akkor en vagyok a sef es a kukta, ha meditalok, akkor a probalkozasom a meditaciora. ha valaki megdicseri vagy lehurrogja az irasomat, akkor a majhizlalo vagy bilifuletort egocska :) s ilyenek
(10:56:59 AM) ő: hehe

2011. október 19., szerda

egy örök kedvenc s napsugár fonatok

"Elégedetté tesz, hogy így alakult az életem. Gazdag volt, és sokat kaptam tőle. Ennyi mindenre hogyan is számíthattam volna. Csupa előre nem látható dolog volt, ami történt. Némelyik másképp is alakulhatott volna, ha én magam másmilyen vagyok. De hát úgy történt, ahogyan történnie kellett; mert épp azáltal lett ilyen, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Sok minden szándékoltan jött létre, és nem vált mindig javamra. De nagyrészt természetesen és sorszserűen bontakozott ki. Megbántam sok ostobaságot, ami a konokságomból származott, ám ha nem lettem volna konok, nem érem el célomat. Így hát csalódtam is, meg nem is. Csalódtam az emberekben, és csalódtam magamban. Csodálatos dolgokat tudtam meg emberekről, és többet végeztem el, mint amennyit magamtól elvártam. nem alkothatok magamnak végérvényes ítéletet, mert az életjelenség és az emberjelenség túlságosan sokrétű. Amint öregedtem, egyre kevésbé értettem magam, egyre kevésbé ismertem magamra, és egyre kevesebbet tudtam magamról.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet. Semmiben sem vagyok egészen bizonyos. Nincs végső meggyőződésem tulajdonképpen semmiről sem. Csak annyit tudok, hogy megszülettem és élek, és úgy érzem, mintha hordozna valami. Létezésem olyan alapon nyugszik, amit nem ismerek. De mind e sok bizonytalanság ellenére is szilárdnak érzem a meglevőt és szükségszerűnek, hogy ilyen vagyok."

(C.G. Jung, Gondolatok a látszatról és a létezésről)


Tegnap, a közös jóga előtt, ezt olvastam fel. Hogy a többiekhez mi jutott el, nem tudom. De engem mindig megérint. Most is, segített letenni valamit, ami már rég nincs is a hátamon, de én cipelem hősiesen. És ma már kacagva tudtam mondani Zsóka néninek, hogy ezzel a szövőszék vásárral talán még önmagam őrültségeihez képest is túl őrült voltam. Zsóka néni megnyugtatott, hogy nem is. Holnap, ha ragyog, lemosom őkelmét, no nem Zsóka nénit, hanem az osztovátát. És lemértük megint, és megnéztük és hümmgettünk és el fog férni a szobában és még táncolni is marad hely, ha nagyon muszáj. És zongorázni is. A pálkatapéter már egészen jól megy, és, ha lekerülök a zongorajavító listájáról, még szólni is szépen fog.

S a laptop mellett, amin szövöm a szöveget, lesz a szövőszék, amin a szövetet. ha

ha nem rezelek be a szövés végtelen mintát és kombinációt kínáló birodalmától, aminek Zsóka néni még csak a kapuját nyitotta ki, és én máris szédülök, és itt-ott, a hajam közül, kikandikál egy-egy kérdőjel

a krónikus krónikásokról

amikor kölcsönkértem, a nyáron, a címe fogott meg. már jó sokadik könyve volt, amit kezembe vettem, mindegyiket úgy, hogy na, most betöröm. és mindegyiket letettem és letörtem. mert nem értettem. ezt sem értettem, akkor sem, amikor ott, a sógornőmnél belelapoztam. és utána sem, pedig párszor kézbevettem. aztán vissza az olvasandó könyvek stócára. fogynak a könyvek, így aztán megint előkerült. és egyből értettem és mindent. két harmadánál tartok. olvasok este, olvasok reggel, amikor tudok. ma négykor ébredtem, két órát olvastam, aztán jógáztam, aztánLinkmosogattam, kávét, reggelit főztem, s amig a kis gombóc mellettem mocorogni nem kezdett, olvastam ismét, a reggeli kávé gőzében. és oszlott a gőz az agyamról. minden tiszta, logikus. és érthető. eléggé gyanús, hogy egyszeriben ilyen érthetővé vált.

Steiner Az Akasha Krónikából c. könyvéről van szó.

aztán, egyszer csak, felnyitottam az utószónál. és, akit említ az utószó szerzője, az nem más, mint László Ervin és a kvantumvákuum elmélete. és akkor, természetesen, csak néztem. ugyanis pont egy hete vendégem volt Szabó Bori és pont azon a helyen ülve, ahol én olvastam ma reggel, beszélt nekem László Ervinről.

2011. október 17., hétfő

puritán magáról

aki pakolt és pakolt, szinte csukott szemmel, hogy ne lássa, amit. és aztán kibőgte az összes sósgombocot, amik, pofátlanul, megjelentek a torkában. szinte elrontották a finom kávét és az őszi verőfényt a verandán. csak csurgott az arcom, a napfény, az ősz, az emlékek, a tárgyak, az emberek, a szerelmek, a várások, a varrások, a csuprok és minden. s még szerencse, hogy közben nem jutott eszembe csodálkozni azon, hogy így tudok sírni egy ékszer miatt. én. pont én. mert lehet, hogy a csodálkozás elállította volna a bőgést, és fuccs lett volna a sós csurgásnak.

2011. október 16., vasárnap

Lackó füléről és Samu szívéről


Samu, a vén vízimonyó éppen készült eltenni magát télire. No, nem készített magából befőttet, csak éppen igyekezett minél vastagabb hájréteget felhalmozni bundája alá. Nem kötelező a monyóknak a hibernálás, legtöbbjük mégis ezt teszi. Megkezdik ősz végén a hibernálást és kora tavaszig ki sem dugják orrukat a hasukból, ugyanis összegöngyölödve alszanak. A monyók, s közülük is leginkább a vízimonyók, a napfény, a meleg és az éltető eső szerelmesei.
Nos, ebbe a hájnövesztő ténykedésébe, ami abból állt, hogy egy frissen szerzett kockacukrot nyalogatott, toppant be Lackó, a monyófickó. Samu eleinte rá se hederített. Megszokta már, hogy most már ketten laknak nála. De mégis, Lackó betoppanásával megtelt a levegő valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanítóval. Nézte a kockacukrot, a lyukas mogyorót, amin ült, hogy elérhesse a kockacukor tetejét, a csatornát, de nem bírt rájönni, mi az a vibrálás, amitől mintha táncolni akarnának a szőrszálai. Lackó, a monyófickó, felugrott a kockacukorra, letört belőle egy darabot és jóízűen rágcsálni kezdte. Aztán, miközben még tele volt a szája, és lábaival harangozott, ugyanolyan természetes hangon, mint ahogy azt közölte ősz elején, hogy Samuhoz költözik, most bejelentette, elköltözik. – Ugyan, mormogta Samu, - hová is költöznél, hiszen te itt laksz. Ha elköltözöl, akkor már nem ott fogsz lakni, ahol, hanem máshol. És akkor már nem itthon leszel otthon, hanem valahol máshol leszel otthon. De az már nem itthon lesz. Na, ezért nem költözhetsz el. – Igazad van, hagyta abba Lackó a rágcsálást egy pillanatra, - de akkor is elköltözöm. Te, látom, már úgyis rendezed be az életed télire. Én pedig egy ideje már nem hibernálok. Rájöttem, a monyólányok télen a legszebbek. Már amelyik nem dönt a hibernálás mellett. Ilyenkor sokat énekelnek, táncolnak és isszák a finom berkenyeteát. A szemük fekete, az arcuk ragyogó, bársonyos. Ilyenkor olyan szelidek, hogy akár meg is ölelheted őket. Nem úgy, mint nyáron, amikor ugrabugrálnak, és viháncolnak, és szaladgálnak összevissza, hogy fickó legyen a talpán, amelyik monyónak sikerül elkapni közülük egyet is.
Samu tátott szájjal hallgatta. Aztán hirtelen megértette, mi az a nyugtalanító dolog, ami felzaklatta. Lackó füle volt az. A monyófickó fülcimpáján kuszán nővő szőrszálacskák fényesen aranylottak. – Hogy hívják, kérdezte Samu, és egy kicsit meglepődött saját hangján, volt benne egy új szín, valami irigység féle. Lackó elpirult. – Lillának hívják, dünnyögte, és ő a monyóvilág legszebb lánya. Találtunk egy ananászt a szomszéd utcában, a hétgesztenyefás kert végében, csodálatos lakást rágtunk bele. Bármikor meglátogathatsz, ha felébredsz a télen és éppen nem lesz semmi dolgod. Azzal Lackó jól hátbaveregette a vén vízimonyót, s iszkiri, egyik kezében egy darab cukrot szorongatva eliramodott a házak tetején.
Samu maga elé bámult. Úgy tűnt, hirtelen besötétedett. Még a kockacukor is mintha szürkéssé és íztelenné vált volna. Hát mégiscsak létezik, töprenkedett Samu, létezik tehát az, amit úgy hívnak, szerelem. Hallottam róla, még gyerekkoromban mesélték a régi öregek, hogy a füleknél kezdődik. Először kipirulnak a fülek, aztán a cimpa szőrei válnak arany szálacskákká, míg végül az egész monyót aranybunda fedi. De, ha ez az érzés létezik, akkor a másiknak is léteznie kell, csillant fel a pici monyószem. Annak, amelyik a szívből indítja el a ragyogást és olyan ereje van, hogy mindenki életébe, aki csak megérzi ezt a ragyogást, beáramlik annak aranyló fénye. És hirtelen mintha ismét fényben úszott volna a csatorna, pedig már valóban este lett, és a kockacukornak is egészen finom, édes íze lett ismét. Samu Lackóra és Lillára gondolt, s elképzelte, amint a csudálatosra rágott ananászlakásukban isszák a vendégmonyókkal a finom berkenyeteát.

Miután kikísértem a vendégeket és bezártam a kaput, felnéztem, ahogy szoktam, az égre, a csillagokra. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, valami aprócska fényt pillantottam meg a háztetőn, a csatorna tájékán. Nocsak, a végén még nálunk kötnek ki a hulló csillagok, kuncogtam magamban. Ám, amint közelebb értem, láttam, a vén Samu az, s nem tudtam rájönni, hogy alszik már, vagy csak üldögél ott, gondolataiba mélyedve, de az jól látszott, hogy a szíve tájékán, egy pici kis helyen úgy fénylett, akár egy gyertya lobogó lángja.
(Bak Sára rajzai)

a jógabugyiról

tegnap és tegnapelőtt két színházmeghívót kaptam, tegnap estére. bár az elsőt visszamondtam, a másodikat, úgy gondoltam, kár lenne kihagyni.

délben, mielőtt lefektettem Márkust, odapakoltam a főnivalókat. csak úgy sorakoztak a fazakak a kályhán. úgy gondoltam, mire Márkus elalszik, készen is lesz minden, a rucalábra zöldségleves, ami Márkus és apa kedvence - gondoltam is rá közben, hogy be szeretné, be szeretné ezt az aranyló forróságot, - és a rakottkarfiol, ami a Márkus és az én kedvencem. és úgy is lett. amikor kimentem a konyhába, csak úgy énekeltek a födők. micsoda bőség, gondoltam, miközben a bepárásodott ablakokon lestem a kintről leselkedő hideget.

aztán leültem. jógázni nem volt kedvem. csak érezni a csendet. de, mihelyt leültem, persze, megrohantak a gondolatok. ezúttal az anyag gondja. a színház kapcsán. hogy milyen jól esett, hogy barátnőm felajánlotta, fizeti a jegyet. futott az agyam a rohangászó gondolatok után, hogy hé, nem oda Buda, leszek még pluszban is, csak legyen kis türelmem. amikor végre felfogtam, mi történik, hol loholok gondolataimmal, felszakadt belőlem egy sóhaj, ne azt add, Istenem, amit kérek, hanem, amire szükségem van. aztán küldtem a második sóhajt az első nyomába, ne azt add, Istenem, amit az egom kér, hanem amire a lényemnek szüksége van. és a térdeimen nyugvó kezemet tenyérrel felfelé fordítottam.

és ekkor, pont, amikor kiegyenesedtem, és amikor rájöttem, hogy már megint mit csinálok, kérések, gondolatok, izgatottság, szomorúság, minden, csak a csend érzése nem, ekkor Márkus felkacagott, álmában, ahogy újabban egyre gyakrabban, szinte minden éjszaka, minden alváskor.

és a kacagása meghozta a csendet, ami először önkéntelen mosolyomban virágzott ki. s aztán csak futott bennem, csendrózsa, futórózsa, beillatozta, betövisezte egész testem, kint és bent, szurkált és gyógyított egyszerre, hogy nehogy Csipkerózsika álomba essek.

és a darab természetesen remek volt. Az ügynök halála. mintha csak rárímelt volna a gondolatrohamra a meditáció elején.

és ma jógáztam, persze, dinamikusan. nem lehetett meditálni közben, mert Márkussal kellett közben dumálni. az egyik gyakorlat közben odajött és valamit rátett a fejemre. azt hittem, valamelyik kallódó hajgumimat. amikor befejeztem a gyakorlatot és odanyúltam, hogy levegyem a fejemen kuksoló valamit, az ő kis, tegnap este levetett bugyija volt az. hogy nehogy, nehogy túlságosan komolyan vegyem... a mit is?

2011. október 12., szerda

az idő természetéről (6)

tömör anyag volt, kemény hús és sűrű, vastag vér. fekete, göndör, erős lószőr haját csak a legnagyobb gondoskodással lehetett a feje tetejére igazítani, szeme szénből, szemöldöke szépen ívelő kék, ajka olyan erős, hogy, amikor folyosó szegletekben, házak tetején letámadott és összecsókolt, szinte harapásnak éreztem, pedig csak az ajka
rabul ejtett ez a tömör anyag, és megmutatta a föld összes természetét, olyan természetét, amelyből kihalt az ég
aztán azt mondta, öngyilkos lesz, ha otthagyom, és tudtam, ez volt az a mondat, amely elindított a megszabadulás útján

és akkor megismertem őt, tiszta ég volt és nap, áttetsző, törékeny és lebegő. megjárta a világot, megélte a kalandokat, bejárt több földrészt, élt több országban, elvonult a finn erdőbe egy nyárra egyetlen hálózsákkal, hogy megtapasztalja önnön magvát és erejét, és már semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra, békére, szemlélődésre

ekkor jöttem neki én, néztünk egymás szemébe és csak táncoltunk és fogtuk egymást, és volt lassú zene és szünet és pörgő zene és szünet és körülöttünk sokan és körülöttünk kevesen és mi csak fogtuk egymást és néztünk egymás szemébe és ejtettük egymást rabul

és nem lett belőlünk gálickő, de lettünk barátok, néha találkoztunk, ilyenkor tisztes távolban, a földön vetett ágyat, és ittunk sok teát, hallgattunk sok zenét és hallgattunk sokat együtt, kandalló előtt, gyertyák mellett, tóparton, néha beszélt arról, amit éppen rendezett, vagy a darabról, amiben éppen játszott, de leginkább depressziós volt és fáradt, s bár csak harmincas évei közepén, sokszor volt öreg
és én is meséltem arról, hogy emberek jönnek, emberek mennek, én is jövök bennük, én is megyek velük
s teltek az évek

és mindegyik pasim féltékeny volt rá, mert volt közöttünk egy szellemi szál, amelybe ők nem kapcsolódhattak bele, láthatatlan rabságunk vékony cérnaszála
aztán, sok sok év után, kezdett féltékeny lenni. ez a beféltékenyedés tartott majdnem egy évig. és, amire rászánta magát, hogy felvállalja ezt a félténységét, és mindent, amit ez hozott magával, rabul ejtettem egy babát, fiatal volt és ártatlan. rabul ejtettem és nem akart távozni mellőlem. érlelődött mellettem, vaciláltam mellette. ő pedig megsértődött és eltűnt. aztán, amikor a vacilálásom hosszú évek után véget ért és a rabul ejtettet végre el tudtam küldeni, ismét megjelent.

azzal az ötlettel, hogy menjünk Andalúziába, töltsük ott a nyarat. ő élt már ott, régen, két évet, volt egy spanyol barátnője, akire én nyagyon hasonlítottam. és mit csinálunk ott? kérdeztem. majd valamit kitalálunk. és hol lakunk? kerül valami. hmm, hümmögtem és kacagtam, gondolkodom rajta, majd még megbeszéljük. de kiderült, hogy vannak Bukaresthez közelebb eső városok is, mint Jyväskylä, és a világon nagyobb kisértéssel bíró helyek, mint Andalúzia.

meghívtak egy utazásra, és nem érdekelt, hogy mit fogunk ott csinálni és hol fogunk lakni, igent mondtam. és el is kezdődött az utazás, csak teljesen másképp, mint gondoltam. írtam neki, nem megyek Andalúziába, mert szerelmes vagyok. ekkor ismét megsértődött, eltűnt. aztán megint előkerült, mert megírtam neki, hogy kisbabás vagyok. bár gratulált, éreztem, irigy. hiszen tudtam, nagyon vágyik családra, gyermekekre, csak nem meri vállalni. legutolsó papírlevele is erről szólt, a kételyekről, életcél kereséséről, önmaga megtalálásáról, satöbbikről. és irigy lett. sütött a hangjából az irigység, hiába gratulált szívből. aztán egyszer csak jelentkezett, lett egy kétgyerekes, elvált barátnője és várták a közös kisbabájukat. kisfiúk született. a kislányuk érkezéséről már csak a facebook gratulációkból jöttem rá.

mert, azt mondja nekem az idő természete, van jobb dolgotok is a világban, mint tartani a kapcsolatot, például az, hogy kikapcsoljátok a kapcsokat.

2011. október 10., hétfő

a téli álmokról

hétvégén kigyorsböngésztem egy tibeti gyógyító könyvet. volt benne sok minden, amit még a szüleim nagyon jól tudnak. például ételek társítása, mit mivel nem szabad enni, ilyenek.

amin nagyon kacagtam, az egy jótanács volt a férfi számára, ne mondja el titkait az asszonynak :))) itt felkacagtam és háborodtam, hogy tiszta potyába olvastam el ezt a könyvet, hiszen ez férfiaknak szól :)

de aztán mégis tovább olvastam. és nagyon tetszett, amit a nemi életről írt. szabadon idézem: télen a mag jó, ezért minden nap lehet, de tavasszal és ősszel csak minden másnap, nyáron pedig két hétben egyszer. ha nem így történik, betegségeket okozhat.

és most lőjetek le, de valahogy teljesen normálisnak tűnik :)

s közben, itt né, somolygok magamnak, miközben forróra izzasztom a csempéken virágzó mandalákat :)

2011. október 6., csütörtök

vall(om)ásairól


egy ideje az unitárius címer jár a fejemben, a farkába harapó kígyóban egy galamb áll. "Legyetek szelídek, mint a galambok és okosok, mint a kígyók." Mondta Jézus.

szelídség és okosság. alázat a lélekben, okosság a fejben, valami ilyesmi vihet el a bölcsességhez, nem? régen azt tartották, ha az Isten valakit el akart veszejteni, először az eszét vette el. nos, azt, hogy az Isten szándékosan valakit el akar veszejteni, nem hiszem, de azt látom, hogy elég sok ember azért fut, mert elhagyta az esze. vagy elhagyta, vagy lemaradt. valamelyik a kettő közül.

tetszik nekem ez a címer. minél inkább látom, annál inkább nézem, minél inkább nézem, annál inkább látom.

gyerekkoromban, amikor még anyámtól jött a református tanítás, a paptól az unitárius, apámtól pedig a mindenség ölelése, egyszer, amikor éppen a paradicsomi kiűzetésről hallottam valahol, otthon megkérdeztem, ha Isten tökéletes, és a saját képmására teremtette az embert, akkor hogyan lehetséges, hogy az ember, tökéletességében, bűnt kövessen el. ezek szerint Isten sem lehetett tökéletes, ha ilyen tökéletlen embert teremtett. aki képes bűnbe esni. miért nem teretmtette olyannak, hogy ne tudjon bűnbe esni? nos, azért emlékszem annyira határozottan erre az esetre, pedig még nagyon kicsi lehettem, mert szüleim arca teljesen kusza lett. a csend is körülöttünk. néztek egymásra, rám. nem tudták, mit válaszoljanak. valamiket mondtak, de nem válasz volt az, mert akkor emlékeznék rá. de, amire én emlékszem, az valami nyögés csak, kinyögése annak, amire ők sem tudták a választ.

az, hogy ilyen szülőkkel és ilyen vallásban nevelkedtem, erősen meghatároz, még mindig. bár most már, ha rákérdeznek, hogy milyen vallású vagyok, pont olyan nagyon nem szeretek válaszolni rá, mint arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozom. mert már nem vagyok egy bizonyos vallású, régóta nem. egyszerűen csak hitben élek. ennyi.

az unitáriusok szimbóluma a fáklya. igen, fáklyák vagyunk. és, ha létezik bűn, akkor az talán az, ha elfelejtem ezt a fáklya létezést. és nem azért, mert valami isten vagy istenek ezért valahol megsértődnek s aztán jól elvernek. nem. hanem mert az életemet rövidítem meg. saját magammal babrálok ki, mégpedig alaposan.

nemrég megismertem egy nénit, akiről sokat hallottam. barátnőm nagymamája. élete, a barátnőmön keresztül beépült az én életembe is. barátnőmtől tudom, azt szokta mondani ez a néni, hogy ne várd, hogy múljék az idő, mert a te időd múlik.

lehet ennél nagyobb bölcsesség? figyelmeztetés? hogy arra figyelj, ami van? erről szól a buddhizmus is, a meditáció is, legalábbis számomra. az itt és mostról. erről szólnak az időtlen szimbólumok, amelyekről Jézus beszélt, Buddha beszélt, a címerek beszélnek, a mindenség beszél.

és legfőképpen a szívem, amikor olyan csodák történnek velem, hogy arra ébredek éjszaka, Márkus kacagógörcsöt kap álmában :)

2011. október 3., hétfő

Tove Janssonról, egyik kedvenc meséjén keresztül

Tove Jansson - Tavaszi dal
Egy csendes, felhõtlen, április végi este Kószlászbóklász olyan messze vetõdött északra, ahol az árnyékos oldalak lejtõin még hófoltok látszottak.
Úttalan utakon kóborolt egész nap, csak a vándormadarak kiáltoztak a feje fölött.
Õk is hazatérõben voltak délrõl.
Csaknem üres hátizsákkal, gondtalanul, könnyedén lépkedett. Meg volt elégedve az erdõvel, az idõjárással és önmagával. A tegnap és a holnap egyformán távolinak tetszett, a jelent kitöltötte a nap vörös ragyogása a nyírfák között, és a levegõ megtelt hûvösséggel.
Ez az este a dal estéje – gondolta Kószlászbóklász. – Egy új dallamé, amelynek elsõ része a vándorlásról szól, a második a tavasz utáni vágyakozásról s a vége valami mindent elsöprõ, varázslatos érzés a magányról, arról, hogy egyedül kószálhat, és senki sem háborgatja.
Ez a dallam már több napja ott bujkált a kalapja alatt, de nem mert hozzányúlni. Hagyta érlelõdni, szépülni, kiteljesedni. Olyan vidám hittel kell szólnia, hogy a hangok a szájharmonika puszta érintésére is rögtön a valódi helyükre ugorjanak.
Ha túl korán fogna hozzá, megtörténhetne, hogy a hangok szembeszegülnének vele, és csak félig kész dallamot adnának, vagy elmenne a kedve az egésztõl, és soha többé nem tudná hibátlanul eljátszani. A hangok komoly dolgok, különösen ha egyszerre kell vidáman és szomorúan szólniuk.
Ezen az estén azonban Kószlászbóklász úgy érezte, biztos lehet a dolgában. A dallam már születõben volt, már csaknem elkészült vele, és ez most jobb lesz, mint bármelyik elõtte.
Ha a Múmivölgyben járna, eljátszaná a folyó fölött ívelõ híd korlátján, és Múmipajti rögtön kijelentené, hogy ez igen, ez csodálatos dal. Igazán csodálatos!
Kószlászbóklász megállt egy mohás helyen, és hirtelen elkomorodott. Múmipajti! Borzasztóan szomorkodik, vágyakozik utána, és egyre várja otthon, rajong érte, de mégis azt mondja: „Természetesen szükséged van a szabadságra. Világos, hogy útra kell kelned. Igen, én megértem, hogy néha muszáj egyedül lenned, vágyódsz az egyedüllétre.”
Ám Múmipajti szeme olyankor mégis sötét a csalódottságtól és a tehetetlen sóvárgástól.
Ajjaj! – sóhajtott Kószlászbóklász, és újra elindult. – Ajjaj! Túl érzékeny ez a pajti. Nem szabad rágondolnom. Nagyon kedves pajti, de nekem most nem szabad rágondolnom. Ma este csak a dalommal akarok törõdni, és majd meglátjuk, mi lesz holnap.
És egy pillanat múlva Kószlászbóklász már meg is feledkezett Múmipajtiról. Kellemes táborozóhelyet fürkészett magának, és mikor az erdõ mélyérõl meghallotta egy patak csörgedezését, rögtön elindult arrafelé.
Az utolsó vöröslõ napsugár is kialudt a fák közt, lassan és kékesen elõlopakodott a tavaszi alkonyat. Az egész erdõ kékbe öltözött, és a nyírfák, mint fehér oszlopok vándoroltak távolabb a félhomályban.
A patak pompás volt.
Barnán és tisztán táncolt a tavalyi avarhalmocskák között, az utolsó itt felejtett jégalagutakon át, megpördült a mohás részeken, majd kicsiny, fehér fövenyû zuhataggá lett. Hol dúrban zümmögött, mint a szúnyog, hol pedig megpróbált hatalmasnak és fenyegetõnek hatni. Aztán kortyonként legurgulázta a hólevet, és mindenen kacagott.
Kószlászbóklász egy nedves, mohás helyen állt, és hallgatta. A patak magával hozza a dalomat – gondolta. – Talán a refrént.
Akkor egy kõ levált a partról, és egy oktávval megváltoztatta a víz hangját.
Ez nem is volt rossz! – bólintott Kószlászbóklász elégedetten. – Éppen ilyesmire gondoltam. Egy hangmagasságnyi ugrás csak úgy hirtelen! Talán a patak hangjaiból is csinálhatnék egy külön dallamot.
Elõvette a bográcsát és megtöltötte a vízesésnél. Aztán a fenyõk alá ment gyújtóst keresni. Az olvadó hó és a tavaszi esõ eláztatták az erdõt, és Kószlászbóklásznak be kellett hatolnia a szél által ledöntött bozótosba, hogy száraz fát találjon. Kinyújtotta a kezét, ám abban a pillanatban valami fölsivított és elillant a fenyõk alatt. Még hosszú ideig hallatszott az erdõ irányába távolodó cérnavékony sivítás.
Igen, igen. – dünnyögte Kószlászbóklász magában. – Mindenféle pockok és apró lények nyüzsögnek a bokrokban. Furcsa, hogy ezek mindig olyan idegesek. Minél kisebbek, annál jobban megriadnak.
Száraz rönköt és kis gallyat cipelt ki az erdõbõl, és szép kényelmesen tábortüzet rakott a patak hajlatában. A tûz azonnal meggyulladt, mivel Kószlászbóklász megszokta már, hogy maga gondoskodik a vacsorájáról. Sohasem fõzött másoknak, hacsak nem volt muszáj, és õ sem szeretett másoknál vacsorázni. Mindenki okvetlenül és folyton beszélgetni akar evés közben. És asztal és szék, sõt legrosszabb esetben még szalvéta is kell nekik.
Olyasmit is hallott, hogy bizonyos böböli átöltözött étkezés elõtt, de ez bizonyára csak rágalom volt.
Kószlászbóklász gondolataiba merülve hörpölte a híg levest, és nyírfák alatti zöld mohán pihentette a szemét.
A dal most nagyon közel volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy nyakon csípje. De úgy gondolta, egy kicsit még várhat vele, a dallam biztonságban van, nem illanhat el. Elõször még elmosogat, aztán pipára gyújt, majd mikor a tûz már parázsként izzik és az éjjeli állatok szólongatják egymást az erdõben, akkor jön el a dalfaragás ideje.
Ám amikor a bográcsot öblögette a patakban, egy pockot pillantott meg. A víz túlsó partján ült egy gyökér alatt, és borzas üstöke alól tágra nyílt szemmel figyelt. A pillantása riadt volt, de nagyon kíváncsian követte Kószlászbóklász minden mozdulatát.
Két szégyenlõs szem egy szõrgubanc alatt. Éppen az a figura, akit nem szükséges észrevenni.
Kószlászbóklász nem is törõdött vele. Fölszította a tüzet, és tört egy kis fenyõgallyat ülõhelynek. Aztán elõvette a pipáját, komótosan rágyújtott. Finom füstfelhõket pöfékelt az éjszakai égbolt felé, és várta a tavaszi dalt.
De nem jött. Azonkívül magán érezte a pocok mindent követõ, mindent bámuló tekintetét, és lassacskán lehangolódott. Összecsapta a kezét, és elkiáltotta magát:
- Hess!
Erre a pocok elõmászott a gyökér alól, és igen szerényen megszólalt:
- Remélem nem ijesztettelek meg? Tudom, hogy ki vagy. Te vagy Kószlászbóklász.
Majd egyenesen belegázolt a vízbe, hogy átevickéljen. A patak túl nagy volt egy ilyen kis pocoknak, a víz pedig hideg. Néhányszor megcsúszott, és belebukfencezett, de Kószlászbóklásznak annyira rossz kedve volt, hogy még csak nem is segített neki.
A pocok végül kimászott a partra, nyomorúságos, cérnavékony szerzet,a fogai erõsen vacogtak, és így szólt:
- Szia. Nagyon örülök, hogy alkalmam van találkozni veled.
- Szia. – mondta Kószlászbóklász hûvösen.
- Megmelegedhetek a tüzednél? – kérdezte a kis vakarcs, és nedves pofácskája ragyogott. – szinte hihetetlen, hogy én lehetek Az, aki egyszer Kószlászbóklász tábortüzénél ülhetett. Egész életemben nem felejteném el.
Közelebb mászott, rárakta a mancsát a hátizsákra, és ünnepélyesen suttogta:
- Itt van a szájharmonikád? Itt ebben a zsákban?
- Igen. – mondta Kószlászbóklász egészen mogorván. Eltûnt magányának dallama, s a hangulat is odalett. A pipája végét rágta, és a nyírfák közé bámult, anélkül, hogy látta volna õket.
- Ne zavartasd magad miattam – mondta a pocok ártatlanul – Ha például játszani akarsz. El sem tudod képzelni, mennyire vágyódom a zenére. Még soha nem hallottam. A sündisznó, Nünü és a mamám beszéltek róla… Itt alig történik valami… És mi túl sokat álmodozunk…
- Na, hogy hívnak? – kérdezte Kószlászbóklász. Az estének már úgyis lõttek, úgyhogy egyszerûbbnek vélte, ha megszólal.
- Én még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy nevem legyen – válaszolt a pocok lelkesen. – Hihetetlen, hogy ezt még soha senki nem kérdezte meg tõlem. Aztán jössz te, akirõl már annyit hallottam, és akit meg akartam ismerni? És megkérdezed, mi a nevem. Mit gondolsz… jaj, annyira szeretném!… úgy értem borzasztó gondot jelentene neked, ha kitalálnál számomra egy nevet, ami csak az enyém és senki másé. Most, ezen az estén.
Kószlászbóklász mormogott valamit, és a szemébe húzta a kalapját. Valami elszállt a patak fölött hosszú, hegyes szárnyakon, és szomorú, hosszan elnyújtott kiáltást hallatott az erdõn:
Ju-jú, ju-jú, ti-ú …
- Soha nem lehet egészen szabad az ember, ha túlságosan rajong a másikért – mondta Kószlászbóklász hirtelen. – Ezt én tudom.
- Tudom, hogy te mindent tudsz, beszélt a kis állatka, és még közelebb húzódott. – Tudom, hogy te mindent láttál. Minden, amit mondasz, és én mindig meg akarom próbálni, hogy éppen olyan szabad legyek, mint te. És most Múmivölgybe tartasz, hogy megpihenj, és találkozz a barátaiddal … A sündisznó mesélte, hogy mikor Múmipajti fölébred a téli álomból, rögtön téged keres … Hát nem gyönyörû, hogy van valaki, aki minden pillanatban vár és aggódik utánad?
- Én akkor megyek, amikor nekem tetszik – szólalt meg indulatosan Kószlászbóklász. – Talán sohase megyek, talán egész más irányba tartok.
- Jaj, akkor biztosan szomorú lesz. – mondta a pocok. Már száradozott a melegen, és a bundája elöl puha, világosbarna lett. Újból a hátizsákot kaparászta, és óvatosan megkérdezte: Volna kedved? … Te olyan sokat utaztál…
- Nem! – mondta Kószlászbóklász. – Most nem. – És keserûen gondolta: Miért nem hagynak sohasem az útjaimmal?! Nem hiszik el, hogyha mesélnem kell róluk, akkor csak szétpletykálom õket. Aztán oda minden varázsa, és csak a saját fecsegésemet hallom, amikor megpróbálom újra felidézni õket.
Hosszú ideig teljes csend volt, aztán egy éjjeli madár kiáltott ismét.
Akkor a pocok fölállt, és halk hangon megszólalt:
- Na jó, nekem már indulnom kell haza. Szia.
- Szia – szólt Kószlászbóklász elkeseredve. – Figyelj … Különben … megvan a név, ami illik rád. Lehetnél: Ti-ti-ú. Ti-ti-ú, érted? Vidám kezdet, és hosszú szomorú ú a végén.
A kis állatka rábámult, a szeme sárgán fénylett a tûz fényében. Alaposan átgondolta a nevét, ízlelgette, hallgatta, belebújt a belsejébe, és végül a pofácskáját az ég felé fordítva csendesen elkiáltotta a saját új nevét, olyan
szomorúan és annyi elragadtatással, hogy Kószlászbóklász beleborzongott. Aztán a barna farkinca elillant a hangásba, és minden csendes lett.
- Eh! – hümmögött Kószlászbóklász és belerúgott a fûbe. Kiverte a pipáját. Végül fölállt, és elkiáltotta magát: - Hé, gyere vissza!
De az erdõ néma maradt.
- Na jó – mondta. – Hiszen nem lehet mindig barátságos és vendégszeretõ az ember. Egyszerûen nem ér rá. És különben is, adtam neki nevet.
Ismét visszaült, hallgatta a patakot és a csendet, és várta a dalt. De nem jött. Rögtön tudta, hogy olyan messze szállt, hogy többé már nem érheti el … Talán soha. A fejében csak a pocok szerény, lelkes hangja fecsegett, fecsegett és fecsegett.
Az ilyeneknek még az anyjuk szoknyája mellett lenne a helyük – gondolta mérgesen, és hanyatt vetette magát a fenyõgallyakon. Egy perc múlva fölült, és újra bekiabált az erdõbe. Sokáig hallgatózott, aztán szemére húzta a kalapot, hogy aludni tudjon.
A következõ reggelen Kószlászbóklász folytatta az útját. Észak felé ügetett, s nem nézett sem jobbra, sem balra. Fáradt és rosszkedvû volt, és a kalapja alatt egy icipici dallam sem akadt.
Nem tudott másra gondolni, csak a pocokra. Minden szavára emlékezett, amit csak mondott, és mindenre, amit õ válaszolt neki, és addig ismételgette õket, amíg kezdte magát rosszul érezni, és úgy elfáradt, hogy le kellett ülnie.
- Mi bajom van tulajdonképpen? – gondolta haragosan és zúgó fejjel. – Azelõtt soha nem voltam ilyen. Biztosan beteg vagyok.
Fölemelkedett, és lassan bandukolt elõre, de ismét a pocok és a beszélgetés járt a fejében.
Végül az útból nem lett semmi. Délfelé Kószlászbóklász teljes fordulatot tett, és elindult visszafelé.
Egy pillanat múlva már jobban érezte magát. Gyorsabban és gyorsabban haladt, botladozott, futott. Kis dallamok szálldostak a füle körül, de nem volt ideje elkapni õket. Esteledett, amikor a nyírfaerdõbe ért, és elkezdett kiáltozni.:
- Ti-ti-ú! Ti-ti-ú! – És az éjszakai madarak felébredtek, és válaszoltak, ti-ti-ú, ti-ú, de a pocok nem felelt.
Kószlászbóklász keresztül-kasul járkált, és keresgélt és kiabált, amíg csak be nem sötétedett. A fakoronák rései közül kibukkant az újhold, Kószlászbóklász megállt, és figyelte. Teljesen elcsüggedt.
Kívánnom kellene valamit. Hiszen újhold van.
Szokása szerint épp kívánni akart egy új dalt, vagy úgy, mint régebben, új utakat, de hirtelen meggondolta magát, és így szólt:
- Hogy megtaláljam Ti-ti-út.
Aztán háromszor megpördült maga körül, és elindult a tisztáson át az erdõbe, egyenesen a hegygerincre. A bokorban zizegett valami bozontos, világosbarna.
- Ti-ti-ú - szólította meg Kószlászbóklász csendesen. – Visszajöttem beszélgetni veled.
- Ja! Szia – mondta Ti-ti-ú, és fölemelte a fejét a bokrokból. – Épp jókor, most megmutathatom, mit csináltam. Névtábla! Nézd! Ezen van a saját, új nevem. Kint fog lógni az ajtómon, ha lesz saját házam.
A pocok fölemelt egy kéregdarabkát, amelyre rávéste a nevét, és fontoskodva folytatta:
- Egész csinos, nem? Mindenki csodájára járt.
- Nagyon gyönyörû. – felelte Kószlászbóklász. – És saját házat akarsz építeni?
- Persze! – mondta a pocok ragyogva. – Elköltöztem otthonról, és végre igazán élni kezdtem. Ez szörnyen izgalmas! El tudod képzelni? Mikor még nem volt nevem, csak futkároztam körbe-körbe, és csak úgy összevissza szaglászgattam, és az események csapkodva szálltak körülöttem. Hol veszélyesek voltak, hol veszélytelenek, de soha nem volt igazi, érted?
Kószlászbóklász próbált mondani valamit, de a pocok rögtön folytatta:
- Most én vagyok én, és minden, ami történik, jelent valamit. Tehát semmi sem történik csak úgy általában, minden velem történik, Ti-ti-úval. És Ti-ti-ú látja a dolgokat így vagy úgy! Érted hát, hogy ez mit jelent?
- Persze, értem – mondta Kószlászbóklász. – Hiszen ez csodálatos.
Ti-ti-ú bólintott, és ismét elkezdett a bokrokban kotorászni.
- Tudod mit? – szólt Kószlászbóklász. – Mégiscsak elmegyek Múmipajtihoz. Úgy látszik, kissé vágyódom utána.
- Ja? – mondta Ti-ti-ú. – Múmipajti? Persze, természetesen.
- És ha akarod, muzsikálok neked egy kicsit – folytatta Kószlászbóklász -, vagy mesélhetek egy történetet.
A pocok fölemelte a fejét a bokorból.
- Történetet? Igaz, hogyne. Talán este. Most éppen nem érek rá, bizonyára megbocsátasz …
A világosbarna farok megvillant a hangásban, néhány pillanatra eltûnt, aztán Ti-ti-ú füle valamivel messzebb bukkant elõ.
A pocok boldogan kiáltotta:
- Szia, és üdvözletem Múmipajtinak. Sietnem kell, hogy még élhessek, és most szörnyû sok idõt elfecséreltem.
És egy pillantás alatt eltûnt.
Kószlászbóklász megvakarta a fejét.
- Vagy úgy – mondta. – vagy úgy, hát így állunk.
Hátradõlt a mohán, és nézte a tavaszi égboltot. A teteje tiszta kék volt, de a széle a fák koronái fölött tengerzöld. És Kószlászbóklász dala elkezdett mocorogni valahol a kalapja alatt. Az eleje a várakozásról szólt, a második része a tavasz utáni vágyról és a vége a magány túláradó varázsáról.
(ezt a fordítást, így, ahogy van, a neten találtam, nem tudom, ki fordította :(