2010. december 12., vasárnap

nővéremnek (is)

amikor majdnem három éve, egy szép tavaszi napon eljöttem Bukarestből, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok időre rá utazom oda ismét, arra sem, hogy a régi munkahelyemre, non-standard melós helyzetből, igazi neonomád proliként

ma este utazom. a majdnem három év jó nagy változásokat hozott az életemben. ami külsőre látszik, hogy hátközépig érő hajam nőtt, az ősz hajszálak ellenére, lett egy- két újfajta ráncom is, olyan aggodalmaskodó-megszeppent féle és tekintetemben egy új árnyalat, amit eddig csak az anyám és nővéreim tekintetéből ismertem és teljesen elcsodálkoztam, amikor egy fényképemen felismertem a saját arcomon. ez az árnyalat a barnának egy őszi árnyalata: szelíd is, szomorú is, gazdag is és ajándékozó is. a fáján gyümölcsőt érlelő fának a mosolya

ma is, mint minden nap, hálát adok azért, hogy nem tudhatom, mi lesz holnap. ha három éve tudom, hogy ma éjszaka milyen célból utazom Bukarestbe, biztosan kétségbeesek és kibőgöm a köldökem. most viszont nem vagyok elkeseredett. inkább kíváncsi.

beszéltem a Magyarországon élő nőveremmel. sorsunk, bár látszólag teljesen ellentétes, mégis hasonló. általában én voltam az, aki vertem belé a lelket, ha el volt keseredve. ma, amikor problémáinkról beszélgettünk és megkérdezte, hogy bírom a mindennapokat, viccesre fogta, azt mondta, nem hiába kezdődik úgy a himnuszunk, hogy ki tudja merre, merre visz a végzet, mert úgy zajlik az életünk, hogy nincs időnk unatkozni

nagyon jó volt a mai beszélgetésünk. s mivel karácsonykor úgyse tudunk találkozni, úgy veszem, hogy ez volt az ő karácsonyi ajándéka, a legszebb

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése