2010. november 19., péntek

the beauty and the vanity



Zsolt rólam készített képeivel csak az a bajom, hogy az első érzés, amely elönt, amikor először megpillantom őket, a rettenetes hiúságé. Csak úgy pillogtatok, miközben bámulom a képeket és éppen csak nem sóhajtozom azon, hogy én milyen szép vagyok. A hangsúly az első pillanatokban csak és kizárólag az ÉN gyöngyörűségességemen van. Aztán kezdem látni benne Zsoltot, a helyzetet, amelyből lett, az úgymond háttértörténetét és sajnos csak jó sokára tudok elszakdni annyira tőlük, hogy már ne felhabzsolni akarjam ezt a szépséget, mintha csak visszagyúrni magamba, magamévá tenni azt, ami belőlem is, hanem csendesen ülni előtte és látni azt, ami: a kép szépségét, letisztultságát, csendjét, elevenségét, melegét. Csak ekkor kezd igazából hatni rám a kép. Addig csak zsongok.



Mielőtt ismertem volna Zsoltot személyesen és készített volna rólam képeket, az első érzés a mohóságé volt, ugyanaz, mint amikor Móni kiszedte csempéit a kemencéből, magamhoz, magamba ölelni az egészet, belepréselni vércseppjeimbe, hogy el ne vesszék belőlük semmi, disznók elé ne kerüljenek a gyöngyök.
Úgy látszik, nem volt elég feladat a mohóság érzésével megküzdeni, megkapta az egom ráadásnak a rettenetes hiúságét is. Gondolom, remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, vannak még páran, akik, ha nem restek, nyakoncsípik erős narcisztikus hajlamaikat. Műalkotásban vagy a fürdőszobában tükröződő képük láttan. Vanity, vanity...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése