2010. november 21., vasárnap

Bartók drága románjai és egyéb erdélyiek

Mert úgy vagyok székely-magyar, hogy közben óhatatlanul román is, zsidó is, cigány is, szász is. Nyugodtan lehet engem lerománozni, lezsidózni, legcigányozni és, bár érdekes, hogy a szász nem lett pejoratív, de attól még le is lehet szászozni, ha valakinek úgy esik jól. Mert gyerekkoromban belém ivódtak román, zsidó, cigány és szász emberek. Mert már akkor másságuk nem minuszt, hanem pluszt jelentett számomra. A plusz a titokzatosság, az idegenség volt, ami fele gyermeki kiváncsiságom is űzött. Anyám segítőkész román munkatársnői sokszor segítettek élelemhez, amikor a sors nagyon furcsa fondorlatai folytán, alig jutott volna valami. A falu, a környék orvosa zsidó ember volt, már akkor öreg, amikor én még gyerek. Nemrég halt meg, utolsó napjáig praktizált. Az őt ismerők számára ő volt az Orvos, nem csak azért, mert hajszálra pontos diagnózist állapított meg, műszerek nélkül, hanem, mert olyan orvos volt, aki elsősorban ember, mindenkivel. A cigányok is állandóan járták házunkat, a falusi család üveget, dögött gyűjtött, a szomszéd falvak asszonyai, emberei az erdő kincseivel látták el az elbutult, ellustult, a kincsek begyűjtésétől kényeskedve ódzkodó falusiakat. Hoztak, hoznak gombát, bogyókat, peccset, fonott kosarat, lábtörlőt. Volt osztálytársaim közül az egyik, aki, ha összefutunk, őszintén érdeklődik hogylétem iránt, mindezt olyan ragyogó szemmel és szívből jövő kedvességgel, hogy jön, hogy megköszönjem ezt neki, az a volt cigány osztálytársam, akivel, osztályismétlései miatt, csak egy évet voltam osztálytárs. Félig szász barátnőm pedig mindennapi kenyere volt gyerekkoromnak, kedvenc szórakozásunk volt beülni a poros, omladozó sópba és a deszkák résein beszüremlő titokzatos fényben suttyomban asztalt teríteni a régi, gyönyörűen megmunkált szász porcelánokból, amit ott őrízgettek, ki tudja, mi végett. Vagy forgatni a cirkalmas, gót betűkkel írt száz éves könyveket.

Tessék engem lemindennemzetezni, bóknak veszem.

Ezek után már nyugodtan írhatom, hogy tegnap este a kolozsvári néptánc fesztivál keretében zajló előadáson nagy örömmel töltött el, hogy pont a bihari román népi táncokkal kezdődött az előadás. Felujjongani, hogy időm, mint égen a csillag, itt vannak bizonyítékként ezek az öreg táncosok, akik már nem szerepelnek, nem bizonygatnak, nem akarnak táncukkal semmit, tánccá válnak, amikor táncolnak, csujjogatássá, amikor csujjogatnak. S a néző, ha nem ügyel, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy valami szent időben van, a ráérősen kijárt, módjával kilépett lépések idejében, a rend, a férfi és női egymásbafonódás ősi rendjében. Erdély nyugati határától a keleti határig, ismerteti a bemondónő a programot. Piros, fehér, fekete, ízzik a sok, harisnyán, csizmaszáron kivörösödött férfitenyér. Piros, fehér, szivárvány, libben a sok pántlika között a csipkehabokat felvillantó, mindenféle színben pompázó szoknya. Szilágyság, Kalotaszeg, Mezőség, Keresztúrszék, Gyimes: Erdélyi körút tánc-tájegységekben. A gyimesi öregek, mintha csak előkészítették volna a színpadot és a közönséget Berecz András számára, aki ezúttal azzal a mesemaggal érkezett, hogy mindenféle görbeség az ő helyén jó. Jó a görbeség a két egymásba hajló öreg testben, az öregemberében, öregasszonyéban is, amelyek így együtt egy önmagát forgató kancsót formáznak. Jó a görbeség a huncut beszédben is, amellyel úgy mondod ki az egyeneset, hogy azért nem vernek fejbe. S ha igaz az, hogy cikkcakkban haladva nagyobb az esély a célba éresre, mint hogyha egyesen haladsz, hát akkor azt hiszem joggal állíthatom, hogy a cikkcakk Erdélyi körút is, Berecz András kacskaringós történetei is a közönségben célba értek.

2 megjegyzés:

  1. Ez tetszett. Jó volna, ha a jelenlegi, minden szempontból válságos, időkben sem lehetne a nemzeteket egymás ellen úszítani.

    VálaszTörlés
  2. hat igen. s mikor uszitod felenk magad? :) orulok, hogy elokerultel. pusziii

    VálaszTörlés