2010. november 21., vasárnap

Anya mesél a lélek szeméről

A város helyén most már erdő áll, benőtték a sötétzöld, titkokat takargató fenyőfák. De régen, amikor még szépen rendbentartott kertek fái sugdolóztak egymással azon a helyen, egy város élte ott virágkorát. Bőségben, jó kedvben és békességben éldegéltek a városlakók.
A város főterén egy nőalakot formázó szobor állt, rajta száz, szépségesen megmunkált, sziporkázó kristályszemmel. Még a sarkán is szemecskék ragyogtak. A szobor emberemlékezet előtti időkből származott és az emberek úgy hívták, Tisztánlátó Lélekasszony. Ha valaki megharagúdott a szomszédjára, féltékeny lett a feleségére vagy férjére, megverte ártatlan gyermekét, vagy valamilyen rossz gondolat keringett egész nap a fejében, nehéz érzés hasogatta a szívét, fekete bánat nyomta a mellét, este a Tisztánlátó Lélekasszony szobránál keresett menedéket. Ha sikerült, elmondta szóban is a bánatát, de legtöbbjüktől csak annyira tellett, hogy sóhajtások közepette lefeküdtek a szobor talapzatára. Amit ezen az éjszakán álmodott a bajba jutott, arra reggel már nem emlékezett, de amikor felébredt és fejét feltartva, derekát kihúzva, könnyű léptekkel elindult hazafelé, mindig tudta, mit kell tennie, kihez, milyen szavakkal kell fordulnia,.
Egyszer azonban valakinek az fordult meg a fejében, miért is menjen ő minden bajával a Tisztánlátó Lélekasszonyhoz, inkább hazaviszi egy szemét, úgyis marad neki még elég, s amikor szüksége lesz rá, beteszi a párnája alá. Ahogy elgondolta, úgy is tett. Csakhogy, amikor éppen javában véste ki a szemet, észrevette őt egy ember, s annak sem kellett sok noszogatás. Nosza, pillanatok alatt széthordák a szobor szemeit. Már csak egy szeme maradt, az, amelyik a homloka közepén ragyogott. Próbálták azt is kivájni, de senkinek sem sikerült, bárki akart hozzáérni, rettenetesen megégette a kezét.
Teltek a napok, hónapok, de még egyet se fordulhatott az esztendő, híre-hamva nem volt az egykori virágzásnak. Hiába őrízgették, tartották nagy becsben a megkaparintott szemeket, olyan háziasszony is volt, aki megköpdöste, úgy sikálta, hogy hátha visszacsalogathatja magához elcsatangolt férjét, semmi nem használt. Ha betették a szemet a párnájuk alá, legfeljebb rémálmaik lettek s reggel fáradtabban, kétségbeesettebben keltek, mint ahogy lefeküdtek. Akinek pedig nem jutott kristályszem, minden úton-módon megpróbált szerezni egyet, ez lett minden kívánsága, minden vágya.
Csak egy kisfiú volt, aki nem áhítozott kristályszem után. Már csak az anyukája élt, aki súlyosan megbetegedett és senki nem akart segíteni rajtuk, mindenki éppen szemvadászattal volt elfoglalva. Ahogy bánatosan rótta az utcákat, véletlenül Tisztánlátó Lélekasszony elé ült le megszusszanni. Sirdogálva gondolt azokra az időkre, amikor még a száz kristályszem világította be a városlakók életét. Most csak felfordulás, rendetlenség, acsarkodás és veszekedés tülekedett elő minden házból. A kisfiú fázósan összekucorodott és álomba sírta magát.
Reggel kiáltozásra ébredt. Emberek vették körül és ki ijedt, ki csodálkozó, ki bosszúskodó képpel az ő homloka felé mutogatott. A szem, az utolsó kristályszem, hallotta mindenfelől. Hátranézett Tisztánlátó Lélekasszonyt keresve, de annak már csak hűlt helyét láthatta. Senki nem tudja, hová tűnt a szobor, hogyan került bele a kisfiú homlokába a kristályszem. Másnap reggelre a kisfiú is eltűnt a városból, anyukájával együtt.
Öreg emberektől hallottam, hogy amikor valaki valami nagyon rosszat tesz, érez vagy gondol, olyat, amivel másokat megbánt, de ezt aztán tiszta szívből meg tudja bánni, azon az éjszakán a kristályszemű kisfiú őrködik álma felett.

Bak Sára lélekszeme

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése