2010. november 30., kedd

őszi hálaadás

mert mindjárt holnap és tél

vadgesztenye fák napos, poros illata, ami még a zsebünkbe is beül, miközben dudorodik a dió, gesztenye (Márkus számára a gesztenye is, a mogyoró is adió, adió, dombon törik)

a keresztelői áldás s a befogadó békesség

a három lejért piaci öregasszonytól vett tökmag, amit megsütöttem, este, melegben, finoman pattogva duruzsol a család, Márkus a neki pucolt magokból is vonatot készít

a bölcsi, tér, meleg, kedvesség, gyerekek, ahová Márkus úgy szokott be, hogy két hétig csak olvasott az ágyában, most pedig reggel az első szava, ovi?

a sütőtök krémleves, amit a megvásárolnék hírdetésemre kölcsön kaptamért mentemben juttattak eszembe és ami aranykrémes finom lett

a waldorf bazár, ami Átúf és a gyerekek szerint, olyan volt, mint egy esküvő, mint egy jól sikerült esküvő, Márkus és Lililoli és Ágica és Pikete Pétike csak úgy dobták a hangulatot

az adventi koszorú, amit Átúf és Márkus készítettek és most a konyhaasztalon hirdeti, hogy vétkezik az, ki csak magának főz

a halottak napi hirtelen hazarucc, egyedül, fél-ve, visszarucc szívemben régi családom megerősítésével, barátok szeretetével, könyvek bátorításával, találkozásokkal, élőkkel, halottakkal, megérkezés egészen, az érzéssel, jó volt
otthon, de a legjobb hazaérkezni.

és akkor még meg sem említettem, hogy csak kicsit fáj a hátam, hogy, ha reggel besüt az ablakunkon a nap, a virágok csak úgy kéjelegnek az eleven fényben, hogy megértettem (végre, ennedszer, talán, remélhetőleg), míg csak úgy vagyok képes szeretni, hogy viszonzást várok cserébe, egyáltalán: valamit, addig csak egy piszkos kis kufár vagyok én is, egy rőffel se jobb, se hosszabb a Deákné vásznánál

andrásnapi köszöntő margójára

valahogy Mégiscsak Örkénynek volt igaza, amikor arról ír, hogy miért fölösleges újságot olvasni. mert, ha reggel elolvasom a Transindex hírfolyamának címeit, utána még a névnapi felköszöntésektől is elmegy az ember kedve, mert minek.

míg nem dolgoztam, tehát nem kellett gép előtt ülnöm, épp csak annyi időre ültem elé, míg megnéztem a leveleimet. most persze megnézem a híreket, egy-két blogot, hogy biztos legyek benne, elkámpicsorodom. aztán eszembe jut anyám, aki, amikor kapálni vitt bennünket, mindig azt mondta, csak az előtted levőt nézd, ne a sor végét, mert, ha mind a sor végét kémleled, sose leszel meg.

ugyanazt mondta, mint Momónak (Michael Ende) az öreg utcaseprő, csak az éppen előtte levő seprűhúzásra koncentrál, nem nézi az utca végét, mert akkor elfárad, kétségbeesik, elveszíti minden erejét, mert meggyőződésévé válik, hogy nem lesz ereje végigcsinálni. belégzés, lépés, seprés, kilégzés, ebben a ritmusban. és egyszerre mindig csak egy lépés. és a ritmus a saját belső ritmusa, nem lassan, nem gyorsan, mert mindkettő alatt elfárad, csak a saját belső ritmusra, ráérősen. és így tisztogatja meg naponta a hosszú, hosszú utcákat, végzi a dolgát.

nem tudtam idézni, mert Levi kölcsönkérte, de ajánlom mindnekinek, ezt a bejegyzést pedig mindenkinek, aki nem ér rá imádkozni, fohászkodni, erőt kérni, meditálni. mindenkinek, aki megijed a céltól, aki kétségbeesik attól, hogy messze van az út vége, vagy, hogy egyáltalán nem is látja az út végét.

belégzés, lépés, seprés, kilégzés.
there is no way to happyness, happyness is the way.

és akkor kívánok boldog névnapot minden kedves András ismerősömnek, s bár a magyaroknál nem szokás, csak, hogy visszarázódjam a munkahelyi hangulatba, köszöntöm az Andreákat is.

2010. november 29., hétfő

Kurta uelkámbekk bejegyzés a papnak (is)

mert milyen jó, hogy cikkcakkban nagyobb a valószinűsége nem csak a célba érésnek, hanem a találkozásoknak is, és a zsákutcákból is könnyebb kijutni. képzeld el, ha csak egyenesek lennénk s neadjisten párhuzamosak, jó sokat várhatnánk, míg valaha metszéspont.

így legalább többször is van esélyünk találkozni.
cikkcakkolj el egy teára, aztán leülünk, mert a tea tán nem szereti a cikkcakkot :)

tea. csend. borsó.
csendborsot törünk a tea orra alá :)

2010. november 26., péntek

nem akarok jó anya lenni

nem és nem. mert mit jelent jó anyának akarni lenni?

ha azt jelenti, hogy megfelelni egy külső elvárásnak, amit a társadalom, a konvenciók, a családi nyomás ránk erőltet, akkor azért nem. mert van, aminek amúgy is megfelelek, s van, aminek nem.

ha azt jelenti, hogy felállítok magamban egy mércét, egy csomó ideált, amiből aztán megalkotom a jó anya ideológiáját, akkor ez talán még az előzőnél is veszélyesebb, mert, mivel ezt magam alkotom, védem, szajkózom minden percemben, elvárom minden léptemtől, szeretném látni minden nyomomban, még ki se láthatok belőle, így aztán könnyen saját idea-teremtményem áldozatává válok.

és nem akarok olyan jó anya lenni, aki úgy mulatsztja el a jelent s vele kisgyerekét, hogy vigyázó szemét állandóan a majdani, felnőtt gyermekére veti. mert ő jobb akar lenni a saját szüleinél, majd ő megmutatja, nekik is, magának is, a világnak is, hogy milyen a jó szülő. neki, meglátja majd az egész világ, nem fog szemrehányásokat tenni a saját gyereke (mint ahogy, a legtöbb szülő teszi most is a saját szüleivel).

de. fog. lehet, hogy nem olyanokat, mint én teszek most az enyéimnek, hanem másokat. biztos, hogy fog. mert ilyen az emberi természet és egy bizonyos korig ennek meg is van a maga helye. és a szülőnek ilyenkor nincs más dolga, mint rákoppintani 2 éves, 2o éves vagy 4o éves "csemetéjének" orrára és emlékeztetni, figyelmeztetni, hogy ohó, nem te nemzettél, szültél engem, hanem én téged. még akkor is, ha ez neked nem tetszik. nem ítélkezhetsz fölöttem, nem kérhetsz számon semmit, nem vádolhatsz és oktathatsz ki. mérgelődhetsz és haragúdhatsz rám, az a te privát ügyed, de nincs jogod felülbírálni döntéseimet.

ezt régen nagyon jól tudták, mert ez a REND. ehhez nem kellett Hellinger, se író-olvasó találkozó, se atommag hasadás. de aztán a minden ember olyannak létezési jogát, amilyen, ebben a rendben, összetévesztették az egyformasággal s a kommunizmus, demokrácia és globálisan updated irányzatok és szervezetek jól kimosták az emberek agyát (vagy inkább szívét, lelkét), annyira, hogy Nyugaton, de lehet, hogy már nálunk is, már egy három éves gyerek azzal fenyegetőzik, vigyázz, mert kihívom a gyerekvédelmet. összemosódott szigorúság, agresszió, hatalmaskodás, nevelés. már senki nem tudja, mi micsoda, minek hol a határa.

nekem még annakidején mondta apám, ha okoskodtam, főleg, ha felnőttek dolgába akartam belekotyogni, hogy te gyermek vagy, gyapjat szarjál, s abba takarózzál. egyszóval, voltak dolgok, amikor nekem kuss volt. és kész. úgyanúgy, ahogyan van, amikor Márkusnak is kuss, és olyankor nem érdekel az eget hétfelé hasító bömbölése. nincs lelkiismeretfurdalásom, egy csepp se. és nem gondolok arra, hogy, ha most nem mutatok iránta enyhülést, akkor utálni fog. nocsak. ilyenkor ez is a természetes. utáljon kedvére és haragúdjon rám. mert én szeretem őt.


apakép, bár kicsit megfaricskáltam

szeretem őt, mint elsőszülött fiamat, mint idáig egyszülött gyermekemet, akire nagyon vágytam, azért is, hogy teljesebben átéljem láncszem voltomat, jelen-létemet, mert szüleimre visszanézve jobban látom, honnan jövök, gyermekemre nézve, jobban látom, merre tartok. hogy a legdirektebb módon adhassam át az örökséget. de nem ő az életem értelme. nem miatta és főleg nem általa vagyok. hogy mi az élet értelme, mondják meg azok, akik tudják, én csak azt tudnám felsoroni, hogy mi nem az életem értelme, és ugyanakkor kicsit mindegyik az is lenne. valami olyat sejtek, hogy az élet(em) értelme az élet(em) maga.

két idős férfit ismerek, akiknek legénykorban levő fiaik haltak meg. hogy akkor ők mit éreztek, nem tudom. csak azt látom, hogy gyermekük elvesztését képesek voltak elengedni. képesek voltak elengedni az elvesztést! azt, amihez az ember, birtoklási vágya miatt, az önsanyargatásig tud ragaszkodni. ezek az emberek kiterjesztették életüket nagyon sok fiatal fele. képesek voltak igent mondani az örök lüktetésnek. szembe tudtak nézni azzal, ami történt velük. tudtak gyászolni, amikor a mély gyász ideje volt, és tovább tudtak lépni, amikor másnak jött el az ideje.

a gyermek, ha másra nem is, de az elengedéshez hozzá tudja szoktatni a szüleit, akik, ha minden jól megy, előbb jutnak a mindent elengedés kapujához.

nem akarok jó anya lenni, mint ahogy nem akarok rossz anya lenni se (egykutya), hanem, többek között, szeretek anya (is) lenni, mégha sokszor el is veszítem a fejem, és sírok, kiabálok, elfáradok, jön, hogy világgá menjek, kétségbeesem, elbizonytalanodom, (f)élek.

és úgyis csak az számít, amikor szeretek.

2010. november 21., vasárnap

Bartók drága románjai és egyéb erdélyiek

Mert úgy vagyok székely-magyar, hogy közben óhatatlanul román is, zsidó is, cigány is, szász is. Nyugodtan lehet engem lerománozni, lezsidózni, legcigányozni és, bár érdekes, hogy a szász nem lett pejoratív, de attól még le is lehet szászozni, ha valakinek úgy esik jól. Mert gyerekkoromban belém ivódtak román, zsidó, cigány és szász emberek. Mert már akkor másságuk nem minuszt, hanem pluszt jelentett számomra. A plusz a titokzatosság, az idegenség volt, ami fele gyermeki kiváncsiságom is űzött. Anyám segítőkész román munkatársnői sokszor segítettek élelemhez, amikor a sors nagyon furcsa fondorlatai folytán, alig jutott volna valami. A falu, a környék orvosa zsidó ember volt, már akkor öreg, amikor én még gyerek. Nemrég halt meg, utolsó napjáig praktizált. Az őt ismerők számára ő volt az Orvos, nem csak azért, mert hajszálra pontos diagnózist állapított meg, műszerek nélkül, hanem, mert olyan orvos volt, aki elsősorban ember, mindenkivel. A cigányok is állandóan járták házunkat, a falusi család üveget, dögött gyűjtött, a szomszéd falvak asszonyai, emberei az erdő kincseivel látták el az elbutult, ellustult, a kincsek begyűjtésétől kényeskedve ódzkodó falusiakat. Hoztak, hoznak gombát, bogyókat, peccset, fonott kosarat, lábtörlőt. Volt osztálytársaim közül az egyik, aki, ha összefutunk, őszintén érdeklődik hogylétem iránt, mindezt olyan ragyogó szemmel és szívből jövő kedvességgel, hogy jön, hogy megköszönjem ezt neki, az a volt cigány osztálytársam, akivel, osztályismétlései miatt, csak egy évet voltam osztálytárs. Félig szász barátnőm pedig mindennapi kenyere volt gyerekkoromnak, kedvenc szórakozásunk volt beülni a poros, omladozó sópba és a deszkák résein beszüremlő titokzatos fényben suttyomban asztalt teríteni a régi, gyönyörűen megmunkált szász porcelánokból, amit ott őrízgettek, ki tudja, mi végett. Vagy forgatni a cirkalmas, gót betűkkel írt száz éves könyveket.

Tessék engem lemindennemzetezni, bóknak veszem.

Ezek után már nyugodtan írhatom, hogy tegnap este a kolozsvári néptánc fesztivál keretében zajló előadáson nagy örömmel töltött el, hogy pont a bihari román népi táncokkal kezdődött az előadás. Felujjongani, hogy időm, mint égen a csillag, itt vannak bizonyítékként ezek az öreg táncosok, akik már nem szerepelnek, nem bizonygatnak, nem akarnak táncukkal semmit, tánccá válnak, amikor táncolnak, csujjogatássá, amikor csujjogatnak. S a néző, ha nem ügyel, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy valami szent időben van, a ráérősen kijárt, módjával kilépett lépések idejében, a rend, a férfi és női egymásbafonódás ősi rendjében. Erdély nyugati határától a keleti határig, ismerteti a bemondónő a programot. Piros, fehér, fekete, ízzik a sok, harisnyán, csizmaszáron kivörösödött férfitenyér. Piros, fehér, szivárvány, libben a sok pántlika között a csipkehabokat felvillantó, mindenféle színben pompázó szoknya. Szilágyság, Kalotaszeg, Mezőség, Keresztúrszék, Gyimes: Erdélyi körút tánc-tájegységekben. A gyimesi öregek, mintha csak előkészítették volna a színpadot és a közönséget Berecz András számára, aki ezúttal azzal a mesemaggal érkezett, hogy mindenféle görbeség az ő helyén jó. Jó a görbeség a két egymásba hajló öreg testben, az öregemberében, öregasszonyéban is, amelyek így együtt egy önmagát forgató kancsót formáznak. Jó a görbeség a huncut beszédben is, amellyel úgy mondod ki az egyeneset, hogy azért nem vernek fejbe. S ha igaz az, hogy cikkcakkban haladva nagyobb az esély a célba éresre, mint hogyha egyesen haladsz, hát akkor azt hiszem joggal állíthatom, hogy a cikkcakk Erdélyi körút is, Berecz András kacskaringós történetei is a közönségben célba értek.

Anya mesél a lélek szeméről

A város helyén most már erdő áll, benőtték a sötétzöld, titkokat takargató fenyőfák. De régen, amikor még szépen rendbentartott kertek fái sugdolóztak egymással azon a helyen, egy város élte ott virágkorát. Bőségben, jó kedvben és békességben éldegéltek a városlakók.
A város főterén egy nőalakot formázó szobor állt, rajta száz, szépségesen megmunkált, sziporkázó kristályszemmel. Még a sarkán is szemecskék ragyogtak. A szobor emberemlékezet előtti időkből származott és az emberek úgy hívták, Tisztánlátó Lélekasszony. Ha valaki megharagúdott a szomszédjára, féltékeny lett a feleségére vagy férjére, megverte ártatlan gyermekét, vagy valamilyen rossz gondolat keringett egész nap a fejében, nehéz érzés hasogatta a szívét, fekete bánat nyomta a mellét, este a Tisztánlátó Lélekasszony szobránál keresett menedéket. Ha sikerült, elmondta szóban is a bánatát, de legtöbbjüktől csak annyira tellett, hogy sóhajtások közepette lefeküdtek a szobor talapzatára. Amit ezen az éjszakán álmodott a bajba jutott, arra reggel már nem emlékezett, de amikor felébredt és fejét feltartva, derekát kihúzva, könnyű léptekkel elindult hazafelé, mindig tudta, mit kell tennie, kihez, milyen szavakkal kell fordulnia,.
Egyszer azonban valakinek az fordult meg a fejében, miért is menjen ő minden bajával a Tisztánlátó Lélekasszonyhoz, inkább hazaviszi egy szemét, úgyis marad neki még elég, s amikor szüksége lesz rá, beteszi a párnája alá. Ahogy elgondolta, úgy is tett. Csakhogy, amikor éppen javában véste ki a szemet, észrevette őt egy ember, s annak sem kellett sok noszogatás. Nosza, pillanatok alatt széthordák a szobor szemeit. Már csak egy szeme maradt, az, amelyik a homloka közepén ragyogott. Próbálták azt is kivájni, de senkinek sem sikerült, bárki akart hozzáérni, rettenetesen megégette a kezét.
Teltek a napok, hónapok, de még egyet se fordulhatott az esztendő, híre-hamva nem volt az egykori virágzásnak. Hiába őrízgették, tartották nagy becsben a megkaparintott szemeket, olyan háziasszony is volt, aki megköpdöste, úgy sikálta, hogy hátha visszacsalogathatja magához elcsatangolt férjét, semmi nem használt. Ha betették a szemet a párnájuk alá, legfeljebb rémálmaik lettek s reggel fáradtabban, kétségbeesettebben keltek, mint ahogy lefeküdtek. Akinek pedig nem jutott kristályszem, minden úton-módon megpróbált szerezni egyet, ez lett minden kívánsága, minden vágya.
Csak egy kisfiú volt, aki nem áhítozott kristályszem után. Már csak az anyukája élt, aki súlyosan megbetegedett és senki nem akart segíteni rajtuk, mindenki éppen szemvadászattal volt elfoglalva. Ahogy bánatosan rótta az utcákat, véletlenül Tisztánlátó Lélekasszony elé ült le megszusszanni. Sirdogálva gondolt azokra az időkre, amikor még a száz kristályszem világította be a városlakók életét. Most csak felfordulás, rendetlenség, acsarkodás és veszekedés tülekedett elő minden házból. A kisfiú fázósan összekucorodott és álomba sírta magát.
Reggel kiáltozásra ébredt. Emberek vették körül és ki ijedt, ki csodálkozó, ki bosszúskodó képpel az ő homloka felé mutogatott. A szem, az utolsó kristályszem, hallotta mindenfelől. Hátranézett Tisztánlátó Lélekasszonyt keresve, de annak már csak hűlt helyét láthatta. Senki nem tudja, hová tűnt a szobor, hogyan került bele a kisfiú homlokába a kristályszem. Másnap reggelre a kisfiú is eltűnt a városból, anyukájával együtt.
Öreg emberektől hallottam, hogy amikor valaki valami nagyon rosszat tesz, érez vagy gondol, olyat, amivel másokat megbánt, de ezt aztán tiszta szívből meg tudja bánni, azon az éjszakán a kristályszemű kisfiú őrködik álma felett.

Bak Sára lélekszeme

2010. november 19., péntek

the beauty and the vanity



Zsolt rólam készített képeivel csak az a bajom, hogy az első érzés, amely elönt, amikor először megpillantom őket, a rettenetes hiúságé. Csak úgy pillogtatok, miközben bámulom a képeket és éppen csak nem sóhajtozom azon, hogy én milyen szép vagyok. A hangsúly az első pillanatokban csak és kizárólag az ÉN gyöngyörűségességemen van. Aztán kezdem látni benne Zsoltot, a helyzetet, amelyből lett, az úgymond háttértörténetét és sajnos csak jó sokára tudok elszakdni annyira tőlük, hogy már ne felhabzsolni akarjam ezt a szépséget, mintha csak visszagyúrni magamba, magamévá tenni azt, ami belőlem is, hanem csendesen ülni előtte és látni azt, ami: a kép szépségét, letisztultságát, csendjét, elevenségét, melegét. Csak ekkor kezd igazából hatni rám a kép. Addig csak zsongok.



Mielőtt ismertem volna Zsoltot személyesen és készített volna rólam képeket, az első érzés a mohóságé volt, ugyanaz, mint amikor Móni kiszedte csempéit a kemencéből, magamhoz, magamba ölelni az egészet, belepréselni vércseppjeimbe, hogy el ne vesszék belőlük semmi, disznók elé ne kerüljenek a gyöngyök.
Úgy látszik, nem volt elég feladat a mohóság érzésével megküzdeni, megkapta az egom ráadásnak a rettenetes hiúságét is. Gondolom, remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, vannak még páran, akik, ha nem restek, nyakoncsípik erős narcisztikus hajlamaikat. Műalkotásban vagy a fürdőszobában tükröződő képük láttan. Vanity, vanity...

2010. november 18., csütörtök

másodperces

nem tud nem fájni, amikor azt látom, inkább választjuk a haragvó gyűlölködést, mint a szerető megbocsátást.

gondolom, mert az előbbi hirtelen energiabombát ad, a pusztító erő energiáját, míg az utóbbi lassabban hat, más idő szerint működik, nincs türelmünk kivárni.

2010. november 16., kedd

Entah dek keruan aku..., avagy amiért ha online is, általában invisible

szia edo 9:34 AM
mit csinalsz? 9:34 AM
hogy vagy? 9:34 AM
Entah dek keruan aku... 9:35 AM
leforditod legyszi,ha tudod 9:35 AM


hat leforditanam, ha tudnam, mit jelent. milyen nyelven van? 9:36 AM
dolgozom, amugy 9:36 AM
csak a yahoo messen tartom egyelore a kapcsolatot a fonokcsajjal 9:36 AM


azt hiszem holland 9:36 AM
vagy nem is tudom pontosan 9:37 AM


hat van egy rossz hirem, keves nyelven beszelek, hollandul semmikepp

2010. november 14., vasárnap

a nő helye

nőként létezéseim, vagy legalább kisérleteim egyik legfájdalmasabb döbbenetei közé az tartozott, hogy na, ennek a pasinak az életében sem állok az első helyen, autó, sör, foci, buli, haverek, net, tévé, meló, alkotás, magány, gyerek, ősök, stb. mögött állok. ettől mindig rettenetesen ideges lettem. mert, mint minden nő, a legeslegelső helyen akartam állni. s mivel legtöbbször csak linearitásokban tudunk gondolkodni, ez pedig versengést implikál, persze, állandóan csak a görcs meg a hajsza, azért a hőn áhított első helyért.

egyszer aztán valaki felkínálta. beszarva utasítottam vissza, ó, nem, köszi. akkor csak sejtettem, hogy ez valami beteges valami, azóta már láttam több kapcsolatban, hogy ha a férfi a nőt próbálja arra a legeslegelső helyre póckolni, mindegy, hogy ez a nő a felesége, szeretője, kománéja, lánya, borja, malaca vagy csak valami ideál, ott valami gyerekkori, az anyával megszakadt vagy ellehetetlenedett, szeretetlen helyzetet próbál helyrehozni, helyettesíteni.

egy nő élhet úgy, hogy legintenzívebben a szeretett férfi fele sugározza figyelmét és képességei szerinti ragyogását, melegségét, mert a nő az örök termékenyülő, aki a termékenyítőre vár.
a nő akkor a legszebb meztelenül, ha a férfi nézi.

ezek szerkezeti különbségek. egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. egyszerűen csak másak vagyunk, másképp működünk nők és férfiak. csak a célunk ugyanaz: szeretni szeretnénk. elsősorban az életünket, amelyet nem kértünk (vagy igen? :-/ ), s amelyet alkotunk minden leheletünkkel, érzésünkkel, gondolatunkkal. s aztán kit, ahogy programoztak, ki inkább az érzései által, ki pedig inkább a gondolatai által.

az utóbbi időben csak úgy csurgott ki belőlem a sok érzés, a legváratlanabb pillanatokban (szégyellem megírni hol, kik előtt) még el is bőgtem magam. amikor egy régi, férfibarátomnak meséltem erről, azt mondta, hagyj békét, Edó, olyan szeretnél inkább lenni, mint én?

nem. nem szeretnék. vagyok, aki vagyok s konty.
(a kovácsoltvas korlát szép cirkalmai között ezüst pókhálószál lipinkázik a novemberi sziporkában. rugalmasan, fényesen, egyszerűen. még a felé szálló kávé gőzétől sem akar semmit)

2010. november 5., péntek

meghalósulás

Vasárnap reggel Márika néni teljesen áttetszővé vált. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy ő már életében olyan áttetsző volt, hogy mellette az istenek ártatlansága csak pletyka. Biztos vagyok benne, hogy nem volt neki gond a majdnemből a teljes(en)be átlépni.

tehetetlenség versus tehetség

egy korábbi bejegyzésem címe az volt, mert verset írni akárki tud
ezt egyszer akkor mondta nekem, amikor valakinek a verséről áradoztam, hogy milyen szépek, és akkor azt a választ kaptam, hogy jaj edó, hát verset írni akárki tud
ez azóta is ott van bennem

főleg, ha valaki azt mondja, jól írsz, még írjál, mikor írsz még, várom...

hol vagyok én már attól, hogy jól vagy rosszul írok, hogy olvasnak vagy nem olvasnak, hogy publikálok vagy csak a fejemből nyomom ki a soha el nem hangzót, bele egy sóhajtásba, egy fecnire, egy blogba, egy semmibe...

mert mindenki születik valami tehetséggel, én talán azzal, hogy jól írok, de az is lehet, hogy rosszul, csak jól olvasnak, és az igazi tehetségem a tusrajz lett volna, amit eltussoltam és aminek, most úgy érzem, már vége

és mit ér a művészet, ha az életed nem tudod megalkotni?
van-e hitele egy műalkotásnak, ha az élet, ami létrehozza, hiteltelen?
a műalkotás a fölöslegből születik, legtöbbször a fájdalom túlcsordulásából
miért kell fölöslegnek lennie? miért nem elég az ELÉG?
oldhat-e a TEHETség a TEHETETLENségen?

mert most csőd és passz és káosz és kő vagyok.

születhet-e rend a káoszból, csend a zajból, szeretet az utálatból, élet a halálból?

túl messzire gondolok.
elég, ha most azt érzem, szeretek.

2010. november 4., csütörtök

rosa liksom és az anyatej

Rosa Liksomról akartam írni, arról, hogy mennyire nem estem hanyatt tőle, bármennyire is illett volna. Aki egyébként világhírű finn író és vizuális művész. De hát írjon róla az, aki hanyatt esik tőle, úgy, hanyatt esve. Az, hogy én Nem írok róla, számom/dra mindent elmond.

Van ennél sokkal meghatóbb dolog. Mégpedig az, hogy, bár februárban abbahagytam a szoptatást, cseppnyi tejem még mindig van. Ez vajon mit jelent?

Hogy eszkimó nő vagyok? Régen az eszkimó nőknek egész életükben volt tejük, bárkit, gyereket, nőt, férfit megszoptathattak.

Hogy a testem az egyik legszebb dolog után sóvárog, ami csak megeshetett vele anyai testként?

Hogy jól tejelő tehén vagyok?

Hogy mégse vagyok stresszes?

Hogy szeretek?