2010. október 17., vasárnap

Mónikiállítás post poszt a csudálatos buzgóságokból

belehalni a bigottságba vagy inkább a kurva életbe

Tegnap este, miután bejelentem a barátnőmnek, hogy ma is nála alszom, teljesen kitárom magam az eső szelétől hűvösödő estének, a susogó, zörgő szőlőlugasnak, a pihenő kutyák lustán minket leső tekintetének, Mukimacska szertelenkedéseinek, a nekünk jutó darabka városi égnek, barátnőm már ismert, soha meg nem únt szavainak.

Vallásra terelődik a szó, barátnőm szavai elerednek, körém gyűlnek, lubickolok.

Nem járok templomba, se gyónni. Nagyanyám miatt. Amikor meghalt, a temetésén a pap ahelyett, hogy pár jó szót szólt volna róla, olyan hülyeségeket beszélt, hogy rossz katolikus volt, meg nem volt templombajáró és hogy pokolba kerül valami fekete menyasszonyok közé, brr, tiszta hülye volt. S nekem olyan rosszul esett, hogy az én drága nagyanyámról, aki olyan szépen élt és volt egy kis oltár a feje fölött és ott imádkozott, ilyeneket mondott. Ezért nem megyek többet, vagyis megyek, de csak amikor én akarok, amikor úgy érzem, de rá se nézek a gyóntatószékre. Én is olyan vagyok, mint nagyanyám. Ő is megmondta valamelyik papnak egyszer, hogy ő egyenesben van Istennel, nem kell járja a házát, hogy vele találkozzék.

Ezért is maradt életben, a tizenhatodik, vagy tizennyolcadik gyerek volt, már nem is tudom, mert dédnagyanyám gyártotta őket halomra. De, mivel fanatikus volt, állandóan vitte őket a templomba, mindegyiket, télen, nyáron, hidegben, melegben. És szerre kapták a tüdőgyulladást és haltak bele a templombajárásba. Csak négy fiútestvér maradt életben és nagyanyám. Mert ő visszautasította a templombajárást. Nézegette magát a tükörben és festette magát, dédnagyanyám szidására pedig azt vágta vissza, hogy mit akarsz, hogy én is ott haljak meg, mint a többiek, inkább kurva leszek.

Nem lett kurva, hanem életet adó, mentő anya. És dacának hála, nekem is jut bőven belőle.



Jutkanéni, a közbelső láncszem


Miért nem lehet minden öreg olyan, mint Jutkanéni, sóhajtott nagyot fiatal kis baratnőm, amint kisétáltunk az utcára. Miért is nem? Mennyivel jobban éreznék magukat bőrükben a fiatalok, ha legalább minden családban lenne egy jutkanéni. Mivel ő már hazautazott és blogot legközelebb nem tudom mikor kap (ő nyomtatott formában olvassa a blogom), nyugodtan írhatok itt szépeket róla. Habár lehet, hogy Vásárhelyt még több a blogos pletykás, mint falumban.

Jutkanéni a maga hatvanvalahány évével olyan természetesen tud bármilyen fiatalokból összeverődött társaságban jelen lenni, hogy, mégha azok, akik nem ismerik előre el is csodálkoznak azon, hogy mit is keres ott, pillanatokon belül elmúlik frusztráltságuk, feszélyezettségük és már csak az jut el hozzájuk, hogy egy jókedélyű, derűs emberrel több van a csapatban.

Jutkanénit is megtáncoltatta az élet, mint mindenkit. De jó tánctanárja volt, így aztán szépen tudta járni élete táncát és ropja is mind a mai napig.

A háborús jelenet is megtalálható történetében. Édesanyja két kislányával menekül az utcán, lebombázták a házukat, mindenük odalett, férje a fronton, senkije, semmije élete és két kislányán kívül. Meglátja a menekülő anyát egy szász asszony és menedéket nyújt a szétbombázott családnak. Telik az idő, férjéről semmi hír. Aztán, egy napon szembetalálkoznak az utcan. A férj megérkezett, látta a szétbombázott házat, a család sehol, azt hitte, odavesztek, bánatában, apróka reménnyel a szívében elindult felkutatni őket, vagy világgá. Ekkor futottak össze az utcán. Véletlenül?

Az élet a legnagyobb érték, tanította gyerekeinek az anya, az élet, a szeretet, hogy ott legyetek egymásnak, törődjetek egymással. Semmi más nem számít.

Aztán felnőttek a lányok, gyerekeik születtek. Nagymama meseházában, udvarán tanultak élni az unokák.

Jutkanéni egy tanácsot adott a lányának, s jót: ne legyen könnyű életed, de legyen szép. Ne járj úgy, mint én, hogy utáltam a könyvelést, mégis egész életemben azt gürcöltem. És amikor látta, hogy lánya egész nap úgy rajzol, mint egy megszállott és még ügyesen is csinálja, művészeti iskolába járatta.

Aztán ez a kislány is felnőtt. Nehezen értette meg, hogy mi történik vele, körülötte, benne. Miért olyan nagyon, más, mint a többi, lerí róla egy kilóméterről, hogy valami nincs rendben vele, hogy sehogy se tartozik a társaságokba. Hát jó nagy bökkenője volt, hiszen őt élni tanították, nem haldokolni, alkotni, nem dobozolni, bátran szeretni merni.

Mi lesz velem, tűnődött az egyetem befejezése után támadt légüres térben. Mihez kezdjek magammal, miből éljek meg? Abból, amiből eddig is, ami eddig is éltetett, ragyogta be fejét a gondolat, nagyanyámból, abból az örökségből, amit ránk testált. És tisztulni, egyszerűsödni kezdtek csempéin a képek. Előcsalogatta az agyagból, a festékekből gyerekkorát, a nagyszülők házát, a tulipánokat, a láthatatlan Istent, az eget, csillagot, madarat, Erdélyben gyökerező fákat, szülővárosa házainak színes csempékkel borított homlokzatát, egész valódi világát.

És ez a világ annyira csábítóan ragyogó tisztaságról szól, annyira az életről, annak magától értetődő egyszerűségében, hogy nem lehetett nem észrevenni. És gyűlni kezdtek Móni köré (mert róla van szó) az elevenszemű emberek.

Élete továbbra sem könnyű, de szép, és ezt sem Jutkanéni, sem Móni nem bánja, sőt, még a kutya sem, vagy inkább kutyák sem, mert befogadott kettőt, anyát és lányát, akik sintérek elől menekültek az utcán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése