2010. október 17., vasárnap

mert verset írni akárki tud

Régebb eltöprengve hallgattam leányismerőseim beszámolóit, akiket, ha csak egy kicsit is ügyesek és csinosak voltak, állandóan feleségül kért valaki. Engem meg soha senki. Egyszer egy férfiismerősöm meg is jegyezte (nem kevés iritáltsággal a hangjában), hogy mit is képzelek, hiszen közismert dolog, hogy vannak nők, akik feleségnek valók, és vannak, akik nem. Ahelyett, hogy adtam volna neki egy jó nagy pofont, inkább ezen is eltöprengtem. Eredményre, véglegesre, természetesen nem jutottam, hogy kit, miért, mikor kérnek feleségül.

A napokban ismerősök esküvői fényképeit néztem meg. Azon kaptam magam, hogy szánakozom rajtuk. Nagyon szépek voltak, mindketten, olyanok, amilyeneket a holywoodi filmek reklámoznak. Tényleg. Amikor a szánakozás érzésén kaptam magam, jól meglepődtem. A meglepődést pedig tudatosodott elborzadás követte. Felfogtam, talán először, hogy, ha az emberek tényleg szeretnék egymást és még lenne hitele, tett értéke az eskünek, akkor nem esküdnének arra, hogy társukat sem boldog, sem boldogtalan állapotában soha el nem hagyják. Mert mi van, ha a társ attól boldogtalan, hogy egyszerűen nem tud egy idő után a másikkal élni. Akkor, ha az, akivel nem tudnak élni, tényleg szereti a társát, elengedi őt. És szívéből kívánja, hogy a másik találja meg a lelki békéjét. De, ha valaki számára még szent az esküszó, akkor ezt nem teheti meg, mert megfogadta, hogy soha el nem hagyja. Micsoda konfliktushelyzet, görög drámába illő. Legtöbbször, persze, ilyen esetekkel nem találkozunk, hanem olyanokkal, akik el sem gondolkodnak azon, amit az eskütételkor mondanak (mert úgyse az a fontos, hanem a ruha, az ajándékok, a fotóalbum, a kirakat, egymás túlparádézása), így aztán miért gondolkodnának rajta, amikor válnak. Így aztán el se borzadhatnak. A válás amúgy sem az önvizsgálat ideje, hanem a civodásé, a sértegetésé, a vádaskodásé, mindent a másikra kenésé és osztozkodásé.

Pedig erre kellene a papnak vagy hivatalnoknak felkészítenie az ifjú párt. A sok boldogságot kívánságok helyett azt kellene mondania annak, aki igazán jót akar, hogy aztán vigyázzatok, bár egymás szemét ne szedjétek ki. De ez tabu. Erről nem szabad, lehet beszélni. Arról, hogy az együttélés akkora feladat, hogy soha nem sikerülhet. Nem egy olyan dolog, amit be lehet fejezni és azt mondani, hogy na, ez sikerült, ezt letudtam, megvan, kész. Mert az valami olyasmi, amivel állandóan csak próbálkozhatsz. Csinálva éled és újrakezded nap mint nap. És a jó hír az, hogy úgyse tudhatod soha, ki az a másik, akivel együtt élsz. Titok és kifürkészhetetlenség marad akkor is, ha hetven évet éltek együtt. Ennek felismerése és elfogadása lehet az, ami felszabadíthatja a másikat csökönyösen megismerni akarás megnyomorító ambiciózusságát. Megállíthatja a közönyös legyintést, amellyel egy idő után a házastársak elintézik egymást, mondván, jól ismerlek, ezáltal elvágva minden utat a másikhoz való közeledéstől, hiszen az, amit jól ismersz, nem más, mint a másikról a szívedben megkövesedett kép. A rögeszme.

Unalom, kiábrándulás, csalódottság és komiszságig menő hatalmi játszmák drámái követik a ruhakölteményeket, az esküvői happyendeket. Sorra lerombolódnak az illuziók, nem tudunk mit kezdeni a nyakunkon maradt elvárásainkkal, keressük a másikban a hibát, hogy legalább a vád dühével kiereszthessük a gőzt, vagy magunkban (jó kis egohízlaló, nem, dehogy hibáztatom a másikat, hiszen velem van a baj, én tökéletes kis mártír). Aztán egy idő után valamelyiknek bejön a képbe egy harmadik (vagy nem), nem bírja már ezt a látszatházasságot, újra házasság vagy kapcsolat, mindegy, kezdi előlről.

Rettenetes, mi? Csak meg kell nézni a statisztikákat, amit egyfolytában nyomnak az orrod alá.

Hogy mi a teendő? Azt én sem tudom. De az egyik nagy csapdát abban látom, hogy az emberek fejében olyan idétlen gondolatok, fogadalmak vannak, mint, majd én boldoggá teszlek, vagy olyan vágyakozás, hogy a másik teszi őt boldoggá. Amíg ezzel nem számolsz le, addig, ahogy valaki szépen mondta tegnap este, nem tudsz kiszállni a körhintából. Állandóan szédült vagy, hányingered van és fut körülötted a világ. Senki nem tud téged boldoggá tenni, senkit nem tehetsz boldoggá. Manipulálhatnak a saját vagy mások feléd sugárzott érzelmei, kaphatod csokorban a vattacukrot, de boldogságot nem kaphatsz. Nagy magányosság fog most el? Elsőre talán igen, de nem kell ettől a nagy magányosságtól megijedni. Ez az igazi ajándékunk, amit születéskor kaptunk. Ez a mi terünk, a mi időnk, a mi életünk, a szuverénitásunk, ahová az énünkön keresztül jutunk be, az igazi szabad országunk. Micsoda megkönnyebbülés nem kiszolgáltatottnak lenni, nem függni mások szeszélyeitől, érzelmeitől, kényétől-kedvétől, nem állandóan azért izzadni, hogy megfeleljünk, egyszerűen csak lehetünk. És a társad is lehet, az ő szuverén országában, élete teljes titokzatosságával, mindennapi újjászületésében. Virulhat és virágozhat és gyümölcsözhet vagy hervadozhat kedvére és te nem beavatkozni akarsz állandóan és belenyesni ollóddal, hogy saját ízlésed szerint alakítsd, hanem tanuja lehetsz annak a csodának, ami melletted történik. Addig, ameddig. És nem, ez nem közönyt vagy érdektelenséget jelent, hanem a másik tiszteletét. Ha kiszolgáltatod magad a másik kényének, kedvének, akkor sem magad, sem a másikat se nem szereted, se nem tiszteled. Akkor csak megfelelsz annak, amit belédneveltek, így és így viselkedik egy asszony, egy férfi, stb.

Hogy ez hogyan sikerülhet a mindennapi életben? Ritkán, legalábbis az enyémben, de, amikor sikerül, akkor igazi kegyelmi állapotban részesülök. És ezt már semmi kincsért nem adnám, főleg az őrült szerelmi hevekért nem (amik nagyon jók, hogy voltak és kell is legyenek és az a jó, ha akkor vannak, amikor az idejük), mert az aztán az igazi elmezavar és rabság. És főleg azért nem, mert ilyenkor érzem a másikkal a legmélyebb egységet, azonosságot az örök megismerhetetlenben, az örök csodában.

2 megjegyzés:

  1. Én valamiért már ott fennakadtam, hogy "szeretem". Miért kell ezt esküvel erősíteni? És tényleg? Mi van, ha csak úgy tünik és idő, óra után rájövök, hogy csak valami mulandó volt, csak azt hittem, hogy ... és közben ááá dehogy.
    A többi ... mind szép és jó, de ahoz fel kell nőni. A legtöbb házasság azt nem érimeg. Az embereknek ebben a nagy rohanásban és szabadságban nincs idejük felnőni. (Tisztelet a kivételnek). Talán ettől a sok statisztika, "amit egyfolytában nyomnak az orrod alá" ...

    VálaszTörlés
  2. Mennyire más végét fogtad meg, mégis: ugyanaz a vég (:)): egy kicsit is gondolkodó ember felelősséggel nem tesz, nem tehet ígéretet (pláne, esküt), mert az ígéret (eskü) jövő idejű, és az nincs a birtokunkban, mindig csak a jelen pillanat...

    VálaszTörlés