2010. október 10., vasárnap

Hétgesztenye fák alatt

rászoktunk a régi, kiszuperált virágosládára. Nem volt nehéz, könnyen hordozhatjuk a kert minden zugába, legtöbbször oda, ahová éppen beragyog a nap. Képzelhetitek, micsoda pazarság, hét gesztenyefa! A kert elhanyagolt, aminek én kifejezetten örülök. Ha a miénk lenne, vagyis, ha én rendelkezhetnék felette, akkor se nyúlnék nagyon hozzá, csak kicsivel több csemegéznivalót ültetnék bele. Így is adott bőséggel korkodust, szomszéd kertjéből alápotyogó diót és ma két almát. Márkus számára mantra lett a dió szó. Megáll a kerthez vezető vasajtónál és addig ismétli, dió, dió, mint valami kiskakukk, míg sikerül elindulnunk. Pincében, bunker mellet vezet el az út, rossz szagú, félhomályos, hátborzongató folyóson keresztül. Amikor aztán kibukkanunk a másik ajtón, felmegyünk a lépcsőn, minden egyes alkalommal meggyőződhetünk, hogy csak a poklon keresztül érhető el a menyország, hogy a kettő együtt van, áramlásban a hullámok.

és ott ülünk, a kiszuperált virágosládán. Általában minden nap, amikor jó idő van, úgy egy órányit. Itt csodálatosan tudunk hallgatni Márkussal. A legmélyebb idilleket élem így vele át, olyat, ami még ahhoz sem hasonlítható, amikor este összebújunk csendes duruzsolásra. Olyankor az álmosító meleg, a puhaság, a meghittség az, amiben lubickolunk, amiben elvagyunk. De amikor a kertben ülünk, a gesztenyefák alatt, egymás mellett és együtt hallgatunk, együtt hallgatok két éves mesteremmel és fiammal, akkor a világ a lábunk elé gurul, szétterül, és csodaszőnyegként megmutatja magát, mindenestül, szóban leírhatatlanul, gondolattal megragadhatatlanul.

néha pár szót váltunk, főleg, ha a csendbe beleszól a csóka, aki azt ismételgeti, Máárrrkus, Máárrrkus, vagy a kismadarak, akik azt csivitelik, kicsigergő, kicsigergő. De egyikünk se kapaszkodik a szóba. A lombos ragyogások, dióreccsenések, hulló falevelek zizzenése mellett a szó csak suta jószág, megosztásra való. Megfoszt a csak üldögélés, az együtt ülés szabadságától.

míg gondolataimmal, szavaimmal, írott soraimmal választ nem várva-keresve boncolgatom magamban a szabadság, az őszinteség és hiteles élet örök kérdéseit, tudom, az igazsághoz akkor közelítek írásban a leginkább, amikor azt gesztenyenyelven írom le. Vagyis amikor úgy vagyok, mint a gesztenyefa, ami egyszerűen csak gesztenyefa. Nem akar semmi más lenni, mint ami.
És kész.

bónuszként átufkép

5 megjegyzés:

  1. Kár (hess, madár!), hogy ritkán írsz.

    (Én is szerelmes vagyok a gyerekeimbe (szélesmosoly))

    VálaszTörlés
  2. mindig imadlak ... de azt hiszem mar annyiszor elmondtam

    VálaszTörlés
  3. hát személyesen még nem... :)

    VálaszTörlés
  4. akkor mejd legkozelebb juttasd eszembe :)
    (tudod mekkora rendetlenseg van az en fejemben is)

    VálaszTörlés