2010. október 22., péntek

nyúúúl



rajzolta egy korai művészúúúr (reggel fél hétkor, a konyhában, 2,4 évesen)

2010. október 21., csütörtök

bogárszemmel


centrum


fátyol


drága


fátyol


centrum

Anya mesél a körről

Meseországban volt egyszer egy város, amit úgy hívtak, Orr város. Ebben a városban a férfiak lógó orral jártak, a nők pedig fenn hordták az orrukat. A város fő törvénye az volt, mindenkinek kötelező az orrolás. Ha valakinek ez nem tetszett, az felhúzhatta az orrát vagy orrot mutathatott. De a legnagyobb baj az volt, hogy mindenki ment a maga orra után. Ennek pedig hatalmas felfordulás lett a vége. Az emberek nem beszélgettek egymással, már észre sem vették embertársaikat, hiszen a férfiak földre szegezett tekintettel loholtak lógó orruk után, a nők pedig az eget kémlelve igyekeztek minél magasabban hordani az orrukat. Ha néha a nagy lótásban-futásban egymásba is gabalyodott két ember, gyorsan rájöttek, kettesben nem lehet olyan jól rohangászni, mint egyedül, főleg, hogy hol ide, hol oda rángatták egymást.
Egyszer aztán Száj város lakói egy óriási mézesbödönt küldtek ajándékba Orr város lakóinak. Nosza, szimatot is fogott mindenki, megrohamozták a mézesbödönt. Lett nagy tülekedés, csiricsáré, hercehurca. Addig lökdösődtek, hogy a végén kezdték orrba-szájbavágni egymást, igazi csetepátét rendeztek. Karmolták, harapták egymás orrát, pedig ez már főbenjáró bűnnek számított Orr városában. A mézcsata hevében a mézesbödönt is szétverték, a méz pedig mindefele szétfröcskölt. Lett erre olyan kavarodás, amilyet még nem látott egész Meseország, talán még te sem. Volt, aki csurom méz lett, megint mások el akartak futni, de, ahogy megpróbáltak utat vágni maguknak a verekedők között, egymáshoz ragadtak a kezek. Itt is, ott is kis körök alakultak, s ahogy ráncigálták egymást, hol jobbra, hol balra, forogni kezdtek. És a forgással haladtak is valamerre, de hirtelen már senkinek sem volt semmi sürgős dolga, elmúlt a loholhatnékja.
Nem tudják ma sem, hogy a méz illatától-e, vagy a forgás közbeni szédüléstől, de egy idő után a férfiak kezdték felemelni a tekintetüket, a nők is lejjebb hajtani a fejüket, míg egyszer csak találkoztak a tekintetek. Lám, lám, ez a Fitos kisasszony nem is olyan rátarti, mint amilyennek hittem, gondolta Uborkaorr. Csőrike kisasszony pedig Sasorr úrról állapította meg, hogy nem is néz ki kevélynek, sőt, egészen jóvágású fiatalembernek tűnik. Még a vén Vasorrú Bábát is kiszemelte magának az öreg Borvirág. Igaz ugyan, hogy öregecske már és térdig ér az orra, de hát én sem vagyok már olyan fiatal, gondolta magában és igyekezett jó nagyokat kacsintgatni a Bábának, nehogy még kétfelőlről elkapkodják a legények.
Addig-addig forogtak, hogy a méz lekopott, este lett, szerre mindenki hazapenderedett. De már senkinek se esett jól egyedül sirülni be a kapun. Így aztán sokan már pitymallatkor elindultak otthonról, ezúttal nem az orruk után, hanem a szétvert mézesbödönhöz. Úgy tettek, mintha csak véletlenül járnának éppen arra, aztán ugyancsak véletlenül beletenyereltek a bödön alján maradt csuromnyi mézbe. S mintha csak balesetből, megfogták egymás kezét, újra forogni kezdtek, együtt, körben, a körhöz pedig mind többen csatlakoztak. Hogy valami kucifántosság volt a dologban, azt már abból is lehetett sejteni, hogy Fitos kisasszony azon a reggelen egy csudaszép pörgős szoknyában illegette magát, nyújtogatta mézes kis kezecskéit Uborkaorr felé.
A napokban meghívót kaptam Vasorrú Bába és az öreg Borvirág lakodalmára. A borítékon, csudák csudája, nem Orr város, hanem Körváros neve olvasható. Gondolhatjátok, micsoda kedvem kerekedett. Elő is kerítettem piros pörgős szoknyámat s el is karikázok megnézni, hogyan sirítik, forgatják egymást Körváros táncoskedvű leányai, legényei, öregecske emberei, asszonyai. Ha nem hiszed, kettőt tehetsz: húzd az orrod, vagy jer velem.

(az éjszaka írtam és nem álltam meg, hogy ne biggyesszem ki. Majd csatolom Sára rajzát is).

2010. október 17., vasárnap

mert verset írni akárki tud

Régebb eltöprengve hallgattam leányismerőseim beszámolóit, akiket, ha csak egy kicsit is ügyesek és csinosak voltak, állandóan feleségül kért valaki. Engem meg soha senki. Egyszer egy férfiismerősöm meg is jegyezte (nem kevés iritáltsággal a hangjában), hogy mit is képzelek, hiszen közismert dolog, hogy vannak nők, akik feleségnek valók, és vannak, akik nem. Ahelyett, hogy adtam volna neki egy jó nagy pofont, inkább ezen is eltöprengtem. Eredményre, véglegesre, természetesen nem jutottam, hogy kit, miért, mikor kérnek feleségül.

A napokban ismerősök esküvői fényképeit néztem meg. Azon kaptam magam, hogy szánakozom rajtuk. Nagyon szépek voltak, mindketten, olyanok, amilyeneket a holywoodi filmek reklámoznak. Tényleg. Amikor a szánakozás érzésén kaptam magam, jól meglepődtem. A meglepődést pedig tudatosodott elborzadás követte. Felfogtam, talán először, hogy, ha az emberek tényleg szeretnék egymást és még lenne hitele, tett értéke az eskünek, akkor nem esküdnének arra, hogy társukat sem boldog, sem boldogtalan állapotában soha el nem hagyják. Mert mi van, ha a társ attól boldogtalan, hogy egyszerűen nem tud egy idő után a másikkal élni. Akkor, ha az, akivel nem tudnak élni, tényleg szereti a társát, elengedi őt. És szívéből kívánja, hogy a másik találja meg a lelki békéjét. De, ha valaki számára még szent az esküszó, akkor ezt nem teheti meg, mert megfogadta, hogy soha el nem hagyja. Micsoda konfliktushelyzet, görög drámába illő. Legtöbbször, persze, ilyen esetekkel nem találkozunk, hanem olyanokkal, akik el sem gondolkodnak azon, amit az eskütételkor mondanak (mert úgyse az a fontos, hanem a ruha, az ajándékok, a fotóalbum, a kirakat, egymás túlparádézása), így aztán miért gondolkodnának rajta, amikor válnak. Így aztán el se borzadhatnak. A válás amúgy sem az önvizsgálat ideje, hanem a civodásé, a sértegetésé, a vádaskodásé, mindent a másikra kenésé és osztozkodásé.

Pedig erre kellene a papnak vagy hivatalnoknak felkészítenie az ifjú párt. A sok boldogságot kívánságok helyett azt kellene mondania annak, aki igazán jót akar, hogy aztán vigyázzatok, bár egymás szemét ne szedjétek ki. De ez tabu. Erről nem szabad, lehet beszélni. Arról, hogy az együttélés akkora feladat, hogy soha nem sikerülhet. Nem egy olyan dolog, amit be lehet fejezni és azt mondani, hogy na, ez sikerült, ezt letudtam, megvan, kész. Mert az valami olyasmi, amivel állandóan csak próbálkozhatsz. Csinálva éled és újrakezded nap mint nap. És a jó hír az, hogy úgyse tudhatod soha, ki az a másik, akivel együtt élsz. Titok és kifürkészhetetlenség marad akkor is, ha hetven évet éltek együtt. Ennek felismerése és elfogadása lehet az, ami felszabadíthatja a másikat csökönyösen megismerni akarás megnyomorító ambiciózusságát. Megállíthatja a közönyös legyintést, amellyel egy idő után a házastársak elintézik egymást, mondván, jól ismerlek, ezáltal elvágva minden utat a másikhoz való közeledéstől, hiszen az, amit jól ismersz, nem más, mint a másikról a szívedben megkövesedett kép. A rögeszme.

Unalom, kiábrándulás, csalódottság és komiszságig menő hatalmi játszmák drámái követik a ruhakölteményeket, az esküvői happyendeket. Sorra lerombolódnak az illuziók, nem tudunk mit kezdeni a nyakunkon maradt elvárásainkkal, keressük a másikban a hibát, hogy legalább a vád dühével kiereszthessük a gőzt, vagy magunkban (jó kis egohízlaló, nem, dehogy hibáztatom a másikat, hiszen velem van a baj, én tökéletes kis mártír). Aztán egy idő után valamelyiknek bejön a képbe egy harmadik (vagy nem), nem bírja már ezt a látszatházasságot, újra házasság vagy kapcsolat, mindegy, kezdi előlről.

Rettenetes, mi? Csak meg kell nézni a statisztikákat, amit egyfolytában nyomnak az orrod alá.

Hogy mi a teendő? Azt én sem tudom. De az egyik nagy csapdát abban látom, hogy az emberek fejében olyan idétlen gondolatok, fogadalmak vannak, mint, majd én boldoggá teszlek, vagy olyan vágyakozás, hogy a másik teszi őt boldoggá. Amíg ezzel nem számolsz le, addig, ahogy valaki szépen mondta tegnap este, nem tudsz kiszállni a körhintából. Állandóan szédült vagy, hányingered van és fut körülötted a világ. Senki nem tud téged boldoggá tenni, senkit nem tehetsz boldoggá. Manipulálhatnak a saját vagy mások feléd sugárzott érzelmei, kaphatod csokorban a vattacukrot, de boldogságot nem kaphatsz. Nagy magányosság fog most el? Elsőre talán igen, de nem kell ettől a nagy magányosságtól megijedni. Ez az igazi ajándékunk, amit születéskor kaptunk. Ez a mi terünk, a mi időnk, a mi életünk, a szuverénitásunk, ahová az énünkön keresztül jutunk be, az igazi szabad országunk. Micsoda megkönnyebbülés nem kiszolgáltatottnak lenni, nem függni mások szeszélyeitől, érzelmeitől, kényétől-kedvétől, nem állandóan azért izzadni, hogy megfeleljünk, egyszerűen csak lehetünk. És a társad is lehet, az ő szuverén országában, élete teljes titokzatosságával, mindennapi újjászületésében. Virulhat és virágozhat és gyümölcsözhet vagy hervadozhat kedvére és te nem beavatkozni akarsz állandóan és belenyesni ollóddal, hogy saját ízlésed szerint alakítsd, hanem tanuja lehetsz annak a csodának, ami melletted történik. Addig, ameddig. És nem, ez nem közönyt vagy érdektelenséget jelent, hanem a másik tiszteletét. Ha kiszolgáltatod magad a másik kényének, kedvének, akkor sem magad, sem a másikat se nem szereted, se nem tiszteled. Akkor csak megfelelsz annak, amit belédneveltek, így és így viselkedik egy asszony, egy férfi, stb.

Hogy ez hogyan sikerülhet a mindennapi életben? Ritkán, legalábbis az enyémben, de, amikor sikerül, akkor igazi kegyelmi állapotban részesülök. És ezt már semmi kincsért nem adnám, főleg az őrült szerelmi hevekért nem (amik nagyon jók, hogy voltak és kell is legyenek és az a jó, ha akkor vannak, amikor az idejük), mert az aztán az igazi elmezavar és rabság. És főleg azért nem, mert ilyenkor érzem a másikkal a legmélyebb egységet, azonosságot az örök megismerhetetlenben, az örök csodában.

Mónikiállítás post poszt a csudálatos buzgóságokból

belehalni a bigottságba vagy inkább a kurva életbe

Tegnap este, miután bejelentem a barátnőmnek, hogy ma is nála alszom, teljesen kitárom magam az eső szelétől hűvösödő estének, a susogó, zörgő szőlőlugasnak, a pihenő kutyák lustán minket leső tekintetének, Mukimacska szertelenkedéseinek, a nekünk jutó darabka városi égnek, barátnőm már ismert, soha meg nem únt szavainak.

Vallásra terelődik a szó, barátnőm szavai elerednek, körém gyűlnek, lubickolok.

Nem járok templomba, se gyónni. Nagyanyám miatt. Amikor meghalt, a temetésén a pap ahelyett, hogy pár jó szót szólt volna róla, olyan hülyeségeket beszélt, hogy rossz katolikus volt, meg nem volt templombajáró és hogy pokolba kerül valami fekete menyasszonyok közé, brr, tiszta hülye volt. S nekem olyan rosszul esett, hogy az én drága nagyanyámról, aki olyan szépen élt és volt egy kis oltár a feje fölött és ott imádkozott, ilyeneket mondott. Ezért nem megyek többet, vagyis megyek, de csak amikor én akarok, amikor úgy érzem, de rá se nézek a gyóntatószékre. Én is olyan vagyok, mint nagyanyám. Ő is megmondta valamelyik papnak egyszer, hogy ő egyenesben van Istennel, nem kell járja a házát, hogy vele találkozzék.

Ezért is maradt életben, a tizenhatodik, vagy tizennyolcadik gyerek volt, már nem is tudom, mert dédnagyanyám gyártotta őket halomra. De, mivel fanatikus volt, állandóan vitte őket a templomba, mindegyiket, télen, nyáron, hidegben, melegben. És szerre kapták a tüdőgyulladást és haltak bele a templombajárásba. Csak négy fiútestvér maradt életben és nagyanyám. Mert ő visszautasította a templombajárást. Nézegette magát a tükörben és festette magát, dédnagyanyám szidására pedig azt vágta vissza, hogy mit akarsz, hogy én is ott haljak meg, mint a többiek, inkább kurva leszek.

Nem lett kurva, hanem életet adó, mentő anya. És dacának hála, nekem is jut bőven belőle.



Jutkanéni, a közbelső láncszem


Miért nem lehet minden öreg olyan, mint Jutkanéni, sóhajtott nagyot fiatal kis baratnőm, amint kisétáltunk az utcára. Miért is nem? Mennyivel jobban éreznék magukat bőrükben a fiatalok, ha legalább minden családban lenne egy jutkanéni. Mivel ő már hazautazott és blogot legközelebb nem tudom mikor kap (ő nyomtatott formában olvassa a blogom), nyugodtan írhatok itt szépeket róla. Habár lehet, hogy Vásárhelyt még több a blogos pletykás, mint falumban.

Jutkanéni a maga hatvanvalahány évével olyan természetesen tud bármilyen fiatalokból összeverődött társaságban jelen lenni, hogy, mégha azok, akik nem ismerik előre el is csodálkoznak azon, hogy mit is keres ott, pillanatokon belül elmúlik frusztráltságuk, feszélyezettségük és már csak az jut el hozzájuk, hogy egy jókedélyű, derűs emberrel több van a csapatban.

Jutkanénit is megtáncoltatta az élet, mint mindenkit. De jó tánctanárja volt, így aztán szépen tudta járni élete táncát és ropja is mind a mai napig.

A háborús jelenet is megtalálható történetében. Édesanyja két kislányával menekül az utcán, lebombázták a házukat, mindenük odalett, férje a fronton, senkije, semmije élete és két kislányán kívül. Meglátja a menekülő anyát egy szász asszony és menedéket nyújt a szétbombázott családnak. Telik az idő, férjéről semmi hír. Aztán, egy napon szembetalálkoznak az utcan. A férj megérkezett, látta a szétbombázott házat, a család sehol, azt hitte, odavesztek, bánatában, apróka reménnyel a szívében elindult felkutatni őket, vagy világgá. Ekkor futottak össze az utcán. Véletlenül?

Az élet a legnagyobb érték, tanította gyerekeinek az anya, az élet, a szeretet, hogy ott legyetek egymásnak, törődjetek egymással. Semmi más nem számít.

Aztán felnőttek a lányok, gyerekeik születtek. Nagymama meseházában, udvarán tanultak élni az unokák.

Jutkanéni egy tanácsot adott a lányának, s jót: ne legyen könnyű életed, de legyen szép. Ne járj úgy, mint én, hogy utáltam a könyvelést, mégis egész életemben azt gürcöltem. És amikor látta, hogy lánya egész nap úgy rajzol, mint egy megszállott és még ügyesen is csinálja, művészeti iskolába járatta.

Aztán ez a kislány is felnőtt. Nehezen értette meg, hogy mi történik vele, körülötte, benne. Miért olyan nagyon, más, mint a többi, lerí róla egy kilóméterről, hogy valami nincs rendben vele, hogy sehogy se tartozik a társaságokba. Hát jó nagy bökkenője volt, hiszen őt élni tanították, nem haldokolni, alkotni, nem dobozolni, bátran szeretni merni.

Mi lesz velem, tűnődött az egyetem befejezése után támadt légüres térben. Mihez kezdjek magammal, miből éljek meg? Abból, amiből eddig is, ami eddig is éltetett, ragyogta be fejét a gondolat, nagyanyámból, abból az örökségből, amit ránk testált. És tisztulni, egyszerűsödni kezdtek csempéin a képek. Előcsalogatta az agyagból, a festékekből gyerekkorát, a nagyszülők házát, a tulipánokat, a láthatatlan Istent, az eget, csillagot, madarat, Erdélyben gyökerező fákat, szülővárosa házainak színes csempékkel borított homlokzatát, egész valódi világát.

És ez a világ annyira csábítóan ragyogó tisztaságról szól, annyira az életről, annak magától értetődő egyszerűségében, hogy nem lehetett nem észrevenni. És gyűlni kezdtek Móni köré (mert róla van szó) az elevenszemű emberek.

Élete továbbra sem könnyű, de szép, és ezt sem Jutkanéni, sem Móni nem bánja, sőt, még a kutya sem, vagy inkább kutyák sem, mert befogadott kettőt, anyát és lányát, akik sintérek elől menekültek az utcán.

2010. október 13., szerda

Ligeti, a kecsketej, a világvallások és a világrend(etlenség)

a katolikus csinálja
a református tudja
az unitárius sejti
a buddhistának fogalma sincs

ennek alapján hol ilyen, hol olyan vallású vagyok. s ahogy itt ülök és gondolkodom azon, hogy most hol állok (most ülök vagy állok?), úgy látom, hogy gyerekkoromban csináltam, későkamasz-korafiatal koromban tudtam, fiatal koromban sejtettem és most fogalmam sincs
semmiről
mindenről
a munkáimat is így végeztem, ebben a ritmusban, mindegy, hogy fizikai vagy szellemi
még a főzéssel is így vagyok, nekiállok csinálni, persze, tudom, hogy mit, aztán kezdem sejteni, hogy mi lesz belőle, míg végül már fogalmam sincs, hogy mit eszem (ezért nem receptbe írható egy ételem se, mert még nekem se sikerül soha kétszer ugyanaz)

Ma reggel:
befejeztem a Ligeti könyvet (Eckhard Roelcke: Találkozások Ligeti Györgyyel, Beszélgetőkönyv), főleg azoknak ajánlom, akik, a könyv vége felé vallottakkal hasonlóan gondolkodnak:"Esztétikai hozzáállásom az, hogy nincs semmilyen dogmám, semmilyen általános elméletem, hanem vakon tapogatózom előre. És azt sem tudom, hogyan és hová vezet ez az utazás tovább."

a bölcsiben a tejekről beszéltünk. Márkus kecsketejet iszik. A dadusnak a háziorvos megtiltotta, hogy házi tejet adjon a gyerekeinek. Csak a legsoványabb bolti tejet ajánlotta. Én bivalytejen nőttem fel, mint a falunkban nagyon sokan, olyanok is, akik aztán az öregségbe haltak bele.

olvastam egy köremailt (amit sose szoktam, mindig startból törlöm, de ma ezt valamiért mégis), felért egy öt órai híradóval (még jó, hogy nincs tévénk), a világ-globál-gazdasági-népességi-hatalmi-egészségi-hadügyi satöbbi katasztrófahelyzetről és arról, hogy hamarosan csippeket fognak a bőrünk alá ültetni. Minimum.

Ezek után itt az ideje, hogy rendet rakjak a gondolataim között. Az első és legeslegfontosabb teendőm kellene legyen minden nap, aminek mindig prioritást kellene élveznie. Ehelyett hanyag vagyok és lusta. Hagyom, hogy randalírozzanak és legyengítsenek, erőt és hatalmat adok nekik, etetem őket azáltal, hogy hagyom, hassanak rám, hogy az érzelmeimmel egymást támogatva manipuláljanak. És akkor még csodálkozom, hogy rendetlenség van a világban? Csodálkozol?

2010. október 10., vasárnap

Hétgesztenye fák alatt

rászoktunk a régi, kiszuperált virágosládára. Nem volt nehéz, könnyen hordozhatjuk a kert minden zugába, legtöbbször oda, ahová éppen beragyog a nap. Képzelhetitek, micsoda pazarság, hét gesztenyefa! A kert elhanyagolt, aminek én kifejezetten örülök. Ha a miénk lenne, vagyis, ha én rendelkezhetnék felette, akkor se nyúlnék nagyon hozzá, csak kicsivel több csemegéznivalót ültetnék bele. Így is adott bőséggel korkodust, szomszéd kertjéből alápotyogó diót és ma két almát. Márkus számára mantra lett a dió szó. Megáll a kerthez vezető vasajtónál és addig ismétli, dió, dió, mint valami kiskakukk, míg sikerül elindulnunk. Pincében, bunker mellet vezet el az út, rossz szagú, félhomályos, hátborzongató folyóson keresztül. Amikor aztán kibukkanunk a másik ajtón, felmegyünk a lépcsőn, minden egyes alkalommal meggyőződhetünk, hogy csak a poklon keresztül érhető el a menyország, hogy a kettő együtt van, áramlásban a hullámok.

és ott ülünk, a kiszuperált virágosládán. Általában minden nap, amikor jó idő van, úgy egy órányit. Itt csodálatosan tudunk hallgatni Márkussal. A legmélyebb idilleket élem így vele át, olyat, ami még ahhoz sem hasonlítható, amikor este összebújunk csendes duruzsolásra. Olyankor az álmosító meleg, a puhaság, a meghittség az, amiben lubickolunk, amiben elvagyunk. De amikor a kertben ülünk, a gesztenyefák alatt, egymás mellett és együtt hallgatunk, együtt hallgatok két éves mesteremmel és fiammal, akkor a világ a lábunk elé gurul, szétterül, és csodaszőnyegként megmutatja magát, mindenestül, szóban leírhatatlanul, gondolattal megragadhatatlanul.

néha pár szót váltunk, főleg, ha a csendbe beleszól a csóka, aki azt ismételgeti, Máárrrkus, Máárrrkus, vagy a kismadarak, akik azt csivitelik, kicsigergő, kicsigergő. De egyikünk se kapaszkodik a szóba. A lombos ragyogások, dióreccsenések, hulló falevelek zizzenése mellett a szó csak suta jószág, megosztásra való. Megfoszt a csak üldögélés, az együtt ülés szabadságától.

míg gondolataimmal, szavaimmal, írott soraimmal választ nem várva-keresve boncolgatom magamban a szabadság, az őszinteség és hiteles élet örök kérdéseit, tudom, az igazsághoz akkor közelítek írásban a leginkább, amikor azt gesztenyenyelven írom le. Vagyis amikor úgy vagyok, mint a gesztenyefa, ami egyszerűen csak gesztenyefa. Nem akar semmi más lenni, mint ami.
És kész.

bónuszként átufkép