2010. szeptember 24., péntek

a kellős közepében

és akkor megköszöni a beszélgetést én pedig zavarban vagyok, általában kacava vágom vissza, ugyan, hiszen az egész önzőségből van, azért foglalkozom veled olyan szívesen, mert közben is magammal. És ez tényleg így van, másképp nem lehet. Miközben barátnőkül megnyílunk egymásnak, mindegy, hogy melyik éppen a fül, melyik a száj, beleülünk egymás szívének kellős közepébe, oda, ahol a leginkább fáj, ahol a legkevesebb a levegő, ahol a sok visszafojtott könnytől állandóan esik és borús az ég, ahol éppen ezért nem születnek szóvirágok, csak némán csillogó tavirózsák. És ahogy ott ülünk, azon a kényelmetlen helyen, együtt, lassan valami megváltozik, összemosódik, félszavak kezdenek felszinre jönni, a könnyek szemben tavakká vagy arcon patakokká változnak és lám, a kacagás ott gyöngyözik a másik nyakában, hajából napocskák bújnak elő, a tavirózsák úszkálni kezdenek

de a titkot,
hogy mitől sikerül egyesekkel erre a borzasztó helyre merészkedni, egymás legterhesebb, legsajgóbb pontjába helyezkedni, hogy utána átlátszóbban, nyitottabban folytassuk életünket, míg másokkal hiába minden igyekezet, mégse,
nem tudom megfejteni

talán, mert még nem vagyok elég bodhi

csitt

a

(gyermek alszik :)

2 megjegyzés:

  1. Skóciában is a sok esőtől olyan zöld a táj. :-)))

    VálaszTörlés
  2. ejsze mégse olyan negatív az, ha azt mondják valakira, hogy te tisztára meg vagy zöldülve :)

    VálaszTörlés