2010. szeptember 19., vasárnap

Anya mesél a virágról

Amikor olyan kicsi voltam, mint te most, én is gyakran hasaltam le a földre csak azért, hogy mélyeket szippanthassak a virágok édes, kesernyés vagy szúrós illatából. Virágszagolgatás közben nem kellett sietni, kapkodni, lótni-futni. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van az udvarunkon, a falunkban, a világban.
Egy ilyen csendes virágszagolgatás közben, egyszer csak surrogást hallottam, mintha dongó döngicsélt volna, de sokkal halkabb volt a nesz. Egy icipici leányka, akkoracska csak, mint egy nagyobb katicabogár, bújt elő az egyik virágkehelyből. Haja helyén sarkáig érő apró virágfátyol hullámzott, szeme, akár a kéknefelejcs, kis keze, mint valami miniatűr liliom, a hangja pedig olyan szépen szólt, mint a legfinomabb ezüstcsengettyűk, ha nyári hajnalon véletlen megcsiklandozza őket egy arra csavargó kópé szél. – Gyakran láttalak a virágok között hasalni, - szólott a kis tündérszerű lány, - s mivel úgy látom, nagyon szeretsz közöttük lenni, elmondok neked egy titkot.
A csodálkozástól egy hang sem jött ki a számon, de azért bólintottam, nehogy azt higgye, nem érdekel a történet s olyan észrevétlenül, ahogy jött, el is tűnjék valami virág mögött.
- Látom, sok szép virág van a kertetekben. Azt is láttam, hogy tavasszal szoktál segíteni édesanyádnak kihordani a virághagymákat, magokat, sőt, néha még gyomlálsz is, ez igazán szép dolog. Ezért elárulok neked egy titkot, a virágok nem hagymákból és nem magvakból lesznek.
Csodálkozva hallgattam a tündér szavait és nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak: - Ha se nem hagymákból, se nem magvakból, akkor mikből?
- Várakozásból. Vagy inkább a várakozás alatti időből.
Eléggé elkeserített a kis tündér, mert egy szavát sem értettem. Mert én várakozni
a csokissütire szoktam, vagy a barátaimmal való találkozásra, no meg karácsonyt is szoktam várni és a születésnapomat is, de ettől még sose láttam kivirágozni semmit. Sőt, igazából nem nagyon szerettem várakozni, mert a várakozástól eluntam magam.
- Látom, nem érted, - mosolygott a leányka, én pedig ijedten lehúnytam a szemem, mert azt hittem, azon keresztül olvassa a gondolataimat. – Tudod, az úgy van, folytatta a csengettyűhang, hogy az emberek azért várakoznak, mert hisznek benne, hogy valami egyszercsak történni fog. Például a magból idővel virág lesz, a virágból gyümölcs. Ennyi.
Sokáig hallgattunk mindketten. Végül már azt is hittem, hogy elment a tündér, olyan mély volt a csend. De, amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott ült egy virágon, lógatta a lábát s közben engem figyelt. – Csak ennyi? – kérdeztem hitetlenkedve. Miből lesznek azok a virágok, amelyekből nem lesznek gyümölcsök? – Hm…- töprenkedett el a tündér, - ezen még nem is gondolkodtam. De azt hiszem, mindkettőből. Várakozásból és nem várakozásból. Mert, amikor te a fűben hasalsz és virágot szagolgatsz, akkor nem várakozol semmire, mert örülsz a sok érdekes illatnak. Amikor pedig egy felnőtt gugol le virágot szagolni, legtöbbször várakozik valamire, vagy inkább valakire, egy másik emberre, akivel megoszthatja ezt az örömet.
Ezen aztán jó sokáig töprengtünk mindketten. El is álmosodtam, el is bóbiskoltam a virágoskertben. Mire felébredtem, már csak a porszemcsék sziporkáztak a tiritarka virágok fölött, a virághajú kislány sehol sem volt.
Most, amikor látom, hogy úton-útszélen lehasalsz a virágok mellé és amikor csak teheted, mélyeket szippantasz illatukból, azon gondolkodom, vajon te már találkoztál a kis virágtündérrel? És vajon ti miről beszélgettetek?

Bak Sára rajza

2 megjegyzés: