2010. szeptember 26., vasárnap

a világ minden kincséért sem

most úgy csinálok, mint azok a férfiak, akik startból azzal áltak elő ismerkedésünk elején, hogy ők öregek, így biztosítva kényelmüket és igazolást nyomva az orrom alá, ha netalán később együtt szeretném szagolni velük a virágot, mondjuk egy réten. ők öregek és nem mozdulnak ki virágot, világot szagolni, a világ minden kincséért sem, főleg az én kedvemért nem.

hát most én is szólok, ez a blog is egy nagy átverés.
az egyik ok, amiért nem lehetek őszinte, a gyermekem, akit nem szeretném, ha elvenne tőlem a gyerekmentő hadsereg, csak, mert olyan dolgokat írok ide, ami ebben a nagy mindenki ideális bió-eko-öko kismama vagyok versengésbe sehogy se illik bele

a másik, hogy egyre több ismerősöm van :(

a harmadik, van egy határ, ameddig őszinte tudok lenni, ezért aztán még nagyobb :((( igen, sajnos határ van, korlátolt vagyok, pont mint te, a legfontosabban, őszinteségemben, nyitottságomban, szeretni tudásomban, ezért minden egyes szavam megkérdőjelezhetem (-heted, főleg, ha olyan dolgot írok, amivel egyetértesz, akkor kell igazán résen lenned)

a világ minden kincséért sem tudok hát őszinte lenni ezen a blogon és hogy tudok-e a blogon kívül az lenni csontom, lényem velejéig?

nem tudom...

2010. szeptember 24., péntek

a kellős közepében

és akkor megköszöni a beszélgetést én pedig zavarban vagyok, általában kacava vágom vissza, ugyan, hiszen az egész önzőségből van, azért foglalkozom veled olyan szívesen, mert közben is magammal. És ez tényleg így van, másképp nem lehet. Miközben barátnőkül megnyílunk egymásnak, mindegy, hogy melyik éppen a fül, melyik a száj, beleülünk egymás szívének kellős közepébe, oda, ahol a leginkább fáj, ahol a legkevesebb a levegő, ahol a sok visszafojtott könnytől állandóan esik és borús az ég, ahol éppen ezért nem születnek szóvirágok, csak némán csillogó tavirózsák. És ahogy ott ülünk, azon a kényelmetlen helyen, együtt, lassan valami megváltozik, összemosódik, félszavak kezdenek felszinre jönni, a könnyek szemben tavakká vagy arcon patakokká változnak és lám, a kacagás ott gyöngyözik a másik nyakában, hajából napocskák bújnak elő, a tavirózsák úszkálni kezdenek

de a titkot,
hogy mitől sikerül egyesekkel erre a borzasztó helyre merészkedni, egymás legterhesebb, legsajgóbb pontjába helyezkedni, hogy utána átlátszóbban, nyitottabban folytassuk életünket, míg másokkal hiába minden igyekezet, mégse,
nem tudom megfejteni

talán, mert még nem vagyok elég bodhi

csitt

a

(gyermek alszik :)

2010. szeptember 20., hétfő

a kávé íze

Ma leíratkoztam a Facebookról. Mert mindenütt csak a válás. Reggel megfogalmazódott bennem, hogy azok az ismerőseim, akik egész nap a Facebookon lógnak, társat keresnek maguknak, és ez teljesen függetlenül attól, hogy húsz évesek, ötven évesek, száz évesek vagy éppen tizenhárom. És függetlenül attól, hogy van férjük, feleségük, élettársuk, gyerekük kettő vagy tizenkettő, szeretőjük százkettő. Csak kacagtam azon a híren, hogy a Facebook miatt sok a válás. Míg aztán kezdtem azt látni, hogy a Facebook túlbuzgók szerre jelentik be a relationship változást.

Most lehet te röhögsz ezen és azt mondod, hogy rémeket látok, nincs összefüggés a kettő között. De én nem röhögök. Mert tegnap éjjel nem jókedvemben üldögéltem kábán a számítógép előtt. Különös bajom nem volt, csak éppen nem voltam derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott és nem aludtam. És semmi különös sem történt, de, el tudom képzelni, hogy, ha ilyen állapotban nyitja magát valaki az internet világára és gyakran teszi ezt, előbb-utóbb bejönnek a virtuális világ pödört bajszú legényei, festett körmű piripócsi madonnái, ahogy Marika írta.

De szeretnék cica lenni, kisminkelve járni-kelni, festett körmöm reszelgetni, gondjaimat másra kenni.

Az a baj, hogy nem elég nekünk ez az élet a maga látszatjaival, fokozni szeretnénk. (Azt hiszem, az ember elsősorban ebben különbözik az állattól, mindent fokozni akar. Nem elégszik meg azzal, ami Van. Vagy inkább, nem akar tudni róla.) Nem elég nekünk a rengeteg hazug kapcsolat, érdekből fenntartott barátság, önszeretetből szajkózott szeretlek, hazafiságból legyártott nagycsalád, balesetből születő gyermek, önpusztító eszemiszomésatöbbi, viselkedős családi viszonyok, és sorolhatnám. Épp elég lenne mindezzel szembenézni. Dolgozni rajta. Leszámolni az illúzióval, hogy ezt valaha is le lehet rendezni. Mégis dolgozni rajta, nap mint nap. Önvizsgálatot tartani, ahányszor bezárjuk a szívünket, ahányszor az érzelmeink hülyét csinálnak belőlünk, ahányszor megszólíthatatlanokká válunk, ahányszor, ahányszor. Ehelyett leülünk a net elé, főleg Facebookozni, vagy hasonlózni. Önként belesétálunk a csapdába és még be is lájkolunk magunknak. Csipkerózsika álomból Csipkerózsika kómába zuhanunk. Rögtön jön a visszajelzés, hogy Igen, Élsz, Te vagy a legmenőbb menő. Nincs feladat, csak password, enter, s nyomják beléd keményen a jelent pusztító pillanatok drogját. És lehet, hogy ki tudsz szállni a hétköznapok őrületéből, hogy éjnek idején találsz ott valakit, aki jobban megért, mint az épp melletted ülő, fekvő szuszogó hús-vér lény, de szerintem ez a „jobban megértés” jelenti a legnagyobb veszélyt.

Ülj le és vizsgáld meg magad, miért benned ez a hit? Miért akarod azt hinni, hogy, csak mert kialakítottál magadról egy nagyon profi, kedves, érdekes, menő virtuális vagy nem virtuális (egyre megy) imidzset, jobban meg fog érteni valaki? Igen, esetleg beléd szeretnek, megeshet, hogy dicsőítenek. De jobban megérteni nem fognak. És talán jobban szeretni sem, mint az, aki neked reggelente kávét főz, vagy néha őszintén megölel, az, akivel megosztod most, ebben a pillanatban az életed. Mert a legkönnyebb válni, manapság úgy válunk (emberektől, persze, a tárgyaktól már kevésbé), mintha sose halnánk meg. És akkor egyszercsak lemegy a sarki boltba, és nem jön vissza, cseng a telefon, a mentősök hívnak. Vagy eltűnik. Vagy más országba költözik. És akkor állunk, hoppon maradottan. Kesergünk, mentjük magunkat, haragszunk, vádolunk, gyászolunk. De még ekkor se nézünk szembe az igazsággal. Hogy mindenfele net, net mellett kapkodtunk a boldogság után, hajkurásztuk a csodaországot, ha más nem adott, hát gyártottuk magunknak az illuziókat, csak éppen ne kelljen a jelen tudatára ébrednünk, a másikhoz vivő legegyenesebb útra lépnünk.

Tudomásul vennünk, hogy a feladatok Vannak. Tetszik, vagy sem. És akkor meg tudod becsülni azt, aki veled megosztja az életét, legyen az társad, gyereket, barátod, szülőd. Meg tudod becsülni azáltal, hogy döntesz, velük maradsz, és akkor tényleg velük Vagy, vagy elmész tőlük, vállalva a döntésed következményeit. Mert a rejtőzködés úgyse segít, nincs az a tűzfal, ami megállíthatná az igazság tüzét, ami előbb-utóbb megperzseli a seggedet. Jobb az igazság tüzében égni, azzá válni, fényt árasztani, mint állandóan perzselt disznószagot.

2010. szeptember 19., vasárnap

Anya mesél a virágról

Amikor olyan kicsi voltam, mint te most, én is gyakran hasaltam le a földre csak azért, hogy mélyeket szippanthassak a virágok édes, kesernyés vagy szúrós illatából. Virágszagolgatás közben nem kellett sietni, kapkodni, lótni-futni. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van az udvarunkon, a falunkban, a világban.
Egy ilyen csendes virágszagolgatás közben, egyszer csak surrogást hallottam, mintha dongó döngicsélt volna, de sokkal halkabb volt a nesz. Egy icipici leányka, akkoracska csak, mint egy nagyobb katicabogár, bújt elő az egyik virágkehelyből. Haja helyén sarkáig érő apró virágfátyol hullámzott, szeme, akár a kéknefelejcs, kis keze, mint valami miniatűr liliom, a hangja pedig olyan szépen szólt, mint a legfinomabb ezüstcsengettyűk, ha nyári hajnalon véletlen megcsiklandozza őket egy arra csavargó kópé szél. – Gyakran láttalak a virágok között hasalni, - szólott a kis tündérszerű lány, - s mivel úgy látom, nagyon szeretsz közöttük lenni, elmondok neked egy titkot.
A csodálkozástól egy hang sem jött ki a számon, de azért bólintottam, nehogy azt higgye, nem érdekel a történet s olyan észrevétlenül, ahogy jött, el is tűnjék valami virág mögött.
- Látom, sok szép virág van a kertetekben. Azt is láttam, hogy tavasszal szoktál segíteni édesanyádnak kihordani a virághagymákat, magokat, sőt, néha még gyomlálsz is, ez igazán szép dolog. Ezért elárulok neked egy titkot, a virágok nem hagymákból és nem magvakból lesznek.
Csodálkozva hallgattam a tündér szavait és nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak: - Ha se nem hagymákból, se nem magvakból, akkor mikből?
- Várakozásból. Vagy inkább a várakozás alatti időből.
Eléggé elkeserített a kis tündér, mert egy szavát sem értettem. Mert én várakozni
a csokissütire szoktam, vagy a barátaimmal való találkozásra, no meg karácsonyt is szoktam várni és a születésnapomat is, de ettől még sose láttam kivirágozni semmit. Sőt, igazából nem nagyon szerettem várakozni, mert a várakozástól eluntam magam.
- Látom, nem érted, - mosolygott a leányka, én pedig ijedten lehúnytam a szemem, mert azt hittem, azon keresztül olvassa a gondolataimat. – Tudod, az úgy van, folytatta a csengettyűhang, hogy az emberek azért várakoznak, mert hisznek benne, hogy valami egyszercsak történni fog. Például a magból idővel virág lesz, a virágból gyümölcs. Ennyi.
Sokáig hallgattunk mindketten. Végül már azt is hittem, hogy elment a tündér, olyan mély volt a csend. De, amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott ült egy virágon, lógatta a lábát s közben engem figyelt. – Csak ennyi? – kérdeztem hitetlenkedve. Miből lesznek azok a virágok, amelyekből nem lesznek gyümölcsök? – Hm…- töprenkedett el a tündér, - ezen még nem is gondolkodtam. De azt hiszem, mindkettőből. Várakozásból és nem várakozásból. Mert, amikor te a fűben hasalsz és virágot szagolgatsz, akkor nem várakozol semmire, mert örülsz a sok érdekes illatnak. Amikor pedig egy felnőtt gugol le virágot szagolni, legtöbbször várakozik valamire, vagy inkább valakire, egy másik emberre, akivel megoszthatja ezt az örömet.
Ezen aztán jó sokáig töprengtünk mindketten. El is álmosodtam, el is bóbiskoltam a virágoskertben. Mire felébredtem, már csak a porszemcsék sziporkáztak a tiritarka virágok fölött, a virághajú kislány sehol sem volt.
Most, amikor látom, hogy úton-útszélen lehasalsz a virágok mellé és amikor csak teheted, mélyeket szippantasz illatukból, azon gondolkodom, vajon te már találkoztál a kis virágtündérrel? És vajon ti miről beszélgettetek?

Bak Sára rajza