2010. augusztus 19., csütörtök

cukros nénik

Imádlak, kicsi, kövér, fogatlan gyermekem. Ez nem egy szoptatás közben anyatejtől duzzadó csecsemőről és anyukájáról szól, nem. Tele van a játszótér velük. Márkusnál kicsit nagyobb gyerekekkel, akiknek máris ínyig kiromlott a foguk és a hájrengetegtől alig bírnak mozogni, nem is öröm már nekik a csúzdázás, hintázás. Nem tudom, hogy jól vagy rosszul nevelem a gyermekem, merem remélni úgy, hogy minél kevesebbet ártsak neki. Végül is, azt hiszem, minden szülő ezt szeretné. Csak a jóságoskodást, az engedékenységet és kényelmet összetévesztik a szeretettel. Ha a szülő egész nap tévét néz, a tévé pedig egész nap egészségtelen termékeket reklámoz, a szülő közben végig valamelyiket ezek közül az egészségtelen, reklámozott termékek közül fogyasztja, legyen az sör, szotyi, süti, csoki vagy akármi, akkor ne panaszkodjék, hogy a gyerek nem eszik gyümölcsöt. Nem bolond, hogy valami olyat egyék, amit a felnőttek se szívesen, neki aztán magyarázhatják, hogy pedig az egészséges. Egyelőre fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy egészséges. Engem sem érdekelt még kamasz koromban, hogy állandóan csóré a derekam, hiába mondták, hogy káros az egészségre. Gyakran járok játszótérre, sokfelé, de szinte soha nem látom, hogy gyümölccsel kínálnák a gyereket. Kezdek arra gyanakodni, hogy az édességgyártók ugyanannak a maffiának dolgoznak, mint a fitness termek, gyors fogyást kínáló kuruzslók, cukorbetegeket kezelő orvosok, belgyógyászok. Ez egy vicc kapcsán jutott eszembe, amit nemrég olvastam, ahol a professzor arról tart előadást, hogy életfunkcióink fenntartásához az elfogyasztott ételmennyiség egyharmada is elég lenne. Valaki közbeszól és megkérdi, hogy akkor mire való a maradék kétharmad. A professzor válasza, az ad munkát a belgyógyásznak. Valahol a rendszerváltás hirtelen, látszólagos bőségekor futott el nagyon velünk a ló, ami az étkezést illeti, azt hiszem. Hirtelen tele lett a világ kicsi, színes, az eredeti ízeket lepipáló bonibonokkal. Észre se vettük, hogyan, de elfelejtődtek az útszéli szilvafák, a korkodusok, a nyári alma, a bodzalé, a citromos-mézes teák, a ribizli és málnabokrok a kertekben, a vadszedrek és kökények a mezei útak mentén. Mint ahogyan elfelejtődtek a peccsezések, így hívtuk a kötélre urgálást, amit ketten tartottak, egy pedig ugrált rája, az ugrókötelezést, a fogócskázást. Helyette színes lónyálakat isznak a gyerekek, édességet zabálnak, tévéznek és interneteznek. Idejében megtanulnak függők lenni, megtanulni, hol a helyük a fogyasztói társadalomban. S miközben kész képeket, kész termékeket, kész világot zabálnak, beléjük sulykolódik a tehetetlenség alattomosan gyilkoló érzése, hogy a világ olyan, amilyen, ők már semmit hozzá nem tehetnek, legfeljebb ronthatnak rajta, hogy nem is lehet hozzátenni semmit, mert készen van, minden készen van benne. Hogy aztán felnőtt korukban reklámozzák a készfogsorral a protéziseket. Szép, új világ, keep smiling.

2 megjegyzés:

  1. Fantasztikusan feltetted a pontot az i-re! :)

    Gyereknevelési tapasztalatom még nincs, de több anya is arról számolt be egy általam olvasott, egészségmániás oldalon (linket küldjek? ;) ), h az a gyerek, amelyik megszokja a jó kosztot, nem is fog mást kérni, ha megéhezik, megszomjazik. Répát rágcsálnak csipsz helyett, vizet isznak üdítő helyett. :)

    VálaszTörlés
  2. igen,ez igy van, a baj csak az, hogy eleg gyorsan ra tudnak szokni a rossz kosztra. sajnos a cukor az egyik leggyorsabban hato drog.

    VálaszTörlés