2010. augusztus 29., vasárnap

mert igazan boldog munkas 10 eve voltam, magyar tanarkent

"Az „érettség” követelménye ennélfogva nem azt a feladatot rója ránk, hogy az ismereteknek bizonyos, tekintélyelv alapján meghatározott „teljességét” birtokoljuk (az ilyen „teljesség” mindig csak viszonylagos lehet, amelynek a körülhatárolásáról szóló viták voltaképpen a diktátum jogáért folyó hatalmi harc megnyilvánulásai), hanem azt, hogy a megragadhatatlan Teljességre tekintettel, önmagunkra folytonosan rákérdezve, a kiteljesedésre törekedjünk. Minden egyes műalkotás végtelen hagyományt mozgósít, s ez lehetővé teszi, hogy az értelemkeresés közös munkájában, az összefüggések feltárása-feltárulása révén, az egyesről, a részletről beszélve részesüljünk az uralhatatlan Egész tapasztalatában.

A tanítás és a tanulás ebben az értelemben nem egyirányú folyamat; a tanár szakmai fölénye az értelemkereső beszélgetések megszervezésének (karmesteri) felelősségét jelenti, és nem hatalmi pozíciót; a hagyomány közvetítésének hermeneutikai útján mindannyian – egymástól is – tanulunk. Az irodalomtanítás ezért nemcsak szakértelem, hanem – ezzel együtt – szeretet dolga is: a tárgy szeretetéé, ami nem emóció, ellágyulás, hanem jóakaratú odafordulás ahhoz, ami idegen: a „lenni-engedés művészete”. " Orban Gyongyi, Ugyanugy, mint eddig

globális sáskák

Migráló fiatalként érkeztem Kolozsvárra, jól érzem magam itt, gyakran kijelentem, szeretem Kolozsváron az embereket. Lazák, derüsek, nyugodtak, kedvesek. Eddig a szintig be is fogadnak, eddig, és ne tovább. Hogy a kolozsvári közösség befogad-e, azt nem tudom, mert még nem találkoztam a kolozsvári közösséggel.

A munkahelyek nyomában migráló generációk a közösségből (ha még létezik valamiféle közösség) kiszakadt önző egyén mintapéldányai. Sáskák módjára szállingóznak városról városra, országról országra. Felfalnak mindent, amit az a bizonyos hely, ahol ideiglenesen laknak, nyújt számukra, aztán, amikor már nincs harapnivaló, továbbállnak. Cserébe nem adnak semmit.

A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen líceumban Salamon András tanárunk még a bevándorlóról beszélt. A bevándorló nem érzi otthonának a várost, a Moldvából betelepített gyári munkás itt csak a tisztaságot, a jólétet, a civilizált várost látja, készen kapja, ölébe pottyant. Nem kellett megdolgoznia érte és nem tudja, hogy ezt a jólétet valakik megteremtik, a rendet fenntartják. Nem alakul ki polgári öntudata, mivel nem érzi sajátjának a várost, még akkor sem, amikor már letelepedett, amikor már kezd gyökereket ereszteni. Ez akkor nagyon elgondolkodtatott, mivel én is egyfajta bevándoró voltam, a szorványból vándoroltam be a székelységbe, amely tömör kőtömbként fogadott. Azt hittem, a nagy székely-magyarságba hazaérkezem, igazi közösségre lelek, de csalódottan kellett tudomásul vennem, egy zárt kasztrendszer peremén kell ácsorognom. Hogy a kasztrendszeren belül mennyire működtek igazából a közösségek, azt nem tudhattam meg, mert még csak bepillantást se nyerhettem.

Migrálásomban a következő állomás Bukarest. Bukarest, a legkanibálabb város, amelyet csak láttam. Hihetetlen anyagi, kenyeret és vajat nyújtó vonzerejével nagyobb veszélyt jelent a letelepedni még nem kívánó fiatalok számára, mint az infrastruktúrás, magas életszinvonalas bió-öko-ezo Nyugat. Nem kőtömb fogadja a kóválygó fejű érkezőt, hanem mozaikból kavicsrengeteg. Simán lehetsz te is kavics. Nem lehetsz kőtömb, nem lehetsz homok, de kavics, az igen. Mint mindenki más. Kebelére ölel a város és beőröl. A legtöbb idős, magyar bukaresti még mindig úgy él ott, mintha csak ideiglenesen, de közben kijár a Kálvin temetőbe előkészíteni a sírhelyét. A város beszippantó erejét könnyen összetéveszthető a hamis közösségérzettel. De az igazi közösség mindig akar a tagjaitól valamit. Bukarest nem akar tőled semmit, épp itt rejlik igazi veszélye, mert látszólag elfogad olyannak, amilyen vagy, s csak miután boldogan elszunnyadsz ideiglenes álmodban, derül ki, hogy ez a lényeg, nem kell adnod semmit cserébe, nem szabad másnak lenned, mint beolvasztottnak, tömegembernek, tömegrománnak.

Az egyetem elvégzése után ismét szülőfalumban töltöttem egy évet. Úgy alakult, hogy közösségszervezőként. Veress László, az akkori olthévízi református lelkész azt mondta, hogy akkor képes teljes erejében megújulni egy közösség, ha közülükvaló emelkedik az élükre, nem pedig kívülről jövő. Sikerült is megmozgatni a falut, s ha másképp nem, a közönség szintjén bevonni szinte mindenkit a közösségbe. Amatőr színjátszó körünk és tánccsoportunk volt. Ünnepekkor csordultig telt a kultúrház. Amitől közösségérzésük lett az embereknek, az a közösen átélt katarzis volt. Azt az élményt, amit a délelőtti, templomi ünnep kiüresedett rituálé szerint ült ülése már nem bírt nyújtani, a művészet pótolta, ha amatőr szinten is. Közösen vett részt az egész falu valamiben, ami után mindenki arcán ott ragyogott sokáig a különös, közös játék jegye: a transzcendens köztünk járt. De, mint közösségszervezőt, szülőfalum sem tudott visszafogadni, befogadni, hiszen, saját szavaikkal, egy lépéssel mindig előttük jártam, barátságosak lehettek hozzám, meghittek velem már nem.

Sáskajáratom Finnországba vetett, nagy ugrás volt ez egy sáska részéről, főleg a kilencvenes évek végén. Itt már egyáltalán fel sem tevődött az integrálódás kérdése, mert nem volt, amibe. Közösség nincs. Szomszéd nincs. Család csonka. Statisztikailag ezek megléte ugyan nagyon szépen kimutatható, egymást érik az egyesületek, baráti társaságok, szociális szervezetek, de emberileg, a hétköznapi bőrödön tapasztalva mindez inkább nem tapasztalható. Kis, magyar baráti körünkben feltettük a kérdést, vajon szimpátiából járunk össze, vagy kényszerűségből, mivel szomjazzuk az otthonost és jobb híján csak mi akadunk egymásnak? A választ az idő adta meg, jobbára kényszerűségből, tehát nem sikerült saját kis privát közösséget kialakítanunk egy közösség nélküli társadalomban. Közben éltük sáska létünket és úgy viselkedtünk, mint a Salamon Sándor említette moldvaiak sepsiszentgyörgyön, rágcsáltuk a gazdasági jólét leveleit, de mi semmit nem adtunk cserébe. Mert nem éreztük a sajátunknak a várost, a kultúrát, az országot, mert senki nem akarta, vagy inkább senkik nem akarták, a nem létező közösség nem akarta, hogy sajátunknak érezzük, sőt, teljesen mindegy volt számukra, hogy sajátunknak akarjuk-e érezni, vagy sem. Miután degeszre zabáltam magam mindabból a jó-rosszból, mit Finnország adhatott és cserébe itt sem kellett adnom semmit, az elértéktelenedett, még csak disznók elé sem szórt kincseimmel a zsebemben továbbálltam. Vissza Bukarestbe, aztán vissza Erdélybe. S miközben gyomorrontásig megelégeltem már a sáska létet és szomjazom a közösséget, a közös játékot, ünnepet, létet, a rész-vételt, az oda-vissza energiaáramlást, kapaszkodót keresek.

Kapaszkodót, mint sok hasonló helyzetben levő sorstársam, aki sodródik, akit fújnak a globális szelek, akik a sok multi között elveszítik a kultit. S ha felülök egy pillanatra a szelek tetejére, tág horizont nyílik, és máris látom, időben és térben túl messziről jövő sodródás ez ahhoz, hogy aggódnom kellene. Ide is jöttünk, igaz, hogy már ezer vagy még több éve, de jöttünk. Az is lehet, hogy csak a történelemírók, csinálók, magyarázók miatt gondoljuk úgy, hogy letelepedtünk, lehet, hogy ez is csak egy állomás, és valamerre tartunk. Remélni szeretném, hogy valami közösség felé, amely nem helyhez kötött, hanem szabad, nyitott és befogadó.

Nyitott és befogadó, mint a nyelvünk. Amely, főleg, ha értjük, amit beszélünk, meghatározza gondolkodásmódunkat, viselkesmódunkat, érzésvilágunkat és világképünket. És ennek a közösségnek lehet és kell is adni cserébe valamit, képességedet a kinyílásra, befogadásra, önbecsülésre, az önátadásra, a szellemi egységre. Ha ez a nem elkülönülés igazából sikerül egy kulturálisan és nyelvileg behatárolt szellemi közösség szintjén, sikerülnie kell egyetemes szinten is, és akkor a globális sáskák is bárhol otthonra lelhetnek és mindenhol hasznosnak érezhetik magukat, mert pont rájuk van szükség és pont ott, ahol éppen vannak.

Megjelent az Irodalmi Jelenben, olvashatod itt.

2010. augusztus 26., csütörtök

halálos fáradtságra: szép öregember

ma halálosan elfáradtam
kimerített ez a nyár, még jó, hogy rövid volt
és amikor az ember holtfáradt, akkor meg szeretne halni és kész
már nem akar élni, fáradni, törődni, szeretni, szenvedni, ki akar lépni
(ekkor visszanéz, a szüleire, vagy előre, a gyermekeire, és akkor megint tud élni egy darabig)
ma előmbe pottyant egy idős orvosnő, domnisoara Condor, áttetsző, hetvenen biztos túl, még hús-vér ember, de már minden pórusából bölcsességet árasztó gyerekorvos
özönlöttek hozzá az emberek, én is bekerültem véletlenül a rendelőbe és legszívesebben ki se jöttem volna
mert mégiscsak jó dolog lehet megöregedni, ha szépen tudsz megöregedni, ha szépen tudsz élni, halni...

2010. augusztus 19., csütörtök

cukros nénik

Imádlak, kicsi, kövér, fogatlan gyermekem. Ez nem egy szoptatás közben anyatejtől duzzadó csecsemőről és anyukájáról szól, nem. Tele van a játszótér velük. Márkusnál kicsit nagyobb gyerekekkel, akiknek máris ínyig kiromlott a foguk és a hájrengetegtől alig bírnak mozogni, nem is öröm már nekik a csúzdázás, hintázás. Nem tudom, hogy jól vagy rosszul nevelem a gyermekem, merem remélni úgy, hogy minél kevesebbet ártsak neki. Végül is, azt hiszem, minden szülő ezt szeretné. Csak a jóságoskodást, az engedékenységet és kényelmet összetévesztik a szeretettel. Ha a szülő egész nap tévét néz, a tévé pedig egész nap egészségtelen termékeket reklámoz, a szülő közben végig valamelyiket ezek közül az egészségtelen, reklámozott termékek közül fogyasztja, legyen az sör, szotyi, süti, csoki vagy akármi, akkor ne panaszkodjék, hogy a gyerek nem eszik gyümölcsöt. Nem bolond, hogy valami olyat egyék, amit a felnőttek se szívesen, neki aztán magyarázhatják, hogy pedig az egészséges. Egyelőre fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy egészséges. Engem sem érdekelt még kamasz koromban, hogy állandóan csóré a derekam, hiába mondták, hogy káros az egészségre. Gyakran járok játszótérre, sokfelé, de szinte soha nem látom, hogy gyümölccsel kínálnák a gyereket. Kezdek arra gyanakodni, hogy az édességgyártók ugyanannak a maffiának dolgoznak, mint a fitness termek, gyors fogyást kínáló kuruzslók, cukorbetegeket kezelő orvosok, belgyógyászok. Ez egy vicc kapcsán jutott eszembe, amit nemrég olvastam, ahol a professzor arról tart előadást, hogy életfunkcióink fenntartásához az elfogyasztott ételmennyiség egyharmada is elég lenne. Valaki közbeszól és megkérdi, hogy akkor mire való a maradék kétharmad. A professzor válasza, az ad munkát a belgyógyásznak. Valahol a rendszerváltás hirtelen, látszólagos bőségekor futott el nagyon velünk a ló, ami az étkezést illeti, azt hiszem. Hirtelen tele lett a világ kicsi, színes, az eredeti ízeket lepipáló bonibonokkal. Észre se vettük, hogyan, de elfelejtődtek az útszéli szilvafák, a korkodusok, a nyári alma, a bodzalé, a citromos-mézes teák, a ribizli és málnabokrok a kertekben, a vadszedrek és kökények a mezei útak mentén. Mint ahogyan elfelejtődtek a peccsezések, így hívtuk a kötélre urgálást, amit ketten tartottak, egy pedig ugrált rája, az ugrókötelezést, a fogócskázást. Helyette színes lónyálakat isznak a gyerekek, édességet zabálnak, tévéznek és interneteznek. Idejében megtanulnak függők lenni, megtanulni, hol a helyük a fogyasztói társadalomban. S miközben kész képeket, kész termékeket, kész világot zabálnak, beléjük sulykolódik a tehetetlenség alattomosan gyilkoló érzése, hogy a világ olyan, amilyen, ők már semmit hozzá nem tehetnek, legfeljebb ronthatnak rajta, hogy nem is lehet hozzátenni semmit, mert készen van, minden készen van benne. Hogy aztán felnőtt korukban reklámozzák a készfogsorral a protéziseket. Szép, új világ, keep smiling.

2010. augusztus 16., hétfő

Anya mesél a pálmáról

Leoltották a villanyokat, bezárták az ajtókat, csak kintről szűrődött be némi fény az üvegház meleg, párás félhomályában bóbiskoló virágokra. A kis japánrózsafa is alváshoz göngyölgette szirmait, amikor a szomszédban recsegve-ropogva megszólalt az egyik hatalmas pálmafa: - Ez a két-három évnyi alvás pont jól jött nekem, - mennydörögte a magasból, - egészen megfiatalodtam tőle.

A japánrózsafának majd kificamodott a nyaka, ahogy a szédítő magasban nyújtózkodó pálmafát nézte. – Milyen magas vagy, és milyen öreg lehetsz, - suttogta megilletődve, s mintha csak szégyenkezve egy-két napig élő virágaiért, még gyorsabban kezdte összecsombolygatni szirmait. – Hát bizony öreg vagyok, öreg fák vagyunk mi a földön, - hagyta helyben a pálmafa, s azzal, kis torokköszörülés után, belefogott a mesélésbe.
– Réges régen, még amikor dédapám üknagyapjának a szépapja is csak satnya kis csemetepálma volt és drága földanyánk is még javában leánykodott, minden hatalmas volt a földön, hatalmasak voltak a vizek, az állatok és a földön uralkodó lények. Jó meleg volt akkoriban a föld, és nedves, így aztán igazi pálmaparadicsomban éltünk és beleptük az egész szárazföldet. A lények is hatalmasak voltak, … - Hatalmasabbak mint az emberek, akik minket gondoznak? – szakította félbe a pálmát a kíváncsi japánrózsafa.
- Ohó, de még mennyire! Együtt éltek a sárkányokkal, mint most az ember a háziállataival. Ők közösen voltak a világ őrei és a földön volt a szállásuk. Ők költötték a napot reggel és este ők ügyeltek arra, hogy a hold és a csillagok szépen felváltsák a napot, nehogy égi fény, világosság nélkül maradjon a világ. – És vajon hová tűntek el ezek a lények, meg a sárkányok? – töprenkedett hangosan a japánrózsa.
A pálma minden levele huncutul megrebbent, sárkányfarokra emlékeztető törzse hullámozni kezdett, mintha visszafojtott kuncogás futott volna végig rajta. – Nem tűntek el, csak visszavonultak, átalakultak. Nézd meg a koronám, ez igazából egy sokujjú kéz, hogy integethessek vele az ég felé, a napnak, a holnak, a csillagoknak. Van olyan lény, aki hegysziklába vonult vissza, ezek kicsit morcos vénlények, homlokuk tele mély barázdával. Olyan is van, aki csörgedező patakba, mert ezeknek folyton csilingelni, viháncolni van kedvük. Amikor az emberek szemébe nézel, tekintetük tiszta ragyogásából megláthatod, mennyit őríznek még magukban a világ őreinek lelkéből.
A japánrózsa csodálkozásában minden szirmát eltátotta, ott elmélkedett a hallottakon egész éjszaka teljesen virágbaborultan. Hajnalfelé tért magához töprengéséből, amikor a pálma rekedtes hangja odaszólt neki: - Most már lefekvés, te kis kecsességek, színsziporkák őrízője.

Reggel a gondozók hiába lesték, mikor nyitja már szirmait kedvenc japánrózsájuk, az az öreg pálma árnyékában átaludta az egész napot, miközben a pálma is egyre mélyebbre szenderült újabb álmába, amely, ki tudja, hány évig fog ismét tartani.
Egyszer, amikor álmában is kuncogás remegtette meg leveleit, az egyik kisgyerek, aki szüleivel látogatta meg a botanikus kertet, csodálkozva felkiáltott: - Nicsak, integet a pálma, pedig nem is fúj a szél. S ekkor, mintegy varázslatra, a kisgyerek szemében felragyogott két fényes csillag.


Bak Sára illusztrációja

2010. augusztus 12., csütörtök

Köszönettel Zsoltnak!

tegnapelőtt este, miközben mind az egység körül forogtak gondolataim, amiből aztán meg is született az előző bejegyzés, elővettem a Zsolttól kapott mandalás füzetet és az akvarellt. kiválasztottam a hangulatomnak leginkább tetszőt, aztán, már szinte nekifogtam festeni, amikor eszembe jutott megnézni, mit is jelképez, ez állt a kép mellett: Minden az Egyből ered. Atyja a Nap, anyha a Hold, a szél hordozza méhében, s a Föld tartja fenn :))))

fogadjátok szeretettel első, általam kiszínezett mandalámat


2010. augusztus 11., szerda

a mindenség margójára :)

Nekifogtam olvasni, készülni a felvételire. S miközben a felvételi anyag lassanként megmutatja csodálatos gazdagságát, beugrott, hogy, minden, amiben valamennyire is elmélyültem, az Egységről szól, arról beszél, azt tükrözi, azt ébreszti bennünk. Ugyanarról szólt a szakdolgozatom, a Szó hatalma a Kalevalában, ugyanarról szerzi tapasztalatait Hellinger, ugyarról írt tele százmillió asztalfiókot Hamvas, ugyanahhoz ad útasítást Pema Csödrön és az összes buddhista tanító, akinek tanításával közvetve vagy közvetlenül találkoztam, ugyanarról szóltak gyerekkori unitárius templomomban a hímzések: Egy az Isten; A hit Isten ajándéka; A szeretet soha el nem fogy.

Sokszor a nyelvem hegyén van, hogy én mindig is buddhista voltam, de úgyanúgy mindig is unitárius voltam, vagy Hellingeres, vagy bármi, ami a dualisztikus világképnek ellentmond és az egységet hírdeti. A kerek egészet. Minden szenvedésem közepette és közepében ott volt az egység magja, amiből kivirágoztathattam életem, csudálatos kedvemben, amelybe visszatekeredhettem, szunnyadni, hibernálni félelmemben, szorogásomban. De ott volt, ott van, őrizője a világmindenségnek, túl jón és rosszon, örömön és bánaton, gyönyörön és szenvedésen, vagy inkább mindezekkel együtt, a maga egyszerű teljességében.

2010. augusztus 4., szerda

erő

soha nem birtam a dilemmát, a vacilálást. minden energiámat felemésztette. most ismét erős vagyok, mert döntöttem, mégha látszólag ez a döntésem is őrület, a szívem tudja, hogy helyesen teszem. ott legbelül, ahonnan a nap fakad :) pénteken felmondok, la zi.

2010. augusztus 3., kedd

váltás

ma reggel, gomboccal a torkomban, amikor tudtam, hogy hamarosan felveszik a telefont és csalnom, hazúdnom kell, ismét eldöntöttem, hogy muszáj lesz beadnom a felmondásom, mert így nem lehet élni. hiába adnak sok pénzt és hiába mindenki kurva, ilyen vagy olyan szinten eladja magát, pénzért, ezt a kurvulást, ami itt folyik, nem birja a torkom.

és akkor eszembe jutott, hogy beszélgető leszek. az emberek tini korom óta járnak hozzám elbeszélgetés terápiára. időm nincs, hogy szakképzett terapeuta legyek, de szívem van, hogy az emberek elevenen távozzanak egy-egy beszélgetésünk után. Marika azt szokta mondani, hogy én élőben vagyok az igazi, Leena, a finn nő, aki eredetileg angol órákat vett volna tőlem, azért fizetett igazából, hogy élvezhesse a beszélgetéseinket, Pentti, a házigazdám, alig várta, hogy hazaérkezzék s mielőtt én el, még egy kicsit megbeszéljük a nap eseményeit. Ideális társalkodónő vagyok, terápiás hatással. S mivel nagyon szeretek beszélni s növesztem a harmadik fülem, és Csilla barátnőm azt mondta, hogy engem tanítani kellene, Orsi barátnőm pedig, hogy kár, hogy nem jegyzetelt, úgy gondoltam, ezennel meghírdetem beszélgető óráimat. Lássuk, mi lesz belőle. A javasasszonyokkal és terapeutákkal ellentétben én nem ígérek semmit.

Nemrég voltam egy gyerekorvosnál, házhoz vittem Márkust. Amikor a tarifáról kérdeztem, azt mondta, ha tudok, adok, ha nem, nem, s ha igen, akkor annyit, amennyit jónak látok. Hát én is így fogok működni, és kész. Nem tanácsadó, nem terapeuta és nem csodadoktor. Hanem beszélgető, társalkodó. Ennyi.

Várom a jelentkezőket.