2010. július 24., szombat

jelek

három éve küldtem Németországból egy képeslapot, amin ez állt: "Es gibt kein Weg zum Glücklich sein. Glücklich sein ist der Weg." A napokban, ahogy kanyarodtam hazafelé a nagy parkból, egy házra kitett eladó hirdetésen, amire, valamiért mindig vetek egy pillantást, most rendesen megakadt a szemem. Valaki márkerrel, halványan, alig észrevehetően felírta: "There is no way to happiness. Happiness is the way. Buddha"

2010. július 23., péntek

ne várj tapsot

készíted, edzed, töröd, gondozod, szereted magad, mindig a következő pillanatért. a kiszámíthatatlanért. amit magamnak is, másoknak is leggyakrabban ajánlok: készülj fel a kiszámíthatatlanra, az abszolút bizonytalanságra. mert ezt szinte lehetetlen elérni. már a váratlan jótól is majdhogy össze nem rogyunk, hát akkor a váratlan rossztól. mint például övön alúli ütést kapni olyan embertől, akitől nem vártuk, és akkor, amikor a legkevésbé. és hagyom, hogy csorogjon a könnyem, hogy sirdogáljak, mikor erősebben, mikor csak szipogva. töltsön el a fájdalom, élje ki magát, érezzem meg az ízét és erejét, s aztán hagyjon békén, hagyjam békén. általában kiélem az érzelmeimet, beengedem, befogadom őket, mindegy, hogy örömmel, vagy bánattal töltenek el, egyre megy. az érzelmek az energiacsónakok, szállítják csatornáinkon keresztül a vitalitást. sírok, kacagok, haragszom, derülök, égek, lobbanok, élek, halok. és a háttérből minduntalan segítségemre siet egy gondolat Pema Csödrön, Közelíts a félelemhez című könyvéből, ahol az Atísa tudatedző jelmondatainak utolsó pontja: ne várj tapsot.

multikulti ínymesternők

Közös blogot indítottunk páran, házikaja blogot. Ha érdekel, látogass el hozzánk, habár egyelőre csak én jeleskedtem :)))

2010. július 20., kedd

bodhicitta

összevesztünk. fáradt volt, nem akart segíteni összeszedni a játékokat, sőt, amikor én összeszedtem egy kisvedernyi kockát, ő fogta és kiborította. a szokásos duma, nagyon ügyesen segítesz nekem, hamarosan fogmosás, lefekvés a Párnával és Cilóffal nem segített. az sem, hogy hűdemérges vagyok, irgum-burgum. így hát összevesztünk. megszidtam és nem beszéltem vele. amikor már a kiságyban volt, megnyugodva ölelte magához a kölcsön kapott traktort, még hüppögött. kezét a fejére tettem, lassan, finoman simogattam, ettől rögtön ásítozni kezdett. és, amikor már majdnem elaludt, óvatosan, gyengéden, olyan gyengéden, amilyet elképzelni nem tudsz, csak megtapasztalni, megfogta a kezem és levette a fejéről, hogy meg ne bántson, meg ne sértődjek, de igazán aludni szeretne, egyedül. és nekem összeszorult a szívem és hallottam, ahogyan lepattan róla egy-két, nem is sejtett kéreg.


apafotó

2010. július 19., hétfő

hinta

a nap csettje:
"hat latod, ha valami, akkor a mi baratsagunk a legszebb bizonyitasa a hintanak, lenditunk egymason, a hinta is attol hinta, hogy egyszer elore leng, masszor hatra, ettol hinta, es nem pad
es mi is igy lenditjuk egymast, ettol vagyunk emberek, nem pedig kovek :)"

koszonom baratnomnek, hogy ilyen szep kep keletkezhetett a szivemben
es, bar latszolag nem ide tartozik, Marikanak is koszonom, hogy manapsag megteremtem magamnak a Csend pillanatait.

2010. július 16., péntek

a süket béka és a főúr

az emberek történeteket mesélnek maguknak, beülnek a saját privi házimozijukba, nézik a történetet és meghatottan sóhajtoznak. van, aki azt játssza éppen, hogy ő a díva, meghatódik saját bűbájától és sajnálja a sok pasit, akiken kénytelen átmasírozni. van, aki a hőst játssza, mindig, mindenkit meg akar menteni, aztan csodálkozik, hogy bevonzza életébe az összes lelkikatasztrófa pasit. megveregeti a saját vállát, mert ő olyan jó. van, aki azt játssza, hogy jóságos, egyfolytában jótékonykodik, csapatot kovácsol maga köré, de mindig valaki ellen. elég veszélyes ez a mozizó, mert alattomos, észre sem veszed, mi történik veled, gyanútlanul azt hiszed, hogy a jó oldalon küzdesz, de igazából már rég azokhoz lettél hasonlatos, akik ellen. nem sorolom most a sokféle mozit és történetet, mert ahány ember, annyi mozizó, és ahány kedvenc, magunknak kitalált történet, annyi mozi.

ma, miközben reggel a melóban a budin üldögéltem és bámultam kifele a keskeny ablakon, az jutott eszembe, hogy, ha már sehogy sem tudunk leszokni erről a drogról, az önáltatásról, akkor én inkább igyekszem a kedvenc történeteimet eszembe juttatni, ha már nálam bölcsebbek ezt mióta a világ világ úgyis kitalálták. és eszembe jutott kettő, rögtön, persze.

az egyik a süket békáról szól. aki részt vett a famászó versenyen. startból mindenki lehurrogta, kikacagta, mondván, béka nem mászik fára. de ő csak. aztan kezdtek szerre lemaradozni, visszafordulni, lepotyogni a híres famászók, macskákok, tigrisekek és egyéb ügyesek. de a béka csak. és hiába kiabálták, hogy leesik és úgy szétmegy, hogy békafos sem lesz belőle, mert ő csak. felaraszolt a fa legeslegtetejibe, megnyerte a versenyt s aztán vissza. ekkor deült ki, hogy a béka süket volt.

a másik pedig: a sah megcsodálja az erőművészt. egyik főúr azt mondja, hogy ezen nincs mit csodálni, mert ez akarat kérdése. a főúr vézna kis satnyaság. a sah mérgében, hogy ellentmondanak neki, ráadásul ilyen hülyeséget, bezárja a főurat egy toronyba. a főúr kér egy bikaborjút. a király oda is adja neki. a főúr ettől fogva minden nap vállára veszi a bikaborjút és fellépcsőzik a torony tetejibe. amikor sok időre rá a sahnak eszébe jut utánanézni a főúrnak, egy izompacsirta, az erőművésznél is erősebb ember áll vele szemben, együtt nőtt ereje a felnőtt bikává nővő borjúval.

hát ennyit a történetekről, kinek az opera, kinek a szappany :)

2010. július 15., csütörtök

cancel delete system data

Hamvas Karneválja azzal kezdődik, hogy az egyik szereplő sehogy sem tudja megszokni az életet.

Az élet karneválja azzal kezdődik, hogy sehogy sem bírjuk megszokni a halált.

Váratlanul ér, nem tudjuk mit mondani, beindul egy tudatalatti védekezés, mintha csak ragályos betegség ellen, be nem vallott megkönnyebbülés, egy idegen volt, jó, hogy nem én, nem valamelyik családtagom. Pedig minden egyes halálhírt a felébredés angyala hoz. Mosolyogva kellene fogadnunk, mert hozzászoktat az élethez. Ahhoz, ami ebben a szent percben történik éppen Veled. Most. Nem ősszel, amikorra a turistairodánál lefoglaltad, kifizetted az utazásod, nem a jövőbeni remélt boldogságban, hanem a pillanat mérhetetlen gazdagságában, kifürkészhetetlen, megismerhetetetlen misztériumában.

Mert, amikor a te nevedben felhívják a turistairodát, hogy visszamondják a foglalásod, már késő, mert már azt az útat járod, amelyre egész életeddel foglaltad a helyet.

döcc

megátalkodott gyalogos vagyok, ha tehetem, gyalog megyek mindenhová. egyik oka ennek a gyaloglás rajongásnak az lehet, hogy szeretem érezni a testem, a lábam, az örömet, amit afölött érzek, hogy van két lábam, tudok lépni, egyikről a másikra, haladni.

amik ki tudnak zökkenteni ebből a ritmusos hullámzásból, azok a szagok. ha előttem dohányos megy, igyekszem mielőbb elkerülni, ha erősen puffogó autó megy el mellettem, amióta az eszem tudom, mindig visszatartom a lélegzetem és igyekszem mielőbb valahonnan frisebb levegőt kortyolni, és, amitől végképp felfordul a gyomrom, az a kánikulában kacskaringozó bármilyen parfüm.

2010. július 14., szerda

Anya mesél a liliomról

Volt egyszer egy király, akinek népét három nyavalya kezdte gyötörni, búskomorságtól szenvedtek, gyorsan öregedtek és nem születtek gyermekeik. Ki is hirdettette a király, hogy annak adja fele királyságát, aki képes megszabadítani népét ettől a sok csapástól. A csodadoktoroktól kezdve a válogatott cigánylegényekig mindenki próbálkozott a gyógyítással, de senki nem járt sikerrel.

Egy szép napon egy leány vetődött a városba, puttonya tele volt virágmagvakkal, virághagymákkal, azokkal kereskedett. Csodálkozott a leány erősen, mert ő még ilyen kopár, rideg várost életében nem látott. Mire a palotáig ért, azt is megtudta, miféle érthetetlen szörnyűségek sújtják a várost. Ment a leány nagy bátran egyenesen a király elejébe és azt kérdezte tőle: - Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, hol vannak a virágok? Hijnye, vakargatni kezdte a király a feje búbját kínjában, mert szégyellte magát erősen, hogy király létére nem tud válaszolni ennek a szemreveló leánynak az egyszerű kérdésére. El is rendelte, hogy derítsék ki azonnal, hová lettek a virágok. De azok bizony már olyan régen eltűntek az életükből, a város palotáinak kertjeiből, ablakaiból, hogy már csak halványan emlékeztette őket valami bizsergető érzés a szívükben a virágok illatára, kecsességére, tarka vidámságukra. – Hát, ha nincs, akkor nincs, ezért egyet se búsuljon Felséged, - tette csípőre kezét a leány, - mert, úgy látszik, éppen jókor pottyantam felséged városába, hogy majd legyen. Azzal levetette hátáról batyúját s a királynak ajándékozta minden virágmagját, virághagymáját. Ekkor a király főfő tanácsadóját helyben megütötte a guta.


Bak Sára rajza

Az történt ugyanis, hogy a főfő tanácsadó egy igen-igen ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a virág a lélek egyik fő táplálója, s ha lassan, észrevétlenül kiírtja a városból a virágokat, ezzel elsorvasztja az emberek lelkét is, s mivel azoknak már nem lesz erejük védekezni a gonoszságai ellen, azt fog majd csinálni velük, amit csak akar, rabszolgasorba hajtja őket királyostól, mindenestül. Gonosz szíve nem bírta elviselni, hogy egy ilyen jöttment leány csak úgy keresztülhúzza számításait.

A király nem sokat teketóriázott, bevettetett minden kertet virágmaggal, elültettette a leány minden virághagymáját és a leányt rögtön elvette feleségül.

S hát, láss csudát, amint kezdtek nyílni az első virágok, úgy kezdtek nyílni az emberek arcán is a tisztábbnál tisztább mosolyok. Az asszonyok, férfiak észrevették egymás szépségét, s ettől mintha hosszú évek terheitől szabadultak volna meg, egyből évtizedekkel fiatalabbaknak érezték magukat. A házakat, kerteket és utcákat rövidesen gurgulázó gyerekkacagás töltötte be. Ott szaladgált az aprónépség a tiritarka virágok között, az asszonyok virággal ékesítették hajkoszorúikat, a férfiak pedig virágokat tűztek kalapjukba.

Egy kérdésem lenne csak, mielőtt elbúcsúznánk e virágzó várostól, mit gondoltok, kinek született legelőszőr kisbabája? Hát a királyi párnak. Bizony. Gyönyörűszép aranyhajú gyermekük született, s nagy volt az ámuldozás, amikor felfedezték, hogy parányi kezében egy virághagymát szorongat. Pompás, királyokhoz illő, nagyszirmú fehér virág nyílott ki belőle, vörösen ragyogó bibékkel a közepében, illata pedig betöltötte az egész kertet. Mivel a kisfiút Liliomnak hívták, a virágot is róla nevezték el és még a város címerébe is bekerült, hogy soha többé elő ne fordulhasson az emberekkel, hogy valaki kilopja lelkükből tisztaságuk egyik őrzőjét, a virágokat.

2010. július 13., kedd

edomese

egy ma esti levelreszlet egy draga baratnomnek es magamnak is, meg neked is:
Szerintem tul sokat toprenkedsz, gondolkodsz, tepelodsz, viszed fel az erzelmeidet a fejedbe es kimagyarazod azokat. Ezert aztan azt az erdekes jatszmat jatsszod magaddal, hogy rengeteg energiadat elfecsereled, ahelyett, hogy elobb tisztaznad a helyzetet es azutan gondolkodnad el rajta. Harom honap alatt kabe haromszor fordult elo, hogy megirtad nekem a hosszu, meg es kimagyarazos levelet, ami utan kiderult, hogy egyszeruen felreertettel. A magadban erveles, a dolgok tulsagosan fejben valo megoldasa az egyik legnagyobb csapda. Zsolttol tanultam errol, azt szokta mondani, ha harom mondatban nem tudom osszefoglalni a problemamat, akkor nincs problema. Eleinte kiakadtam ettol, aztan rajottem, igaza van. Ha van problema, az max 1-2 mondatnyi, a tobbi az en elmem ordogi jateka. Es meg tanultam tole valamit, azt, hogy azt a problemat mondjam, ami most van. Most, ebben a pillanatban. Nem azt, ami regebb volt, 2 hete es azota is bankodom miatta es most jut eszembe, magamra vessek, ha kepes voltam ennyi ideig mergezni magam vele es hordozni magamban, es az mar amugy sem az a problema, ami ket hete volt, hanem valami, ami az en inkubatoromban belole kifejlodott. Ezt most csak azert irom, mert mondtad, hogy beszelgeteseink utan meg sokszor vitatkozol velem magadban. Vigyazz, szornyu jatek ez, a legnagyobb suttyomban tesz tonkre.

Most lehet olyat irok neked, ami megdobbent, de, ha mar hallottad ezeket masoktol is, akkor talan kevesbe fog megdobbenteni. Szerintem pont ezek miatt a bizonyitasaid miatt versenyzel. Ha nem irod pont te magad ezt, ez meg sem fordul a fejemben. De erre egybol felkaptam a fejem. Es, mert versenyzel, es valoszinuleg egyaltalan nem tudatosan, es nem velem, hanem ugy altalaban, elvarasod volt a mesem irant, irantam. Mert az ember akkor all keszenletben, ha valamire var. valamit var. De az elvarasod, az a te elvarasod, te magad teremted magadnak, adsz helyet neki magadban. Neked kell szembenezni es leszamolni vele. Elfogadni, talan inkabb ez a megfelelo szo, elfogadni, hogy elvarasaid vannak, nem azzal kecsegtetni magad, hogy te aztan olyan szuper vagy, hogy neked semmifele elvarasaid nincsenek, s akkor talan kevesbe er varatlanul a csalodas, kevesbe bosszankodsz, kevesebb energiaveszteseggel meguszod. Mindezeket magamnak is irom, mert legalabb olyan szuksegem van ezekre a meg- es belatasokra, mint talan neked is.

Nem kell azt akarni, hogy mindenben a legjobbak legyunk, mert ez borzaszto stresszel jar. Eleg, ha tudod, hogy jo vagy. Eleg, ha tudod, minden zsigereddel, porcikaddal, szimatoddal es vercseppeddel, hogy jo vagy. Ez boven eleg. Es egybol nem akarod megvaltani a vilagot, sem a munkatarsakat, sem a muveszetet, sem a gyerekeidet, sem a viragokat. Es abban a pillanatban, hogy ezt megerzed, elszall a sok vacilalas, dilemma, racionalizalas, ertelmezes es ok, okozati osszefugges hajkuraszasa. A sogornom azt szokta mondani, hogy harom meterrel emelkedj magad fole es ugy nezd meg a problemad. Nos, ha tudod, hogy jo vagy, es tudod ezt minden sejteddel, ahogy fentebb irtam, akkor egybol legalabb harmincezer meter magasbol latod a problemad, es megerted, nincs problema, csak te teremtetted magadnak, es egyszeriben csak rajossz, fegyver van a kezedben, es arra is, hogy erre semmi szukseg.

2010. július 12., hétfő

reggel a turistairodában

tavasszal részt vettem az önök által szervezett feledhetetlen kiránduláson, csodálatos volt. most nézem, rendezgetem albumba az akkor készült képeket, de sajnos, már nem emlékszem, hol jártunk. meg tudná mondani, milyen vidék volt az?

turista, turista...

A szó hatalma a Kalevalában

V. 3. 1. A szavak foglyává vált tudás

A Kalevalában a szereplők, ha nem muszáj, fölöslegesen nem beszélnek. Minden kiejtett szónak valamilyen célja van. A reális világ elemei mindaddig passzívak, hasznavehetetlenek az ember számára, amíg nem képes beszélni róluk. „A gondolat nem tud mindig közvetlenül átmenni aszóba. Vigotszkij szép hasonlatával: a gondolatfelhőből szavak esője hull: De a szavak esőjébe nem csapódik le minden a gondolatfelhőből, a gondolat nem valósul meg tökéletesen a szóban, nyelvben.”[15] Van tehát a hőseink fejében egy passzív tudás, amelyet emlékezetükben őriznek, de önmagában ez értéktelen, mindaddig, amíg nem képesek visszaem1ékezni a szavakra, amelyekkel kivetíthetik a nyelvi világba ezt a tudáskincset.

„Az emlékezet, nem a megismerés az ókori irodalom alapvető alkotó képessége és ereje.”[16]

Általában Väjnämöjnen szokta elfelejteni a szavakat, mint azt a vas eredetéről szóló ráolvasásban láthattuk. De nemcsak az ő számára fontos az emlékezés, hiszen amikor a rontó erő eltávolításáról, gonosz lény legyőzéséről vagy hadakozásról van szó, az emberek így kezdik fenyegetőzésüket:

„De ha nem hallgatsz szavamra, / emlékszem bizony egyébre” (9. ének) Abban a pillanatban, amikor tudásuk kimondottá, tehát mások számára is hozzáférhetővé válik, ha eléggé leleményes az, aki hallja a szavakat, ellophatja a másik szájából a már megszelídített kész világdarabot. Erre épül a Väjnämöjnen és az Antero Vipunen, nagy, vén, varázsló között játszódó jelenet. Väjnämöjnen, miután Tuonelából éppen csak hogy ép bőrrel kiszabadul, természetesen a hajóépítéshez szükséges hiányzó három varázsszó nélkül, nem adja fel a szóvadászatot, és elindul máshonnan szavakat szerezni:

„Megyek szavakat szerezni, / kemény szavakat keresni, / nagy varázslónak hasában, / Antero Vipunen száján.” (17. ének)

Nem hallgat Ilmarinen szavaira, miszerint:

„Már Vipunen meghalt régen, / Antero elpusztult eltűnt. . ./ szavakat ott nem találhatsz, / még egy szónak a felét sem.” (17. ének)

A szavak önmagukban nem élnek tovább, ha meghal a birtoklójuk, ők is vele együtt távoznak Manalába, ahonnan, mint tudjuk, már nem szivároghat ki semmiféle tudás. Azonban Väjnämöjnen érdekes állapotban leli Vipunent:

„Vipunen a vén varázsló, / varázsszavak énekese / ott feküszik énekestül, / varázsszavaival nyugszik; / nyárfa nőtt a vállaiból, / nyírfa hajlott homlokából, / éger állott állacsontján” stb.

Tehát a varázsszavak ott vannak a fejében valahol, mindaz a tudásanyag, amely lehetővé teszi számára, hogy a megfelelő szabályok szerint alkalmazni tudja a szavakat a megfelelő dologra. Väjnämöjnen, miközben egy vasrúddal ki akarja feszíteni a vén varázsló száját, hogy kiszedhesse belőle a szavakat, megcsúszik és beleesik az öreg gyomrába, ahol tüzet rak. Vipunen fájdalmában elmond mindenféle gonoszűző igét, ami csak eszébe jut, de ezek nem ártanak a csökönyös szóvadásznak. Ekként zsarolja meg áldozatát:

„Az üllőmet elhelyezem / mélyebben a szív húsába, / a pöröllyel jó keményen / ráütök a rossz helyekre, / hogy meg ne menekülj tőlem, / ne szabadulj életedben, / míg szavadat nem szereztem, / varázsszavad el nem vettem, / nem hallottam sok szavadat, / ezernyi erős igédet. / Nem maradhat szó titokban, / varázsige föld ölében; / föld szájába szó ne szálljon, / mikor a varázsló elmegy.” (7. ének)

Vipunen nem hallhat meg addig, míg tudását át nem adta valakinek, ezzel vétene a tudás szájról szájra való hagyományozásának szabályai ellen. Átadhatóvá, érthetővé kell változtatnia tudását, hiszen, mint már említettük, a beszélés megszűntével a nyelvi elem visszavedlik reális elemé, és ezeket az elemeket csakis nevűken szólítva lehet felhasználni. Enged Väjnämöjnen zsarolására:

„Vipunen, a vén varázsló, / varázsversek énekese, / kinek száján szó tudása, / a hasában nagy hatalma, / szavak ládáját kinyitja, / énekek tárát kitárja, / jó énekét énekeli, / bölcs szavait mondogatja, / mondja születés szavait, / régi időknek igéit,” (7. ének)

,,kinek száján szó tudása” bizonyítja, hogy a tudás akkoriban egyet jelentett a szóval.

**********

A beszélő megválogatja szavait, felméri a pillanatnyi beszédhelyzetet és a közmegegyezés által eldöntött nyelvi viselkedési normáknak megfelelően viselkedik. Viszonyul a kimondandó dolgokhoz és a megfelelő kategóriát használja a megértés és hatékonyság érdekében.

A nyelvi világ tehát egy olyan világ, amely rekonstruálható a beszédből. Abban a pillanatban, amikor az ember megszólal, beszél, teremt egy darabka világot, amelynek elemeit nem előveszi valahonnan valami készletből, hanem a kimondás által előteremti a kimondás erejéig. Ez a kimondott szó már a nyelvi világ egy darabja, amelyet a hallgató készen kap, az a hallgató, akiért a szó megteremtődött, hiszen a beszélő anélkül is tudja, amit tud, hogy saját maga számára hangosan ki kellene mondania.

Ahhoz azonban, hogy a hallgató megértse a beszélő közölnivalóját, szavait, figyelembe kell vennie, hogy milyen szempontok szerint kell kategorizálnia az elemeket, ha meg ezekről mondani akar valamit, milyen névvel kell azokat megneveznie, hogyan kell hívnia. Tehát a világ nem azáltal válik kimondhatóvá, hogy a dolgok állandóan magukon viselik a nevüket, mi meg igyekszünk eltalálni őket, hanem, hogy a beszélő a minden ugyanolyan alkalommal ugyanúgy megismételhető eljárást, a produktív névtulajdonítást alkalmazza.

Ennek a produktív névtulajdonításnak az alkalmazási szabálya képezi a kalevalaiak tudásának alapját:

„mit nem tudhat minden gyermek, / fele sem fiataloknak, / harmada sem lánykérőnek,” (3. ének)

A fentebb ismertetett szabályok, szójelentések megadják a nyelvi világmodell receptjét, hogy milyenné mondjuk, teremtjük a másik ember számára a nyelvi világunk darabját, és milyenné mondhatjuk azt egyáltalán.

Teljes szöveg az Ághegy előzetesben.

2010. július 1., csütörtök

Állítsd falhoz magad

Tegnap kikutyagoltunk falura, a Kerekdomb tetejibe. Ahogy lassan kikerültünk a városi forgalomból, úgy tágult a tüdőm a friss, késő délutáni levegőtől. Miután jól kivendégeskedtük magunk, barátnőim elkísértek a sarokig. Közben folyik a libe-luba, locsi-fecsi és megtudom, hogy színikörön azt tanították, utánozzák a gábor cigányok járását, akiknek a köldökük védtelen. Aki otthon érzi magát a világban, az kihúzza magát, nem fél, nem védi a hasát, nem ejti előre a vállát, nem görbíti a vállát. Ma reggel, miközben a tükör előtt tépáztam a tépáznivalót, eszembe jutott a tegnapi tanács, fel is vettem a cigánypózt, csipőt, köldököt lazán ki, hátat egyenesít, szemtüzét lobbant, hajtincset kisimit, s ettől, ettől nem, ki tudja, láss csudát, egyik kedvenc cigánynóta dallamom elő is kacskaringózott foggyöngy csiklandozón, ajakduzzasztón.

Az előbb pedig, a legjobb, leghumorosabb és normálisabb természetgyógyász könyvben, amit ever, azt olvastam, hogy: „Meg kell tanulnia a helyes állást, egyenes háttal. Ha Ön megszokta a púpos tartást, még rövid időre is nehéz lesz megtartania a helyes testtartást. A púpos tartás nem testi, hanem lelki faktor. A hajlott hátú ember mintegy bezárkózik és nem enged magához közel senkit és semmit. Azon kjvül az ilyen testtarású ember, ha szabad így mondanunk, mindig kevesebbre taksálja magát „piaci értékénél”. A púpos testtartás kiküszöbölésére azt javasolom, minden nap álljunk néhány percet a falnál, de úgy, hogy a sarkunk, a lábszárunk hátsó felülete, a fenekünk, a lapockánk és a tarkónk minél szorosabban a falhoz nyomódjék. Lépjünk el ezután a faltól, tenyerünket előre fordítva nyissuk minél nagyobbra, lapockáinkat közelítsük, fejünket pedig emeljük hátra minél jobban. Gyógyhatása: A rossz testtartás megszűnésén kívül elérjük, hogy megszűnik a csigolyakopás, a légcsövön és a hörgőkön keresztül pedig javul a légzésünk.” (Alexander Sztrasnij, Természetgyógyászat – Ép testben ép lélek)